Nyolc önálló kiállítása volt, verseket ír, Hargitai-díjas költő, sőt feltaláló is, mégsem egy befutott gazdag ember - Barta Pál a fedél nélküli sorsról
Barta Pál a Mátray nevet azért is vette fel, hogy megkülönböztesse magát egy másik, azonos nevű balatoni festőtől. Ráadásul a név gyermekkora kedvenc helyszíneire is utal. Pál 1955-ben született, és egész gyerekkorát Mátranovákon töltötte. Ez egy kis zsákfalu, ide a gőzmozdony is ritkán pöfögött be, később a vasútállomást is megszüntették. Ám a községet természetvédelmi terület övezi, úgyhogy aki tájképeket szeretne festeni, itt bőven talál témát. Csakhogy Barta Pál munkáscsaládjában senki nem ért rá festegetni. A falu egyik részében a jobbmódú parasztok laktak, a másik fele viszont bányatelep volt. Az ő édesapja is a szénbányában dolgozott mindaddig, amíg a tárnákat bezárták. S hogy az emberek ne maradjanak megélhetés nélkül, Pestről a faluba helyezték át a Ganz-Mávag egyik üzemét. Varrodát is nyitottak, hogy a nőknek is legyen munkájuk. Az iskolában pedig azt mondták a fiúknak, ha azt akarják, hogy biztos kenyerük legyen majd, tanulják ki a vasasszakmát. Pál is szakmunkásképzőbe jelentkezett, és lakatos lett.
Közben azért más is történt vele. A fiúnak különös szavak, szóképek jutottak eszébe, le is jegyezte a füzetébe: „halotthideg mezők” „hegyek görnyednek az égig”. A belülről jövő sorokat maga sem érette mindig, de a csengő-bongó rímek versekké fűződtek össze. Elküldte őket a Nógrád megyei újságnak, ahol le is közölték azokat a költészet napján, József Attila és Zelk Zoltán versei között. Pál azonban szégyellte a lírai vénáját, a szüleinek se mondta el, hogy leközölték a verseit. A szomszéd vette észre az újságban, s futott kérdezni: „Bartáné, a maga fia ez a rímfaragó?” „Ugyan már – legyintett az asszony –, az egy link gyerek, nem ír az verseket.” Aztán Pál költeményeit lehozták más lapok is, az Új Tükörben még a fotója is megjelent.
A fiú akkor már olykor festegetett is. A gitározás ugyan jobban vonzotta, de az ujjai rövidek voltak az akkordokhoz. Bár rajzolni nem tudott, de a színek lenyűgözték.
A bányatelepi ifjúsági életben azonban művészi érzékenységgel nem lehetett kitűnni, legfeljebb vagánysággal és erős ököllel. De Barta Pál azt mondja, abban a kemény munkásvilágban azért még létezett erkölcs. Az adott szó többet ért az ügyvédi pecsétnél is. A hazug embert semmibe vették.
Ügyes lakatos lett, szerette a mesterségét, jól keresett. Nem is várt sokáig a nősüléssel, sőt el is kapkodta kicsit, ugyanis gyorsan kiderült, hogy a feleségével nem illenek össze. Csakhogy addigra már jött a gyerek. A válásnak oka lett az is, hogy az asszony egyre többet részegeskedett. Volt már egy kis közös lakásuk, de a felesége eladta, a pénzt meg elitta. A férfi visszaköltözött falura az édesanyjához. Azt már nem bírta ki józanul, hogy a fiát is elszakították tőle, és elkezdett inni ő is. Az a fajta mulatozós alkoholista lett, akit mindig jókedvre derített a szesz. Addig sem érezte a fia hiányát.
De Barta Pál mindig újrakezdte az életét. Folytatta a lakatosszakmát, a rendszerváltás után saját céget alapított, jól ment a vállalkozás.
Kifejlesztett egy olyan betörésbiztos lakatot, amelyik biztonságosabb volt bármelyik forgalomban lévő zárnál. Levédette a találmányát, még a BNV-n is kiállította.
Megkereste őt egy hazai cég, szerződött vele a lakatok gyártására. Csakhogy a jog útvesztői bonyolultak és átláthatatlanok, jóhiszemű embert könnyű megvezetni abban. A cég idővel felszívódott, s kiderült, hogy az ügyvédjük által írt szerződés szerint Pálnak nem jár semmi. A találmányából egy fillér hasznot sem látott. Közben már egy másik asszonnyal élt az egyik lakatosüzem szolgálati lakásában. Csakhogy a második házassága is megromlott, a neje naponta a fejéhez vágta: „Milliomosnak kéne lenned a találmányoddal, te meg itt szerencsétlenkedsz!” Végül már ránézni se bírtak egymásra. Újabb válás, s mikor az üzem bezárt, a szolgálati lakás is ugrott. Pál most sem adta föl, talált albérletet, egy öreg néni adta ki neki a kis házat. Amikor a néni meghalt, közölte a lánya: azonnal költözzön ki, mert itt már minden az övé.
