Baljós évelő

Peregnek a naptárlapok, az évek. A javíthatatlan optimista január elejét már tavaszvárásként éli meg, hiszen hosszabbodnak a nappalok, a redőnyréseken át korábban kúszik be a derengés. Örömmel veszi, ha talál egy 2008-as naptárt, amely szintén keddi nappal kezdődik. Kedvét csak az szegi, amikor az elhunyt barátok telefonszámát kell kitörölni a regiszterből. Sorstársak voltak ők valahányan, együtt latolgatták, jöhetnek-e újra cudar idők. Latolgatta politológus, történész is a hasonlóságokat a III. Birodalom létrejötte és korunk honi válsággócai között. Merthogy az újnácik létüket, céljukat korjelzetként hátrahagyták a T. Ház naplójában is. Martens-bakancsaik februárban – biztosak lehetünk benne – tiltott alakzatokat dübögnek majd fel a Várba, lesz hiszekegyes, búsongós gárdaavatás valahol vidéken, itt meg szkepszis afelől, van-e értelme egyáltalán a készenlétiekkel való macska-egér játszmának.
A nyolcvanéves események egy elfelejtett epizóddal kezdődtek. Hirtelen kapott sajtónyilvánosságot (Népszava, január 8.) egy illegális olasz fegyverszállítmány, amelyet a ferencvárosi vágányzár blokkolt. Nem lehetett rögvest politikai konspirációra gondolni, mert a Duce még évek múltán is „őrt áll[t] a Brenneren”. Ám a nagyvilágnak szánt, Bécset védő porhintés csak egy dolgot hozott mozgásba. A kisantant diplomáciai kampányát körkörös határaink mentén.
Weimarban már mélyre szállt a politikai barométer. Ugyancsak Heym írja emigrációs naplójában, immár a chicagói campuson: „Józan weimariak figyelték az alkoholpárás lokáléjszakát, hogy ki fog először menetdalt fújni pisztonjával a Lili Marleenből.” Aztán ez is megtörtént, január 29-én Hindenburg elnök Adolf Hitlert bízza meg a kormányalakítással. Ezzel indul be az új történelmi futószalag. Csak pár nap, és Gömbös miniszterelnök fordul levéllel az új kancellárhoz, a két ország „külpolitikai vonalvezetését” javasolva egyeztetni. Az már február krónikája, hogy a felgyújtott Reichstag hírdömpingje közepette hogyan settenkedik „magánlátogatásra” Bethlen István Hitlerhez. Viszi Horthy üdvözletét, akinek épp akkor terjeszti ki kormányzói jogkörét a Koronatanács.
A berlini kancellári palotában is hasonlóban mesterkednek. Hitlernek nincs ínyére a nagyhatalmi kontroll, kilép a Népszövetségből, bevonul a külföldi ellenőrzés alá vont területekre, visszakövetelve fegyverkezési jogát. London és Párizs pedig felismeri a revánspolitikát a Ruhr-vidéki nehézipar újraindításában. A horogkereszt forgószínpadán új jelenetek tűnnek fel azzal a bizonyos dramaturgiai fegyverrel, amelynek funkciója lesz. Szinte derűt kelt, hogy a náci pártlap, a Völkischer Beobachter az SA-t tornaklubnak nevezi, és szintén fegyvertelen társaságnak az SS-t, amely kimutatásaik szerint csak bizonyos pártünnepségek rendezésére hivatott. Elég azonban átutazni vagy egy éjszakát tölteni német földön – írják egybehangzóan az egyelőre még megtűrt külföldi tudósítók –, hogy a szürke és fekete ruhás siserehadban a nézelődő a fegyveres Horst Wessel-egységeket felismerje.
