Búsong a szittya fergetegbe oltott gyászmagyar

Bár a meccs után a szurkolókat megtapsoló játékosokat visszatapsolta a Finnország ellen kilátogató 25 ezer szurkoló többsége, azért sok helyről hangzott fel füttyszó és az impotens játék miatti méltatlankodás. Nagyot fordult a világ a svédek és a moldávok legyőzése óta, pedig nem történt semmi különös. Konkrétan semmi sem történt. A svédek hozták a papírformát, és ha nehezen is, de legyőzték a finneket – majd némi meglepetésre a hollandokat is, így az utolsó mérkőzésünk duplán tét nélküli volt.

Bár engem is elragadott a hév győzelmi sorozatunk után, a legtöbben már a csoport nyitómeccsén, a stockholmi vereség pillanatában tudták, hogy ebből a csoportból nem juthatunk tovább. Ahhoz képest a válogatott és a szakmai stáb kihozta a maximumot a szereplésünkből. Jogos volt a füttyszó? Nem is tudom… Aki szerint nekünk gólparádét kéne tartanunk egy szervezett északi csapat ellen, az nem tudom, hol élt az elmúlt 25 évben. Ettől függetlenül csak azért nem aludtunk el az omladozó stadionban, mert a haveri társaságom egyik tagjának sikerült szórakoztatóra innia magát.

Bravúr, vagy kudarc?

Melyik volt Szabicsék igazi arca? A svédeket legyőző villogó tekintetű szittya fergeteg, vagy a finnek ellen görcsösen próbálkozó gyászmagyar, akiket húsz éve nézünk. Az az igazság, hogy nem tudom. Mindig azt mondom, hogy „majd később kiderül”, de most tényleg kénytelenek vagyunk megvárni a VB selejtezőket. Nem lesz sétagalopp!

A sorsolás pillanatában 13-14 pontot jósoltam a mieinknek, de hangsúlyoztam, hogy a csoport negyedik helyében sem vagyok biztos. Borúlátó jövendöléseim nem is a magyar foci aktuális erejének szóltak, hiszen már évek óta stabilan ott vagyunk az európai középmezőnyben. Inkább Egervári Sándor képességeiben nem volt egy szemernyi bizodalmam sem. Utólag azt mondom, hogy jobban teljesített, mint holland elődje, de ettől függetlenül csak sokára fogom tudni megemészteni Erwin Koeman elküldésének körülményeit. Továbbá Magyarországon pallérozódott kollégái már annyiszor bizonyították alkalmatlanságukat, hogy nem láttam be, miért pont ő lenne a legjobb választás.

Nézzük, mit tett hozzá Egervári Sándor a válogatott szerepléséhez!

A kapusposzton makacsul ragaszkodott Király Gáborhoz, ami rendkívül jó döntésnek bizonyult. A mackógatyás, veterán cerberus a finnek ellen is a csapat legjobbja volt, de gyakorlatilag minden tétmérkőzésen bemutatott pár bravúrt. Potyát talán csak a hollandok elleni 0-4 alkalmából róhattunk fel neki. Ekkor váltotta egy meccs erejéig Fülöp Márton, aki öt lövésből öt gólt kapott Rotterdamban, Király pedig visszatért. Könnyen lehet, hogy el fogja érni a bűvös százszoros válogatottságot, de mögötte nincs senki, akinek ebben a pillanatban nyugodt szívvel oda tudnánk adni a kapuskesztyűt. Fiatal és tehetséges kapusaink vannak, közülük egyértelműen Köteles László áll az első helyen a rangsorban.

A kapitány a védelmet jó párszor átvariálta, amíg létre nem jött a megnyugtatónak tűnő négyes: Varga József, Korcsmár Zsolt, Juhász Roland és Vanczák Vilmos. Ebből Varga szerepeltetése volt a legváratlanabb, de legsikeresebb húzás. A tar debreceni középpályást kevesen játszatták volna jobbhátvédként előzetesen – konkrétan senki. Általában tanárian játszotta be a jobb szélt, segítette a támadásokat, bár a hatvanadik perc környékén rendre kezd elfáradni. Korcsmárt már régóta a csapatba követelték a szurkolók, de csak akkor került sorra, amikor a fehérvári Horváth-Lipták kettős különböző okokból kikerült a csapatból. Vanczáknak pedig a saját kapujára életveszélyesen játszó, de a sorozat végére mégis nagy fejlődést produkáló Laczkót kellett kiszorítania a csapatból. Juhászt épeszű ember nem hagyta volna ki a csapatból. Nem mehetünk el amellett, hogy Király rutinja, magabiztossága és a védelmet irányítói képességei sokat lendítettek a bekkek hatékonyságán.

A középpályán és a csatársorban kevés olyan labdarúgó szerepelt, akiknek beválogatása különösebb magyarázatra szorult volna. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan játékosok, akiknek szerepeltetésével egyet tudnék érteni, mint ahogy a mellőzöttek listája is igen tekintélyes. Egervári javára írhatjuk, hogy az idő múlásával kikerült a csapatból Tököli, Vermes, Lázár és Németh Krisztián. Sőt, immáron felfedezte Stiebert és Korcsmárt, ezen felül Feczesin és Buzsáky beválogatása is elérhető közelségbe került.

