Botka László: Az igazságos Magyarországért

A harmadik köztársaság fennállása óta a baloldal még soha nem volt ilyen viharvert, miközben Magyarországnak sosem volt még ekkora szüksége a baloldalra.

A 2010 óta hatalmon lévő Orbán Viktor autokráciába taszított egy olyan országot, amelynek demokráciája a kilencvenes években még modellként szolgált Közép-Kelet-Európában. Annak a demokratikus politikai erőnek, amely legyőzi Orbánt, vissza kell térnie az alkotmányos demokráciához és a jogállamisághoz. Az Orbán-rezsim azonban nemcsak a jogállamot és a demokráciát építette le, hanem elterjesztett egy olyan társadalom-felfogást, amely mélyen igazságtalan, a magyar emberek alapvető érdekeivel ellentétes, és ami ellen minden igazi baloldali erőnek küzdenie kell.

A baloldal válsága nem csak hazai jelenség. A nacionalista populizmus előretörésével egyidejűleg a progresszív politikai erők világszerte defenzívába kerültek. Másról sem szóltak az elmúlt évek a menekültválságtól a Brexiten át az amerikai elnökválasztásig. A populisták azt ígérik, hogy a leszakadó vagy leszakadástól tartó társadalmi rétegeknek újra biztos megélhetésük lehet – más csoportok elnyomása révén. A nemzet ellenségeinek szerepére a bevándorlókat, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket, az „érdemtelen” szegényeket, az etnikai kisebbségeket, meg a velük szolidaritást vállaló értelmiségieket és civil aktivistákat jelölik ki.  Magyarország mindebben élen jár: nálunk a nacionalista populista áttörés már 2010-ben, Orbán „fülkeforradalmával” végbement.

MTI Fotó: Komka Péter

A baloldalra most történelmi feladat hárul: meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust, újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket. A sokrétű válságot a populisták nem tudják megoldani, csak fokozzák a bajt. A populisták egy olyan fogorvoshoz hasonlítanak, akik a fogfájós betegnek nem merik elmondani a baj valódi okát. Kezelés helyett fájdalomcsillapítót írnak fel. A beteg panaszai átmenetileg ettől akár enyhülhetnek is, de a helyzet valójában egyre romlik. A baloldal nem érheti be álmegoldásokkal. Őszintének kell lennünk, mert a betegnek hazudni erkölcstelen, a fájdalomcsillapító hatása pedig idővel elmúlik, és a probléma még súlyosabb formában újra jelentkezik. A magyar baloldalnak egy olyan Magyarország jövőképét kell megmutatnia, amelyben élni szeretnénk, és amelyben mindannyian jól élhetünk.

Ebben az írásban – amelyet a következő hónapokban több is követ majd – arra vállalkozom, hogy olyan víziót vázoljak fel, amelynek megvalósításával hazánk igazságosabb országgá válhat. E célt követve a baloldal végre kilábalhat mély válságából. A közelmúlt baloldali politikájánál messzebbre tekintő egyenlőségelvű politikára van szükség, ami szöges ellentéte az orbáni országképnek.

Orbán álma egy olyan autoriter, „munkaalapú” állam, amelyben a kormány képviselőinek megfellebbezhetetlen szava van minden kérdésben, még ha tévednek is; és ahol a hatalom ígérete szerint éppen a demokratikus viták megszüntetése révén épülhet hatékony és fejlett gazdaság. Az Orbán-rendszer egyes tanulmányozói szerint a miniszterelnök célja egy kelet-európai Szingapúr megteremtése volna, ahol Orbán a nemzet atyjaként évtizedeken át vezeti az országot, és a politikai viták megspórolásával sietősen csatlakozik a fejlett világhoz. Leegyszerűsítve: az orbáni ajánlat nem más, mint a szabadság és demokrácia feladása a jólétért és a hatékonyságért cserébe.

