Bazári beszéd

Mészáros Tamás

Meg kell adni, nem mérte szerényen. A Várbazárban, sorban immár tizennyolcadik évértékelőjén Orbán Viktor az elmúlt száz év magyar történelmébe ágyazta, annak eredményeihez és kudarcaihoz mérte a jelen viszonyait. (És ki hinné, a Nemzeti Együttműködés Rendszere felettébb jól jött ki e nagyívű visszatekintésből.) Megtudtuk például, hogy ha a huszadik század elejéig tartó kivételes prosperitás után „a bécsi udvar nem szédül bele a háborúba és nem ránt bennünket is magával”, ki tudja, mire lettünk volna még képesek; és „annyit azért elmondhatunk” a Horthy-éráról is, hogy az országvesztés és a világválság ellenére kiemelkedő teljesítményt nyújtottunk: egyebek között „katonai sikereket” (?) értünk el. Amikor a szónok csak itt tartott, még nem volt egészen világos, mi szükség erre az alapjában hamis múltértelmezésre, amely szerint az első világháborúról nem tehettünk, a másodikban pedig – mikor máskor? – eredményesen vitézkedtünk.

De ekkor még hátravolt az úgynevezett kommunizmus, amelyről Orbán nem tudja eldönteni, vajon „megszabadultunk-e már” tőle. Meg a rendszerváltást követő időszak, amikor – úgymond – először lemaradtunk Európa nyugati felétől, majd 2004-ben, jóllehet a térségben körülöttünk bezzeg mindenki megragadta az EU-csatlakozás esélyeit, mi, „tökkelütöttek” voltunk az egyetlen kivétel. Vagyis az orbáni nézőpontból előadott tömör eseménytörténet lényegében úgy szól, hogy már az Antall-kormány csakúgy elbaltázta a felemelkedést, mint később Gyurcsányék. Holott az első szabadon választott kormány eleve a „létező szocializmus” Nyugattól már akkor jócskán leszakadt vircsaftját örökölte meg – a szocialista-liberális rezsim pedig a 2008-as globális krízisig, még a Bokros-csomag által kezelt financiális gondokkal együtt sem állt rosszabbul a régió más országainál.

Orbán szavaiból azonban kiderült, hogy csak 2010 óta – mintegy kárpótlásaként a huszadik századi magyar történelem kudarcainak – virágzott itt fel minden. A polgári kormányzás rendbe hozta az országot, sikert sikerre halmozott s megteremtette az érdekegyeztetés és az együttműködés, a „munka és a bizalom” világát. Ebben a valóságtól eltökélten messze rugaszkodott narratívában az iskolákat és a kórházakat egyenesen „megmentették”, hiszen azok a kormányváltás előtt az önkormányzatokkal együtt állítólag csődbe mentek. Ez a tétel Orbán egyik új keletű kedvence, amit az utóbbi időben lépten-nyomon elővezet – csakhogy ettől az még a legkevésbé sem igaz. Az önkormányzatokat ugyanis épp azért kellett szanálnia 2010 után, mert előtte, még ellenzékben kifejezetten arra utasította az akkor már jórészt fideszes városvezetőket, hogy a választási propaganda alátámasztására bátran vegyenek fel fejlesztési hiteleket – és azt ígérte, majd a hatalom megszerzése után kiváltja őket az adósságból. Ám az iskolák és a kórházak még abban az áldatlan helyzetben is sokkal távolabb voltak a működésképtelenségtől, mint ma.

A korlátot nem ismerő, az igazságot elemeiben sem tartalmazó öntömjénezés azonban csak az „évértekelő” bevezetője volt. Trambulin, amelyről a kormányfő belevethette magát a geopolitika és azzal szoros összefüggésben legjobban preferált témája, a migrációs válság mély vizébe. Ehhez a mutatványhoz hozzátartozott, hogy először is megfogalmazza a polgári Magyarország külpolitikai credóját. És ezen a ponton fogja el az embert igazán a kétségbeesés. Amikor azt kell hallania, hogy miután nyugaton van a német „vaskancellárok földje”, keleten „a nálunk százszor nagyobb katonanépek” terrénuma, délen pedig „a félhold hatalmas embertömegeinek” darázsfészke, ezért nekünk Berlin, Moszkva és Ankara „a tájolási pontjaink”. Ezért nem szabad hagyni, hogy belerángassanak minket „német-, orosz- vagy törökellenes nemzetközi akciókba” – itt feltehetően a Putyinnal szemben foganatosított európai szankciókra céloz.

