Azóta sem rúgtam labdába

– Ott tartottunk, hogy ’57 elején Párizsban le akart szerződtetni a Real Madrid. Mennyit ígértek?

– Száznegyvenezer dollárt ígértek három évre.

– Ez nagyon csábító volt?

– Az volt, de tudod, épp akkor találkoztam először azzal a betegséggel, hogy honvágy. Aki ebben nem volt benne, az nem tudja elképzelni, hogy micsoda szörnyű dolog az. Nem aludtam egyetlenegy éjszakán sem. Egyik oldalon itthonról jöttek a fantasztikus, elrémisztő hírek, a másik oldalon itt van egy Real Madrid száznegyvenezer dolláros szerződése. Ugyanakkor én már lejártam a Rapidhoz edzeni, és azok a játékosok mindent megpróbáltak, hogy széppé, jóvá tegyék nekem az életet Bécsben. Tudták, hogy nagy dilemmában vagyok. Először úgy volt, hogy ott maradok Bécsben. Egyébként is közel áll hozzám, és főleg közel van Magyarország. A Rapid vezetői hajlandók lettek volna nekem egy eszpresszót csinálni. De közben azt is mondták, hogy nincs eszem, meg vagyok őrülve, hát egy ilyen hatalmas ajánlatot – száznegyvenezer dollár három évre, az száznegyven kiló arany volt – nem szabad visszautasítani.

– Mikor jöttél haza?

– Az amnesztia lejárta előtt öt nappal. Az igazság az, hogy nem tudtam elképzelni az életemet a Hungária körút nélkül, barátok nélkül, kártyaszoba nélkül. Egyszerűen bele voltam betegedve. Pedig akkor én nagyon sokat kerestem ott kint. De ezért a száznegyven kiló aranyért hazát kellett volna cserélni. Legyek abszolúte őszinte? Ha annyit tudtam volna, hogy négy vagy öt év múlva amnesztia lesz, akkor én kint maradok. De akkor én azt hittem, hogy ide az életben nem jöhetek haza. Hát ki gondolta? Ezért mondtam azt, Ákos, nem volt ember, aki ezt megmondja...

– Mit?

– Hogy ez lesz, ami lett, hála istennek: ami van. Értesz engem?

– Attól tartok...

– Várj. Mondd meg, hogy te mire gondoltál. Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy „Futbóliának” befellegzett?

– Én csak arra gondoltam, Csikar, hogy 57-58-ban a sok változás közül az egyik például az volt, hogy némely futballcsapatnak megváltozott vagy visszaváltozott a neve. Ez jelentéktelen dolognak tűnik, de egy futballistánál talán nem jelentéktelen. Meg arra gondoltam, hogy megváltozik a társadalmi értékítélete a labdarúgónak egy olyan országban, ahol már nem politikai kérdés, hogy győzzön a csapat. És ahol már nem lehet egy futballeredménnyel kompenzálni semmit sem, ott azt egy futballistának észre kell vennie. Erre gondoltam. Meg arra, hogy azért van egy jó forgalmú butikod a Lenin körúton...

– Tény. Nem vagyok belőle dúsgazdag, de tavasszal megvehetem a primőr paradicsomot.

– Meg most már látom, szereted az amerikai cigarettát...

– Ez is tény. Nem vagyok már régen aktív sportoló, megengedhetem magamnak.

– Miért nem vállalsz edzői állást?

– Ezt már körülbelül elmeséltem neked előzőleg, amikor azt mondtam: álmodom. Álmomban olykor már nem játékos vagyok, hanem edző. És olyan zsánerű játékosaim vannak álmomban, mint én voltam annak idején, akinek a labdarúgás volt az egész élete. Amíg én ezt csináltam, semmi más nem érdekelt. Én erre készültem, én erre az életemet rátettem, és az edzőmérkőzésen – a Kistext ellen játszottunk – én a tizenhetedik gólt is be akartam rúgni mindenáron. És be is rúgtam.

– Van edzői képesítésed?

– Van. Azt mindenesetre elvégeztem, hogy ha isten őrizz szükség van rá. Hála istennek eddig nem volt rá szükség.

– Jó edző lettél volna?

– 37 éves koromban hagytam abba a labdarúgást. Amikor én már edző lehettem volna, akkor már 40 éves voltam, és konzervatív.

– Konzervatív? Miben?

– Abban, hogy én csak azokat a játékosokat szeretem, akik hajlandók mindenről lemondani az ég adta világon, és ha azt mondja az edző: a kapufának kell nekiugrani, akkor igenis annak kell, fejjel, gondolkodás nélkül. Szóval én úgy érzem: ezzel a generációval, ami énutánam jött, nem vagyok egy hullámhosszon.