Éjszakánként szétrajzanak a begyűjtő kamionok. A javarészt zsidóktól rekvirált fürge Adlerek címre mennek, amelyeket Göring a maga szervezte Gestapo felügyelete alá rendelt. (Nézzük, mi mindennek köthette még övére skalpját a pozíciógyűjtő, első háborús hadipilóta. Fiaskó csak a Dimitrov-perben éri a porosz miniszterelnök-vezértábornagyot, aki egyébként az SA első vezére volt, a birodalmi gyűlés elnöke, a légügyi, majd belügyi tárca első embere. Ő dolgozza ki a koncentrációs táborok rendszerét, és még arra is van gondja, hogy ötletadóként az indiai brit helytartót nevezze meg. Mint Gestapo-főnök évekig gyűjtögette a leendő táborlakók névsorát, részint a párttagok személyi listáiból és a házmesterek sugalmazásaiból, ám biztos alapul szolgált a baloldali erők egymás kárára folytatott sajtókampánya is.)
Nagy gondot fordítottak arra, hogy a Deutschlandsender hírkurzusait olyan eseménycsokrokkal színesítsék, amelyek a kormányszintre emelt propaganda szerint reklámozzák a milliós munkahelyteremtő nagyberuházásokat. Meg is lett ennek a kellő hatása, a Buckingham-palotából és az Downing Street 10.-ből rendre kerekedik fel a Berlinbe tartó magas prominencia. A korszak amerikai repülős hőse, Lindbergh kapitány is „beszáll” a német népi munkásállam hívei közé.
A Weimar előtti évek derűs szívóhatása elérte még Rooseveltet is, aki – egy Spiegel-tanulmány szerint – nemcsak érdeklődéssel, de kimondott szimpátiával kerékpározta végig hajdanán Germániát, és naplójában szorgalmas, tehetséges, tüchtig és útkereső nemzetnek írta le az öreg földrész tudományának és művészetének helyi örököseit. Az esszé szerint később a vele egykorú Führert félreismerve nagyra becsülte titkon, miként amaz is a többször megválasztott elnököt (még ha nyilvánosan diktátornak nevezte is). Történik célzás bizonyos közös sorsra is, ámde ezek közül csak néhányat igazolt a történelem. Egy időben kerültek például nemzeteik élére, azonos időt töltöttek a hatalom kormánykereke mellett, és éppen tizenkét esztendővel később, szinte egy időben következett be haláluk. Ez minden.
Pearl Harbor után Franklin Roosevelt ismerte már a világot felgyújtó náci bűnöket, és az USA fegyveres erőinek főparancsnokaként úgy rendelkezett, hogy a hadra kelt seregek Európába induljanak, merthogy Berlin a fő ellenség.
Ám ugorjunk vissza a startkőhöz, amelyről a Wehrmacht a Drang nach Osten évszázados kalandjába vetette magát. A berlini hatalomátvétel után azonban még juttatott öt békeesztendőt a szomszéd alpesi kis országnak. A Ballhausplatz – még 1934, a köztes idő magyar áldozatokat is kívánt mini-polgárháborúja ellenére is – annak illúziójában élt, hogy a Führer megkíméli majd szülőföldjét. Hát nem kímélte meg, és az Anschluss napján mindez hangot is kapott a háborús idők legnagyobb históriai bakijaként. Miközben a Wehrmacht-csapatok özönlöttek a Ringre, Ostmark (Ausztria új tartományneve) kijelölt helytartója, Seyss-Inquart tartotta rájuk utaló rádióbeszédét. „Együtt dobban a léptünk, wir treten alle zusammen” – akarta mondani, ám beszökött egy apró hang a mikrofonjába, „wir treten alles zusammen”-re alakítva mondatát, ekként vallva be szándékát, hogy „mindent széttaposunk”.
A hadviselések szakértői, apostolai mindig is szívesen példálóztak az eseményeket jelző/jelentő fény- és árnyékhatásokkal. Utalás ez Heym bevezető mondatára meg Sir Edward Grey angol külügyminiszter 1914. augusztusi elhíresült szavaira: „Ezen a napon egész Európában kialszanak a lámpák.” Ha költőiség is volt ebben elhangzásakor, egy negyedszázad múlva London, Párizs és Berlin csakugyan sötétbe borult. A régi évelőknek már az emlékük is riasztó. „Felelevenítésük” elkerülésére még van lehetőség, de csak együtt.