Ezt az ajánlatot Magyarország két okból sem fogadhatja el. Először is azért, mert ez az ígéret: hazugság. Magyarországból nem lesz következő Szingapúr. Nincs és nem lesz orbáni csoda. A szingapúri, fejlesztő autoriter állam kiépítése helyett az ország putyinizálódása zajlik, ahol a jólét ígérete csak Orbán kegyeltjei számára valósul meg. A többieknek marad a szegénység, a kilátástalanság, a megalázottság – és a szabadság korlátozása. Egy olyan rendszerről beszélünk, ahol az Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint a társadalom cselekvőképes tagjai a „vállukon viszik” Magyarországot, az olyan hátrányos helyzetű emberek pedig, mint például a fogyatékkal élők és a romák, terhet jelentenek. Azaz, a kormány hazug módon „teherhordókra” és „cipeltekre” osztja a társadalmat. Csakhogy a „vállon cipelés” egy újabb hazugság, mert a hátrányos helyzetűeket a problémáikkal és bajaikkal együtt a kormány már rég hátrahagyta. A Fidesz társadalma kasztrendszer, amelyben mindenkinek elrendelt helye és sorsa van. Az orbáni államnak egyáltalán nem célja az alsóbb kasztok segítése. E kasztrendszert a tekintélyelv tartja össze. A Fidesz 2010 óta új feudalizmust épít, s ezzel a nyugati világ perifériáján tartja Magyarországot.

Orbán olyan munkaerőpiacban hisz, ahol a dolgozók szorgosan termelnek és nem vágynak többre, mint hogy a futószalag mellett biztos helyük legyen. Ez éppen ellentétes azzal, amerre a fejlett világ halad. A mai modern tudásgazdaságok csakis kreatív emberekkel tudnak szárnyalni. Az egyetlen út egy prosperáló, dinamikus gazdaság megteremtéséhez, ha az oktatás fantáziával es kreativitással telt diákokat bocsát útjukra. Jelzésértékű, hogy az Orbán-rezsimben tragikusan alacsony szintre süllyedt a GDP-arányos oktatási büdzsé. Egy új baloldali kormánynak azt a célt kell kitűznie, hogy Magyarországot innovatív tudásgazdasággá tegye, az oktatásra szánt pénzt markánsan növelje, az oktatás színvonalát radikálisan emelje.

Szintén jellemző tünet, hogy Orbánnak egyetlen egy ötlete támadt a munkanélküliség megoldására: a közmunka. Nem nehéz belátni azonban, hogy közmunkásokból nem lesznek startup-alapítók, sőt, sajnos az is egyértelmű, hogy a közmunka börtönéből nem vezet út a valódi munkahelyekhez. Az orbáni munkaalapú állam emberek százezrei számára nem egyéb, mint zsákutca.

Szemben az orbáni állammal, amely a társadalom csoportjait egymással összeugrasztva, győztesekre és vesztesekre osztja, olyan aktívan beavatkozó államra van szükség, amely a céljaik elérésében segíti az embereket, s ha kell, nagyarányú többletforrást biztosít a felemelkedéshez. Magyarország akkor lehet sikeres, ha a „csak a legrátermettebb éli túl” felfogás helyett az „egy csónakban evezünk” mentalitás lesz elfogadott.

Nemcsak azért kell az Orbán-rendszerre nemet mondani, mert tekintélyelvűsége nem hoz jólétet. A tekintélyelvűség maga is elfogadhatatlan. Az Orbán-féle kasztrendszer velejéig igazságtalan, a tekintélyelvűség elfogadhatatlan. Miként a XX. század egyik legbefolyásosabb egalitárius gondolkodója, John Rawls rámutatott, az igazságosság a társadalmak minden másnál fontosabb értékelési szempontja. Ugyanilyen fontos Rawls azon nézete, hogy az igazságos társadalomnak mind a szabadság, mind az egyenlőség és a jólét nélkülözhetetlen alkotóeleme, ezért még az anyagi jólétért sem lehetne feláldozni az alapvető szabadságjogokat. Azért nem választhatjuk a tekintélyelvűség útját, mert létezik nála jobb és erkölcsösebb út: a szabadságé és jólété. Jólétet a társadalom nagy többsége számára – ahogy azt a skandináv országok példája mutatja – úgy lehet, és úgy helyes biztosítani, ha a szabadság és a jólét egymást erősíti.