De ugyanitt találunk pár olyan pontot, ami megmagyarázhatatlan. Van néhány szent tehén, akik bármikor megkapták a meghívót, függetlenül aktuális formájuktól vagy egészségi állapotuktól. Előbbire a legjobb példa Czvitkovics Péter, utóbbira Gera Zoltán és Dzsudzsák Balázs. Priskin sem igazolta góljaival, hogy jobb lenne Feczesinnél- Buzsáky, Tőzsér és a többiek pedig azóta is várják a meghívót, hiába teljesítenek jól Nyugat-Európában.

Sokáig mégis a szövetségi kapitány válogatási elveit igazolták az eredmények. Elek és a fiatal Pintér remekül megállták a helyüket szűrőként, a védelem remekül funkcionált, elől pedig jöttek a helyzetek és a gólok. Már ekkor látszott, hogy Koman és Hajnal nem igazán érzi jól magát a széleken és Szabicson kívül nincs igazán veszélyes csatárunk. Ezek szeptemberben külön-külön jöttek ki, a finnek ellen pedig egyszerre.

Az azonban elvitathatatlan, hogy Egervári jó pedagógus, és ért játékosai nyelvén. Gyakran inkább hívott be olyan játékost, akinél bár lett volna jobb, de mégis többet tudott megmutatni a képességeiből.

Mi lesz most?

A csoportunk közepes erősségűnek volt mondható egy nagyon erős Hollandiával, egy erős, de könnyen leeresztő Svédországgal, a gyengécske, de szervezett finnekkel, a gyengécske, de nem annyira szervezett Moldovával, illetve a BLASZ 1-es középcsapat erősségű San Marinóval. A második hely irreális elvárás lett volna, főleg egy frissen kinevezett kapitánnyal. Az más kérdés, hogy Boszniának, a parányi Észtországnak és Montenegrónak azért összejött a pótselejtező, de ezek szerint mifelénk ritkábbak a csodák. Ha csodára nem is, de további bravúrokra szükségünk lesz a VB-selejtezőkön.

A hollandokat már régi ismerősökként köszönthetjük és akár oda is adhatjuk nekik az első helyet látatlanban. A törököket egy hajszállal erősebbnek tartom a svédeknél, a románokat sokkal erősebbnek a finneknél – ráadásul keleti szomszédunk biztosan presztízskérdést csinál abból, hogy rajtunk köszörülje ki az elmúlt évek kudarcait. És még mindig ott vannak az észtek, akik most maguk mögé utasították Szerbiát, Szlovéniát és Észak-Írországot. Kemény dió, ugye? Nem kell megijedni sem, mert egy harmadik hely itt is könnyen összejöhet, ráadásul minden bizonnyal lesznek körbeverések, amelyből akár jól is kijöhetünk – de rosszul is.

A válogatottunkat már nem kell felépíteni, a csapat készen áll a következő megmérettetésre. Sőt, Szalai, Gera, Dzsudzsák felépülésével, illetve a maródiak beépülésével még tovább erősödhetünk. Már csak az a kérdés, hogy hol fogadjuk majd a románokat? Elviekben már bontani kéne a Puskás Stadiont.

Stadion, álom, kőhalom

Nem csupán a sör és az engem körülvevő dinka kompánia miatt láttam keveset a tegnapi meccsből. Mintegy 10-15 ezer néző gyakorlatilag semmit sem lát a másik térfélből, mert annyira messze van. A felső karéjon keresztül lehet látni a reflektorok fényét és izmos repedések feszítik szét a betont. Summa-summarum: ezt a stadion le kell bontani az alapokig.

Mit építsünk a helyére? Futópályás atlétikai stadiont? Hány néző befogadására legyen alkalmas? Mennyi pénz van rá? Elviekben a mai kormányülés a stadion sorsáról is hivatott dönteni, de nem érkezett információ konkrét elképzelésekről. A korábban felröppent hírekkel és tervekkel nem untatnám az olvasókat. Foglaljuk össze annyiban, hogy egy hipermodern, minden igényt kielégítő multifunkcionális stadiont szeretnének építtetni, csillagászati áron.

Szerintem – figyelembe véve az igényeket, rendelkezésre álló pénzt és a realitást – elég lenne egy negyven ezres, fedett, nemzeti futballstadion. Az viszont kell. Érdeklődés van a válogatott iránt, koncertrendezésre is tökéletes lenne. Ami nem kell: futópálya, illetve tologatható-gyep és más elmés, máshol kivitelezhető, itt csak költségnövelő kiegészítők. Szégyen, hogy nincs egy vállalható nemzeti stadionunk. Az egyszerűségnek persze ára is van: lemondhatnánk egy európai kupadöntő megrendezéséről, illetve egy atlétikai világbajnokságról, de szerencsésebb időkben a stadion kibővíthető lenne – mondjuk én nem hiszek abban, hogy valaha is megkapnánk a rendezési jogot, inkább beérem egy normális, kezelhető méretű arénával.

Tehát a hol és mikor még kérdéses, de az biztos, hogy jönnek a hollandok, a törökök, a románok, az észtek és Andorra. Mindegy, hogy hol és hogyan, de győzzük le őket! Addig válasszunk egy szimpatikus csapatot az EB-n és ábrándozzunk az új Puskás Stadionról.