Az volt a szerencséje, hogy akkor már újra elkezdett festeni. Régiségpiacokon és ahol tudta, árusította a képeit. Amikor megint fedél nélkül maradt, beállított a Dózsa György úti hajléktalanszállóra.
Hallotta, hogy sokat kell várni, míg valaki külön szobát kaphat ott. Vitte magával a festményeit is, megmutatta őket, és csendesen hozzátette: nem szeretne utcára kerülni. Elhelyezték őt az átmeneti szállón, kapott egy szűk szobát, ami tele volt bogarakkal. Sikerült onnan átkérnie magát egy másik szállóra. Ott rendszeres volt a lopás, az ordítozás, mindenki úgy vágta át a másikat, ahogy tudta. Akkor kapta az első szívinfarktusát. Rohammentő vitte az országos kardiológiára. Megműtötték, és miután kiengedték, kilenc nap múlva újabb infarktust kapott. Az orvosok megmondták neki: bármikor meghalhat.
Akkor már eljárt a Hit Gyülekezetébe. Egyik alkalommal a hittársak a gyógyulásáért imádkoztak, Pál leesett a székről, nem bírt felkelni. Majd hirtelen valami olyan nagy szeretet járta át, amit még sohasem érzett. Rögtön tudta, hogy többé nem fog inni, és így is lett. Azóta teljesen absztinens. Addig napi két doboz cigarettát szívott, ma már egy szálat sem. Levelet írt minden rokonának, ismerősének, és bocsánatot kért tőlük, ha az alkohol miatt bármit elkövetett ellenük. Biztos volt abban, hogy bármennyire beteg, nem fog meghalni. Úgy érzi, a hit erejének köszönheti, hogy tényleg javulni kezdett az állapota.
Pál egy éve már máshol lakik, saját kis zugot bérel. Ott jó a közösség, senki nem bánt senkit, de a szűkös lakrészéből már nehezen tud kimozdulni. Az alkotáshoz azonban egyre több a kedve és az ereje. Hol verset ír, hol grafikát, akrilképet készít. A Menhely Alapítvány és a Fedél Nélkül is támogatja őt rajzeszközökkel, élelmiszerrel. A díjakkal is jár pénz, vagy ha az utcalapban leközlik a képeit. Ha eladja egy-egy művét, azt is festékre, vászonra költi. Festményeinek többsége üde, színes, életkedvtől sugárzik. Barta Pál szerint a művészet legfőbb célja ugyanis, hogy reményt adjon, örömet okozzon. Az alkotó ne terheljen másokat a saját fájdalmaival.
Pedig neki bőven lenne oka panaszra. Hetven százalékos rokkant, a szívbetegséghez cukorbetegség is jött, az érszűkülete miatt bottal is nehezen jár. Ám egy percig sem hagyja el magát.
Nyitott, jó humorú ember, naprakészen tájékozott a közéletben, és van véleménye arról is, hogy az elmúlt tíz év alatt az ország hárommillió szegény hazája lett.
A művészek is egyre kiszolgáltatottabbak, sokan festődiplomával is nyomorognak, sokkötetes szerzők a betevőért küzdenek.
Barta Pál világéletében adni szeretett, az volt a legnagyobb öröme, ha vendégül láthatta a barátait. Amikor megbetegedett, a haverok egyre ritkábban nyitották rá az ajtót. A legnehezebb azonban mégis az volt, hogy megtanuljon elfogadni is. Talált ugyanis új barátokat, kéri, írjam le Náray Gábor nevét. A vállalkozó az egyik keresztény hittársa, aki a családjával mindenben segíti őt. Ha beteg, meglátogatják, ha Gábor arra jár, cekkerekkel megpakolva állít be hozzá. Ha Pálnak nincs pénze kiváltani a gyógyszerét, a barátja megy a patikába. „A rokonaim, és az ismerőseim együttvéve nem tettek értem annyit, mint ez a család. Mindenkinek ilyen barátokat kívánok.”
A festő pici szobájában minden elfér, a villanyrezsótól a gyönyörű akvarellekig. Az asztalon csokoládék, sós sütemények, behűtött kólával is várt minket. Nekünk vette. És hogy a vendégek ne menjenek el üres kézzel, a finomságokkal telepakol egy szatyrot, még egy doboz cseresznyét is belecsempész. Mert az ad legszívesebben, akinek alig van valamije, de tele a szíve.