A következő baloldali kormánynak 2018-tól egy olyan gazdaságilag sikeres és prosperáló Magyarországot kell építenie, amely az igazságosságra épül. Ennek érdekében, az orbáni autoriter állam alternatívájaként az egyenlőség átfogó eszményén alapuló, sikeres baloldali állam vízióját kínálom. Az egyenlőségelvű politika három pillére az esélyegyenlőség, a relatív vagyoni egyenlőség és az egyenlő állampolgárság elve.

Az esélyegyenlőség ideálja, amit az összes második világháború utáni nyugati demokrácia alapkőnek tekint, nem más, mint a kasztrendszerek tagadása. Az a szilárd meggyőződés, hogy társadalmi előrejutásunk nem múlhat máson, csakis a saját tehetségünkön és igyekezetünkön, függetlenül attól, hogy szegény vagy gazdag családból jöttünk.

Az esélyegyenlőség elgondolása nem egyeztethető össze a Fidesz politikájával. Az Orbán-rezsimben a gazdag elit tagjainak gyerekei magániskolákban vagy Svájcban tanulhatnak, akár milliókért, míg az ország szegényebbik részének a versenyképtelen, vagy egyenesen szegregált iskola az első és gyakran utolsó állomás.

Ezzel az alapelvvel kapcsolatban az önkritikát sem szabad megspórolni a baloldalon. Az 1990-es és 2000-es évek „harmadik utas” szociáldemokráciája – amelynek Magyarországon Gyurcsány Ferenc miniszterelnök volt a zászlóvivője – túlságosan sokat várt az esélyegyenlőség eszméjétől. A Tony Blair és Gordon Brown brit miniszterelnökök nevével fémjelzett harmadik utas „Új Munkáspárt” és követői feladták a vagyoni egyenlőséget, és az esélyegyenlőséget tették meg kizárólagos alapelvvé. Mára a harmadik út súlytalanná vált. Kiderült, naivitás azt hinni, hogy az esélyegyenlőség elegendő. Még ha valóban sikerült is volna társadalmi mobilitást biztosítani az oktatás és a munka világában, a vagyoni egyenlőtlenségek, a társadalmi leszakadás akkor sem szűnt volna meg. A baloldal elhitte és hívei elhitték neki: a modernizációnak nem lesznek vesztesei, csak nyertesei. Az esélyegyenlőség elve azt ígérte, hogy mindenki becsatlakozhat valami módon a magas képzettségen alapuló tudásiparba, ám ez illúzió maradt. A modern tudásgazdaságokból kiszorulók sorsa egyre reménytelenebb. Ezt ismerték fel a nacionalista, soviniszta populista erők, ez a csalódás nyitott utat nekik az emberekhez.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Az egyenlők társadalma nem valósulhat meg akkor sem, ha az ország egyik fele mobilis, képzett és vagyonos, míg a másik röghöz kötött, képzetlen és vagyontalan. Egy ilyen országot nem nevezhetünk igazságosnak. A ma vagyoni egyenlőtlensége a holnap esélyegyenlőtlensége. Magyarországon ebből a szempontból is súlyos a helyzet. A Tárki 2016-os Társadalmi riportja szerint a lakosság 44 százaléka vagyontalan, 60 százaléka képtelen középosztálybeli életformát folytatni. A legabszurdabb az egészben az, hogy a folyton-folyvást a középosztályra hivatkozó kormány vezetése alatt tartunk itt.

