Bürokratikusan fontoskodó Országgyűlés alig képes betölteni nyilvános hivatását

A hatalomváltás fontos stádiuma a következő Országgyűlés megalakulása lesz. Az új parlament megalakulásáig a régi Országgyűlés minden hatáskörét gyakorolja. Ha bármi rendkívüli ok miatt a múlt héten ezt valami feltétlen indokolta volna, a régi parlament ült volna még össze. A régi kormány megbízatása az új Országgyűlés megalakulásakor megszűnik, ám ügyvezető kormányként szűkebb hatáskörrel az új miniszterelnök megválasztásáig tovább működik. Az államfő az alakuló ülésen tesz majd ténylegesen javaslatot az új miniszterelnök személyére, Orbán Viktor ettől a pillanattól lesz hivatalosan is kormányalakításra felkért miniszterelnök-jelölt.

Gyorsan feláll az új parlament

A Fidesz a múlt héten úgy tartotta fent a remény hitét, hogy közben az új parlamenttel kapcsolatos minden lényeges célját elérte. Nagyvonalúnak és a parlamentáris szokásokat betartónak mutatkozott, viták jobbára csak az ellenzék pártjai között akadtak. A Fidesz a házelnöktől jobbra, balján a legkevésbé elutasított párttal, az LMP-vel ül, aztán a Jobbik, majd a bal szélen a szocialisták következnek. (A parlamentáris szokások szerint a kormánytöbbség rendszerint a házelnöktől jobbra helyezkedik el, és tőle balra következnek az ellenzékiség mértékében a közép-, majd a szélső pártok, nálunk azonban a szocialista többség idején a kormányoldal mindig balra ült.) Az ellenzékben többen szerették volna a Jobbikot a bal vagy jobb szélre ültetni, ám végül az LMP és a szocialisták közé került.

Az első, 1990-es parlament három alelnöke helyett 2002 óta ötöt választanak, ami soknak látszik. A házelnök és az öt alelnök, tehát összesen hat levezető elnök közül négy kormánypárti lesz, a harminc mandátum alatti LMP a szokásoknak megfelelően nem kapott alelnöki tisztséget. Az első parlament tíz állandó és négy kisebb létszámú külön bizottsága helyett most sokkal több, tizenkilenc állandó bizottság lesz. A hazai parlamenti szokásjog a nemzetközi gyakorlattal szemben az ellenzéknek arányos részt ad a parlamenti bizottságok vezetésében, így most hat bizottságnak lehet ellenzéki elnöke. A bizottsági elnökök körül máig tart a vita az ellenzéki pártok között: az arányosság elve leginkább 3-2-1 megosztást kívánna, de tény, hogy jókora a különbség az egyes bizottságok fontosságában, ezt pedig az ellenzéknek jutó tizenhat alelnöki poszt elosztásával valamelyest korrigálni lehet. Vita van még a Jobbiknak jutó bizottsági elnöki posztok körül, igazi főbizottság élén ugyanis senki se látná szívesen a radikális párt képviselőjét.

Bár a Fidesz nem járult hozzá a házszabály választási eredményhez igazításához, a különböző kezdeményezési jogok megkönnyítéséhez, a kétharmados győztes jóvoltából az ellenzék aránya mindegyik bizottságban eléri majd az egyharmadot, és ha az ellenzék együtt szavaz, törvénymódosító indítványai a teljes ülés elé kerülhetnek végső voksolásra. A Fidesz ugyan láthatóan szeretné mostani megosztott állapotában megtartani ellenzékét, ám az hamarosan megtalálhatja a pragmatikus parlamenti együttszavazás lehetőségeit.

A civakodás Háza

Ha abból indulunk ki, hogy a szavazásra jutó törvénymódosító-indítványok képezik a parlamenti munka lényegét, a Fidesz talán lehetett volna nagyvonalúbb, Horn Gyula 1994-ben az volt. Csakhogy a nyugati parlamentek évi néhány száz szavazásával szemben nálunk tíz-tizenötezer az éves voksolások száma, ami súlyos szereptévesztésre utal. Az új magyar többpárti parlament tevékenysége elejétől fogva az utolsó pártállami képviselőház kijelölte nyomvonalon haladt: ahogy a régi rendszer utolsó parlamentjének végső éveiben, úgy a rendszerváltás után az ellenzéki és kormánypárti honatyák, pártfrakciók is a különböző kormányzati indítványok kisebb-nagyobb javítását hiszik legfőbb feladatuknak.

