Báron György az antidemokratikus filmgyártás sikereiről

– Tavaly Nemes Jeles László, idén Deák Kristóf nyert Oscar-díjat, Enyedi Ildikó Arany Medvével tért haza Berlinből. Volt már ilyen sikerszériája a magyar filmnek?

– Hasonló helyzetben voltunk, amikor 1981-ben Rófusz Ferenc A légy című rövid animációs filmjéért kapott Oscart, rá egy évre Szabó István a Mephistóért, néhány évvel korábban pedig Mészáros Márta Berlinben elnyerte az Arany Medvét.

– A hazai filmművészetnek korábban is voltak nagy korszakai. Ezek vagy társadalmi változáshoz kötődtek, mint például a hatvanas-hetvenes években, vagy egy-egy új filmes nemzedék feltűnéséhez. Most miről lehet szó?

– Társadalmi nyitást én jelenleg nem látok, viszont több rendezői generáció is erős, kreatív időszakát éli már egy ideje. Tarr Béla 2011-ben nyert Ezüst Medvét A torinói lóval, majd egy év múlva Fliegauf Benedek is Ezüst Medvét kapott a Csak a szélért. Pálfi György, Szász János és Hajdu Szabolcs pedig a Karlovy Vary-i fesztivál fődíját hozta el. A sikerek egymást is generálják: alkotóink fantasztikus eredményeket értek el Cannes-ban, Londonban, Berlinben és a többi nemzetközi filmfesztiválon is. Ez a fellendülés valójában a kétezres évek elején kezdődött, amikor elindultak a pályán a híres Simó-osztály tagjai, köztük Hajdu Szabolcs, Török Ferenc, Pálfi György, Groó Dia­­na. Majd a következő években komoly szakmai elismeréseket ért el Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, Kocsis Ágnes is. A honi filmművészet megújulásában fontos szerepe volt az akkori Magyar Mozgókép Közalapítványnak (MMKA), amely jelentős mértékben támogatta a fiatal rendezők első, második játékfilmjeit. Majd jött 2010, és a fejlődési folyamat megszakadt. Az Orbán-kormány felszámolta a filmesek demokratikus önkormányzati szervezetét, az MMKA-t. A miniszterelnök Andy Vajnát nevezte ki filmügyi kormánybiztosnak, s a vezetésével létrejött a Magyar Nemzeti Filmalap. A hazai filmgyártás gyakorlatilag két-három évre leállt, nem készültek új produkciók.

– Akkoriban, 2014-ben adott interjút nekünk, s azt mondta: „A Filmalap Európa egyik legsikeresebb nemzeti filmgyártását két év alatt lenullázta.”

– Ez akkor így volt igaz. A magyar filmgyártás csak ezután kezdett újra talpra állni, s hogy ilyen rövid idő alatt megerősödött és visszakerült a világ élmezőnyébe, a filmeseink érdeme.

– A két fiatal Oscar-díjasunk főleg külföldön tanult. Nemes Jeles ­László Franciaországban és Amerikában, Deák Kristóf jelenleg is Angliában él. Ők már egy másik kultúrában, demokratikusabb világban szocializálódtak. Ennek is szerepe van a sikerükben?

– Lehet, bár ettől még a Saul fia és a Mindenki is abszolút magyar filmek. Deák Kristóf három évig a filmművészeti egyetemre járt, és csak utána ment ki Londonba. Nemes Jeles valóban kint élt gyerekkorától, de az a stáb, amellyel a Sault megcsinálta, magyarokból állt. Tény, hogy a rendezőinknek ma már a nemzetközi filmes világban kell megméretniük magukat, és a fiatalok ebbe nőnek bele. Alapelvárás, hogy nyelveket beszéljenek, otthonosan mozogjanak a külföldi kurzusokon, workshopokon, kapcsolatokat építsenek ki a koprodukciós filmekhez.

