Bitó László, a nyolcvanéves fiatalember

De a képlet az ünnepelt életének is méltó szimbóluma lehetne: túlontúl átlátható, mindennemű bonyodalomtól, drámai fordulattól és nehézségtől mentes sima pálya az övé. Igaz, volt benne egy kis világháború, a háború végeztével kitelepítés, munkaszolgálat egy szénbányában, ’56-os forradalmi szervezkedés, menekülés az Egyesült Államokba, családalapítás, professzori karrier a Columbia Egyetemen, világhírű orvoskutatói pálya, az év gyógyszerének kifejlesztése, számtalan tudományos publikáció. Majd hosszú és páratlanul sikeres évtizedeket követő hazatelepedés, szépíróként újjászületés, közéleti tevékenység, nemes és nagylelkű mecenatúra, emberjogi küzdelem, magas fokú ismeretterjesztés, közéleti szalon fenntartása, s az emberi aktivitásnak még számtalan formája – amelyek együttesen benne foglaltatnak a helyesen számolók számára 80-as végeredményt hozó képletben.

Az is hihetetlen, hogy Bitó Laci nyolcvanéves, és az is, hogy ennyi tetterő és vitalitás elfért ebben a nyolc évtizedben.

Laci gyanús nekem: mint természettudós, mint az evolúció rendíthetetlen híve – Heller Ágival kiegészülve állandó vitáink és baráti üvöltözéseink tárgya –, s mint a bibliai történetek, köztük a teremtéselmélet értelmezője nyilvánvalóan kiterjesztette a fejlődéselméletet a világ folyására. Másoknak szakadatlan és megállíthatatlan folytonosság, számára megállítható és visszafordítható fenomén, amelyen belül a napok sem huszonnégy, hanem legalább hetvenkét órából állnak.

Ha így számoljuk, Bitó Laci valójában kettőszáznegyven éves, ám letagadhatna ebből legalább százhatvanat.

Vagy kettőszázharmincat. Mert kíváncsisága, érdeklődése akár egy tizenévesé, vitakészsége pedig a legszemtelenebb, ám a legszerethetőbb kamasz örök és bevégezetlen „csakazértis” polémiáit idézi fel. Rendületlenül kérdez, firtat, érdeklődik, „Miért?”, „Miből gondolod?”, „Biztos vagy benne?” De magával vitatkozik a legtöbbet. Nem csekélység, hiszen sokat van társaságban, sokan veszik körül, minden ilyen alkalommal szünet nélkül vitázik másokkal. Ha azt mondom: kék, azt mondja: zöld. Ám rosszul teszi, ha valaki egy idő után belefáradva az érvelésbe ráhagyja: jé, igazad van, tényleg zöld! Onnantól rögvest minden pirossá válik.

A világ összes kérdését feltette már, s ha valamire választ talál, megy is tovább, új kérdésektől hajtva, újabb polémiák, baráti disputák reményében. Számára a világ egy nagy keresztrejtvény, amelynek megfejtésén dolgozik. Bitó Lacinak persze rendkívül könnyű dolga van. Metamorfózisra, légies átváltozásokra, könnyed kilépésekre a tér és az idő folytonosságából mindig kész. Hol a bibliai Ábrahám, hol Izsák, hol Jákob, hol Ézsau képében jelenik meg, de látták már a Názáreti Izsák személyiségét magára öltve. Az is megesett, a Názáreti Mester névtelenségbe burkolózó tanítványaként írta meg apokrif evangéliumát, a hajdani sokat vitatott történet igaz és megfellebbezhetetlen változatát.

Bitó László még a politikai ellenfeleihez is képes szeretettel közeledni. Nem az elveit adja fel, erről szó sem lehet, de mozgósítani képes önmagában azt, ami vagy meg sem volt bennünk, vagy ha igen, már csak romokban, fásultságunk, apátiánk és reménytelenségünk mindent maga alá temető szilánkjaiban. Egyszer arról írt, Orbán Viktor habitusának lényege a szeretetéhség. Nem értettem vele egyet, de egyvalamire kétségtelenül felhívhatta mindannyiunk figyelmét: arra, hogy a másik sem „az”, ők sem „azok”, pusztán rájuk mutatva, hanem hozzánk hasonló „ő” mindegyikük, személyek, akik ugyanúgy képesek szenvedni, mint „mi”, ki ettől, ki attól. Ha ezt nem értjük meg, saját provincialitásunkba süppedve örök és legyőzhetetlen fantomokkal viaskodunk, eredménytelenül és reménytelenül.

Amúgy két évtizede ismerjük egymást. Egy nyári egyetemen találkoztunk, s a sors úgy hozta, hogy történetesen egy pódiumvitán feszültünk egymásnak. A Bibliáról volt szó, s Lacinak nem volt gondolata, amelybe bele ne kötöttem volna. A vita végeztével odafordultam egy ismerősömhöz, s azt mondtam neki: nem tudom, ki ez a pasas, de azt tudom, hogy nem leszünk barátok. Még a pontot sem tettem ki a mondatom végére, amikor nevezett pasas odalépett hozzám, barátságosan nyújtotta a kezét, megköszönte a remek vitát, s kifejezte reményét, hogy mielőbb folytatjuk az élvezetes beszélgetést. Ekkor újra az ismerősömhöz fordultam: te, én még mindig nem tudom, ki ez a pasas, de abban biztos vagyok, hogy nem Magyarországon szocializálódott.

Ma már sokakkal együtt tudom, ki ez a pasas. Odafigyelünk rá, s ő is figyel ránk. Nagyszerű társa, Olivia még kartotékokat is vezet a barátokról, ismerősökről, hogy véletlenül se felejtődjék el, kinek mi a kedvenc étele, vagy épp minek a fogyasztásától tiltotta el az orvostudomány.

Lacikám, teljen kölyökkorod elkövetkezendő százhúsz éve további vitákban és disputákban!

Aztán majd jöhet a felnőttkor.

Gábor György