És ekkor már tényleg megáll az ész. Orbán külpolitikai iránytűje ugyanis legjobb esetben is a tizenkilencedik századból maradt; de már akkor sem lehetett igazán érvényes, hiszen furcsamód nem számol egy oly sokáig meghatározó tényezővel: az egykori Osztrák–Magyar Monarchiával. Ma azonban, túl a második világégésen és a rendszerváltáson, Magyarország a NATO és az Európai Unió tagjaként a transzatlanti világ elkötelezett része. Az az egy szláv katonanép pedig, amelyet ismerünk, több tekintetben éppen szemben áll a mi szövetségi rendszerünkkel, mert a világpolitikáról alapvetően másként gondolkodik, mint a nyugati demokráciák. Mármost akkor mire véljük, hogy Orbán számára nemigen értelmezhető a „ki kivel van?” nem épp elhanyagolható kérdése? Mivégre az olyan hangzatosan üres szónoki fordulat, mint hogy „kiállunk a kedvező regionális egyensúly mellett”, noha „ez nehezebb, mint meglapulni egy gazdaállat puha és szőrös hátán”?

Ez a primitív okfejtés olyan világképet próbál szuggerálni, ami köszönő viszonyban sincs a külpolitikai gyakorlatban jobbára azért Orbán által is elfogadott realitásokkal. De hát aki egy gátlástalanul kiagyalt virtuális valóságot akar elfogadtatni a „magyar emberekkel”, az csak hasonlóan talmi retorikai alapokra építhet. Ha Orbán a migráció képében érkező Armageddont hirdeti, akkor rettenetes látomása minden elemének idomulnia kell a vízió egészéhez, amelyben a függetlenségéért több fronton élet-halál küzdelmet vívó Magyarország minden dicső vívmányát totálisan lerombolja a menekülők agresszív áradata. Igen, szörnyű jövő elé nézünk, és „a veszély neve: népvándorlás”.

A várbazári beszéd lényegi üzenete az, hogy 2015-ben odalett az európai védettség és biztonság; a „történelem ostrom alá vette Európát” – a muszlim világ fenyegetését pedig egyedül Orbán Viktor tartóztatja fel. A nyugatiak „nem is akarják” megvédeni az életformánkat, inkább a „párhuzamos társadalmak” kialakulásában érdekeltek; a minket „zsaroló és fenyegető” kozmopoliták elvesztették a valóságérzéküket. És ettől kezdve a kormányfő nekivadult támadást indít Brüsszel ellen – azok a politikusok ott szóba sem állnak az emberekkel, viszont „szirénhangokat” hallatnak a migránsokkal, akiknek tömeges betelepítését a jogvédőkkel karöltve szervezik. Ezt pedig csak a mi bátorságunk akadályozhatja meg: „Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát!” Mi „szuverenisták” vagyunk és ellenállunk az „unionistáknak”. Saját védelmi vonalat építünk, és kimondjuk, hogy „Brüsszelt meg kell állítani!”

Eltekintve attól, hogy mindez milyen jól fejlett hazugság – tudvalévő, hogy az unió a menekülők egymást követő hullámainak mind a megállításához, mind a kezeléséhez kezdettől folyamatosan kéri a tagállamok segítségét, hiszen Brüsszelnek nincs önálló eszközrendszere –, Orbánnak valójában nincs válasza a lényegi kérdésre. Mi volna az a megoldás, amit Brüsszel és a Nyugat elszabotál? Mert egyvalami biztos: a mi kerítésünk semmitől sem óvja meg Európát. Látjuk, mekkora a káosz Görögországban, ha Macedónia lezárja a határát. Míg Magyarország eddig egyetlen takarót sem küldött a görögöknek, az Égei-tengeren európai flották járőröznek és mentik a bajbajutottakat. Vagy Orbán szerint talán a vízbe kellene lőniük a vízen hánykolódó menekülőket? És szapulhatja ugyan a törökökkel való megállapodás ismétlődő kísérletét, de árulja már el, mi mást tehetne a Nyugat, ahová épp a magyar kerítés oly sikeresen segített terelni a tömeget?

Persze soha nem tudhatjuk, maga Orbán mit és mennyire hisz el a saját hagymázas szövegéből. Ez a cinikus, célra tartó ámokfutás csak arra való, hogy előkészítse a közhangulatot a kvótákról meghirdetett népszavazásra; hiszen ezt a hecckampányt hosszú hónapokig vinni fogja. És közben mindvégig kerékkötője lesz minden valódi erőfeszítésnek, amit a százszor elátkozott Brüsszel meg a lesajnált világpolgárok tenni próbálnak a krízis igazi enyhítéséért.