– Nemes Jeles a Saul fiához kint nem talált támogatót, Deák Kristóf is itthon forgatta a Mindenkit.

– A honi finanszírozásnak az a legfőbb dolga, hogy az ilyen művek megvalósítását segítse. Mondjuk a hatalmas hollywoodi filmiparban nehéz egy nem kommerciális produkcióval kitűnni, főleg pályakezdőknek. De hogy a sikernek mennyire nincsenek receptjei, mutatja az is, hogy Enyedi Ildikó, aki itthon él, tizennyolc év kihagyás után rendezett nagyjátékfilmet, amely fődíjas lett a Berlinalén.

– Az Andy Vajna vezette Filmalap megítélése még a hazai liberális értelmiségi körökben is változik. A filmsikerek kapcsán egyik jeles kritikusunk írta a Facebookon: „Vajna kultúrpolitikáját igazolják az eredmények. Balgaság lenne ezzel a ténnyel vitatkozni.”

– Ez részben igaz, bár úgy gondolom, egy jó film mindenekelőtt az alkotók tehetségét igazolja. Bonyolultabb kérdés, hogy vajon az alkotások színvonala összefügg-e a kultúrpolitikával, a filmfinanszírozással. Annyiban nyilván igen, hogy egyáltalán létrejöhettek ezek a művek. Csakhogy arra nincs garancia, hogy egy demokratikus, jól szervezett filmes rendszerben biztosan jó filmek születnek, egy illegitim, zárt struktúrában pedig biztosan rosszak. Jelenleg óriási kultuszuk van az iráni filmeknek, a magyarnál is jóval több nemzetközi díjat nyernek el. Nem hiszem, hogy azért, mert Iránban annyira nyitott lenne a kultúrpolitika és olyan korszerű a filmtámogatás. Vagy vegyünk itthoni példát. A hatvanas-hetvenes években nagyszerű magyar játékfilmek készültek, és ehhez kellett az akkori politikai oldódás is. De Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István nem azért értek el világsikereket, mert az aczéli kultúrpolitika olyan demokratikus volt vagy mert a párt irányítása alatt álló Filmfőigazgatóság remekül működött volna.

– Akkoriban a forgatókönyvek csak a Filmfőigazgatóság engedélyével valósulhattak meg, s ezt sokszor nehéz vagy lehetetlen volt megszerezni.

– Makk Károly például évekig küzdött, amíg a Szerelem című filmjét leforgathatta. A film mégis elkészült 1970-ben, és a következő évben Cannes-ban két díjat is kapott. Emlékszik bárki arra, hogy hívták az akkori Filmfőigazgatóság vezetőjét– Vagy hogy kik voltak a honi filmes döntnökök 1975-ben, amikor Mészáros Márta az Örökbefogadással szintén Arany Medvét nyert Berlinben– Egyébként a rendszerváltás előtt itthon négy filmstúdió létezett, ahová forgatókönyveket lehetett vinni. Ha az egyik nem akarta megcsinálni, a rendező ment a másikba. A magyar filmgyártás nem volt annyira központosított és monopolizált, mint ma.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Nyugat-Európában máshol is van hasonló filmközpont, amelynek a vezetőjét szintén az adott ország miniszterelnöke nevezi ki.

– Csakhogy a döntés előtt figyelembe veszik a szakmai szervezetek ajánlásait, ráadásul a filmközpontok igazgatóit mindenütt határozott időre nevezik ki, és nem kormánybiztosi pozícióba, vagyis nem részei a kormányzati struktúrának. Nálunk Orbán Viktor önhatalmúan döntött Vajna kormánybiztosi megbízásáról, és senki sem tudja, meddig tölti be a pozíció­­ját. Ő kért fel öt filmes szakembert, akik a Filmalap Döntőbizottságában szavaznak a produkciók sorsáról. Nem a szakmai tudásukkal van gond, hanem a kiválasztásuk módjával és azzal, hogy hivatali idejüket nem határozza meg jogszabály, addig tart, amíg megbízójuk vagy az ő megbízója jónak látja. Ez sehol másutt nincs így, mert függőséghez vezet.