Bár Matolcsy György, a Fidesz fő gazdasági ideológusa szerint a vagyoni különbségeket kritizálása csupán irigységből fakad, bizonyos társadalmi kockázatok elhárítására valójában nincs más mód, mint a vagyoni egyenlőtlenségek elleni küzdelem. Tudományos munkák bizonyítják, hogy ha a vagyoni egyenlőtlenségek elszabadulnak, abból egy sor további probléma keletkezik. A nagy társadalmi egyenlőtlenségtől szenvedő társadalmakban alacsonyabb a várható élettartam, rosszabb minőségű az oktatás, kisebb mértékű a társadalmi mobilitás, több a mentális betegség, nagyobb a drogfüggők aránya és magasabb a bűnözési ráta. A magyarok borzalmas egészségi állapota, vagy a PISA-felmérés katasztrofális eredményei gyászos összefüggésben állnak Mészáros Lőrinc meggazdagodásával.

Ahhoz, hogy Magyarország leszakadó felét felzárkóztassuk, nem elég tehát az esélyegyenlőség ígérete. A viszonylagos vagyoni egyenlőségre is törekednünk kell – ez az egyenlőségelvű baloldali politika második alapelve. A stadionok és a „nemzeti” oligarchia gazdagítása helyett az állampolgárokra kell költenünk a forrásokat. Részint színvonalas oktatás formájában, részint pedig olyan biztosítási csomagok révén, amelyek csökkentik a lakhatás és a megfelelő étkezés hiányából, valamint a betegségek miatt és a munkahely elvesztéséből adódó kockázatokat.

Van emellett egy harmadik pillére is az egyenlőségnek, amelyről még kevesebbet szoktak beszélni: az egyenlő állampolgárság eszméje. Az egyenlő állampolgárságon alapuló társadalomban a péknél, a postán, vagy az orvosi váróban a miniszterelnöknek ugyanúgy ki kell várnia a sorát, mint bárki másnak. A magyar baloldalnak ez az egyenlőségeszme kell, hogy a legfontosabb iránytűje legyen.

Az egyenlő állampolgárság eszméje sérül, amikor kialakul az új tekintetes és kegyelmes urak és asszonyok kasztja, akik nem osztoznak közös tereken a közemberekkel, nem szívnak velük egy levegőt. Elég csak a gyűlöletpropagandáért felelős miniszterre gondolni, aki helikopterrel jár szórakozni vagy a kormány főminiszterére, aki egy vadászaton a társaival több száz fácánt lelő, és aki szerint mindenki annyit ér amennyije van. Közben az általuk teremtett rendszerben egész tömegekre zárul rá a szegénység és a közmunka világa. Ide züllesztette Orbán Viktor és a Fidesz Magyarországot: a polgártársak országa helyett az urak és cselédek országává váltunk.  A kormánypárt politikusai ma már nem az emberek, az állampolgárok és a nemzet érdekeit képviselik az ország házában, hanem saját elkülönült, „elit” kasztjuk privát céljait. Ez nem mehet így tovább!

A baloldal legfontosabb feladatának pontosan azt látom, hogy újra megteremtse az egyenlő állampolgárság feltételeit. Alkalmassá kell válnunk az egyenlőség elvének és gyakorlatának képviseletére. Véget kell vetnünk az elvtelen kompromisszumok, a meghátrálás, a kibekkelés időszakának, erkölcsi alapon kell politizálnunk. Az egyenlőség politikája igazságos, és alkalmas Magyarország felzárkóztatására a fejlett nyugati világhoz.

Ebből következik, hogy a következő baloldali kormánynak elvszerű külpolitikát is kell folytatnia. Orbán Viktor felcserélte a szilárd erkölcsi elveken nyugvó nyugati orientációt a diktátorokkal való barátkozás opportunizmusára. Nem adhatjuk fel a szabad és nyitott Európa ideálját egy új vasfüggöny-korszakért. A közös ideálokon alapuló európai partnerség a helyes, egyúttal Magyarország érdekét szolgáló politika. Hiába mondja az ellenkezőjét Orbán Viktor, mi a szabad világhoz tartozunk.

Eddigi politikai pályám során, a rendelkezésemre álló eszközökkel, a szabad és igazságos Magyarországért, az egyenlőség politikájáért dolgoztam. Ha az állampolgároktól lehetőséget kapok, ezt szeretném tenni Magyarország miniszterelnökeként is.