– Nem ugranak már fejjel a kapufának...

– Nem bizony. Ez egy más generáció. Valószínű, hogy edzőként rövid időn belül megbuktam volna, mert egy edzőt lehet találni, de nem lehet elküldeni húsz játékost. Konfliktusom lett volna. Nem vagyunk egy hullámhosszon. A maiakkal meg pláne nem. Ettől függetlenül szeretem, becsülöm őket, amíg élek, mindig drukkolni fogok nekik, de együtt dolgozni velük – isten őrizzen meg.

– Készültél arra, Csikar, hogy ha befejezed a játékot, akkor más lesz az élet körülötted?

– Készültem rá. Három-négy évvel azelőtt készültem rá, és igen keserves estéim voltak. Elsősorban tudtam azt, hogy ki fogok kerülni a reflektorfényből, és itt állok majd mindenféle szakma nélkül. Nem akartam sokáig játszani, arra is nagyon vigyáztam, mert előttem nagyon nagy egyéniségeket fütyültek le a pályáról.

– Igen, emlékszem, egyszer valami olyasmit mondtál, hogy nem akartál úgy járni, mint Lantos Miska, akit átküldtek a második csapat öltözőjébe...

– Hát ez borzalmas volt nekem akkor. Borzalmas volt, hogy egyik napról a másikra azt mondják: menjen át a másik öltözőbe. Vagy egy másik csodálatos labdarúgó, Hidegkuti esete. A Hungária körúton volt egypár játékos: Kovács Imre, Börzsei, Lantos, Palotás, én. Ez a csapat tíz éven keresztül jól játszott, mert volt olyan időszak, hogy már tizennyolcadik hónapja nem szenvedtünk vereséget. Tizennyolcadik hónapja nem kaptunk ki. Hidegkutit kórusban imádta a közönség: Nán-di, Nán-di, Nán-di. Mintha mi ott sem lettünk volna. Ami – hogyha most visszapergetem – egy picit sem fájt. Ő zseniális játékos volt, ő nyerte meg a meccseket sokszor helyettünk is. És egyszer csak azt hallom – éppen nem ment a játék, Nándi akkor volt 36 éves –, hogy „Te vén marha, miért nem hagyod abba?” Akkor én már jöttem föl, már én voltam inkább a sztár, mert van közöttünk vagy hét-nyolc év, és nekem kellett intenem, hogy hagyják abba. És én ott a pályán elhatároztam, hogy én ezt nem várom meg. 37 éves koromban abbahagytam, kértem, hogy búcsúztassanak el. Azt mondták, nem búcsúztatnak el. A Gundelban volt a vacsora, Barcs Sándort kértem, búcsúztasson el, mert soha az életben nem fogok labdába rúgni. Erre ő azt mondta, hogy nem búcsúztat el, mert még szükség van rám, mert még nincs helyettem más. Voltak játékosok, akik azt mondták, hogy úgysem bírom ki, úgyis fogok játszani. Soha azóta labdába nem rúgtam. Hét-nyolc évig technikai vezető voltam, kijártam a pályára, sétálgattam, jött arra a labda, nem nyúltam hozzá. Én azóta sem rúgtam bele a labdába, egyetlen egyszer sem.

– Visszagondolva a dolgokra, vajon még mindig úgy gondolod, hogy érdemes tiszta erőből elrohanni a szélen, és beadni a labdát, és konstatálni, hogy esetleg nem mozdul rá senki?

– Csalafinta kérdés: csak akkor értem, ha akarom. A futballra vonatkozik ez egyáltalán?

– Nézd, Csikar, te nagyon jól tudod, hogy amit mondok, az igazából nem a futballra vonatkozik, de vonatkozhat arra is. Szóval hogy vajon érdemes-e tiszta erőből elrohanni a szélen, leszaladni az alapvonalig, mindent beleadni, és utána beívelni a labdát, és a labdára nem mozdul senki sem ott középen...

– Érdemes, igen. És ha valaki minden erejét beleadta, hogy jó helyzetbe hozza a másikat, hát arra mozdulni kell. Arra ott kell lenni. Meg kell dögleni, de oda kell érni. És be kell lőni, vagy befejelni, vagy fejjel ugrani a kapufának, amit az előbb mondtam. Kérdezted az elején, hogy milyen gólokról szoktam álmodni. Ilyenekről. Álmomban bombagólokat lövök...

(Vége.)