Bár a kormánytöbbség rendszerint kivétel nélkül leszavazza a javaslattevőket, az Országgyűlés ülésezésének túlnyomó részét mégis kitölti a lényegesebb törvények esetében több száz, olykor ezer módosító indítvány megtárgyalása. A költségvetéshez érkezett már több mint háromezer indítvány is. Az ezek körüli bürokratikus fontoskodás és a végeérhetetlen voksolás időigénye viszont elfogadottá tette a szűkös időkeretben való vita, a klotűr gyakorlatát. Az érvek és ellenérvek versenyére alig nyílik átlátható tér, a közvéleményt leginkább foglalkoztató témák rendszerint csak napirend előtt kerülhetnek a Ház elé, amikor a szónokok nem széles ívben érvelve, hanem rövid idejükben hatásvadász módon sulykolva akarják a nyilvánosság figyelmét felkelteni. A kormányzati felelősséget sokban átvállaló körülményes módosítóindítvány-tárgyalás riasztó unalmának végtelen órái így kiegészülnek a képviselői heveskedés izgalmának napirend előtti és interpellációs perceivel, ennek köszönhetően pedig a választók a parlamentarizmus központi intézményét még inkább a civakodás Házának látják.

Tovább közelítette a régi rend utolsó törvényhozásának szerepfelfogásához az új parlamentarizmus honatyáit a képviselői összeférhetetlenség 1994-es újraszabályozása. Ekkortól mind természetesebb, hogy az országgyűlési képviselők egyben polgármesterek is, mások meg különböző érdekképviseletek, szakmák-ágazatok vagy kisebbségek képviseletében listás honatyák. Ezzel egyre általánosabb a kijáró képviselők régi gyakorlata: a parlament tagjainak jó része első helyen részérdekek képviseletében érkezik az Országgyűlésbe, az országos közjó keresését pedig inkább ráhagyja pártja legfőbb politikusaira, akik viszont, amennyire csak lehetséges, igyekeznek elkülönülni a szélesebb közönség számára a rendszerváltás szinte minden nyavalyáját szimbolizáló parlamenti politizálástól. A kör ezzel bezárul, a régi utakon járó, bürokratikusan fontoskodó Országgyűlés alig képes betölteni nyilvános hivatását: a törvények közvélemény előtti legitimálását, az egymással versengő szabályozási modellek összevetését, a kormányzati akarat megkérdőjelezésének és megvédésének feladatait.

Kitörés a megkövesedett parlamenti gyakorlatból?

A modern parlamentek már régóta nem a tényleges döntéshozatal, hanem koncentrált közéleti viták fórumai, lényegi feladatuk, hogy a kormánypártok elmondhassák, tervezett lépéseik miért jók az országnak, az ellenzék pedig kifejthesse, mit tenne másként az ország érdekében. A vita célja döntően nem a másik oldal meggyőzése, hanem a közvélemény befolyásolása, meggyőzése, ezen keresztül pedig nyomásgyakorlás a kormánytöbbségre, végső soron pedig a következő választások megnyerése. A polémiának ezen okos, érvelő módjára nem ad megfelelő alkalmat parlamentünk mai gyakorlata, a kétharmados többség következtében azonban most végképp semmi értelme nem lesz a sok órás, olykor egész napos szavazásoknak. Az ellenzék is jobban jár, ha nem állandóan szavaztatni akarja a házat, nem a kijárásban reménykedik, nem szakmázik, és nem szerény részletkérdések körül fontoskodik, hanem végre távlatosan érvelni próbál. A régi gyakorlat a kicsiny ellenzéki pártoknak kevés mozgásteret hagy, válaszul elmehetnek a folytonos parlamenti botrányokozás, a kivonulás, az utcai politizálás felé, de visszatalálhatnak a klasszikus parlamenti magatartáshoz is: a hatásos érveléshez. Ha pedig ezt választanák, a kormánytöbbségnek is változtatnia kellene gyakorlatán, meggyőzőbben kellene megokolnia a kormány elképzeléseit.

Természetesen mindenkinek a legegyszerűbb a sok évtizedes gyakorlatot követni, mint ahogy a sajtónak is egyszerűbb továbbra is a megvetés hangján írni a parlament munkájáról. Most azonban a kétharmados többséggel, az új pártok belépésével végre kinyílt egy kicsiny ajtó: a megkövesedett parlamenti gyakorlat talán jó irányban változhat.