– Ön korábban azt mondta: Andy Vajnának és a Filmalapnak csak politikai legitimációja van, szakmai nincs. Ezt most is így gondolja?

– Igen, de ez a felülről irányítottság az egész honi kultúrpolitikára jellemző. Fekete Györgynek és az általa vezetett MMA-nak is kizárólag politikai legitimációja van. Nem kérdezték meg a művészeti szervezeteket arról, hogy szükségük van-e erre. De amíg az MMA irányításában elsősorban ideológiai szempontok számítanak, a Filmalap döntéseiben szakmai elvek is érvényesülnek. Kitűnő rendezők jutottak forgatási lehetőséghez, ezt el kell ismerni. Én Vajnát nagyon ellentmondásos figurának látom.

– A kaszinóügyeire gondol?

– Meg arra, hogy a TV2 tulajdonosaként a kormánypropaganda egyik kulcsfigurája. Egyik funkciójában mélyen humanista alkotások létrejöttéhez járul hozzá, a másikban pedig olyan mérgező propagandát terjeszt, amely ellentétes ezekkel az értékekkel. A Filmalap vezetőjeként azonban, úgy tűnik, fontos számára, hogy minőséget mutasson fel. Csakhogy ez a kettős értékrend nem szerencsés, a filmművészetben nem lehet egyszerre képviselni a szabadságot és a szervilizmust.

– A filmesek többsége felháborodással fogadta a Filmalap létrejöttét, sokan tiltakoztak. Aztán egyre nagyobb lett a csend és egyre kevesebb a nyilvános kritika. Szerintem a Filmalap működését a szakma lojalitása is legitimálja.

– Ebben nincs igaza. Egyszerűen arról van szó, hogy ha ma egy magyar filmrendező közpénzből játékfilmet akar csinálni, akkor csak a Filmalaphoz fordulhat, ha pedig kisfilmet tervez, csakis a Médiatanácshoz pályázhat. Nincs más választási lehetőségük. Szerintem egy rendező jól teszi, ha pénzt fogad el az államtól a filmjére, én is erre biztatom a növendékeimet. Hasonló volt a helyzet a rendszerváltás előtt is: talán jobb lett volna, ha a nagyszerű filmek nem születnek meg, mert az alko­­tóik nem akartak volna együttműködni a Filmfőigazgatósággal vagy Aczél Györggyel– Nem gondolom, hogy a filmjeikkel legitimálják az egyébként illegitim módon létrejött Kádár-rendszert. Ahogy a most készülő magyar filmek sem legitimálják a szakma teljes kihagyásával létrejött Filmalapot. Ugyanakkor el kell ismerni, sokan azt hittük, egy ennyire rosszul induló, felülről irányított szervezet nem lesz hosszú életű, nem fog tudni jól működni. Tévedtünk.

– Mi más tartaná fenn az antidemokratikus kultúrpolitikát, mint a társadalom közönye, az alkotók beletörődése?

– A magyar társadalomra régóta jellemző: akik eleinte lázadoznak, később megpróbálnak beilleszkedni és boldogulni. Ez így volt a Kádár-korszak kezdetétől is, ma pedig már sokan nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre. Nem lehet morálisan elítélni embereket, mert túlélni akarnak, és alkotni. Fontos azt is hangsúlyozni: a művészeink, köztük a filmesek is, nem a kormány pénzét költik, hanem közpénzt. A társadalomnak igenis érdeke, hogy jelentős művek szülessenek és ezek növeljék az ország nemzetközi presztízsét. A politika akkor jár el helyesen, ha például a magyar filmrendezők sikereit nem akarja magának kisajátítani és saját legitimitására fölhasználni mások tehetségét.