Az országházi krónikás

- Képviselői korszakának fontosabb futballeseményeiről is sokat megtudunk könyvéből. Vagy arról, miként vélekedett a politikáról Mikszáth meg néhány antik bölcselő. Ám kérdés maradt: bánja vagy sem, hogy megtapasztalta az országházi létezést?

– Csöppet sem. Olyasmi volt, mint baráti sörmeccsek után megtapasztalni a hivatásos bajnokságot. Ha kedvtelésből játszol, akkor is ugyanakkora a felelősség, de úgy az egész rajtad van, föl sem vetődhet, hogy áthárítsd. Nincs bíró, bemondod a kezezést. A profi futballban sokszor alibiznek a közönségnek, és szinte mindig átverik a bírót. Legalábbis igyekeznek, nem csinálnak erkölcsi problémát ebből. Tetszik vagy sem. Ez a dolog szerkezetéből fakad. Azért hajtanak, dobnak be mindent, hogy újra és megint őket válasszuk. Fontos lenne, ha ezt jobban átlátnánk.

– A honi közélet azért nem a Premier League. Könyvéből elég darabos és szürke világ rajzolódik elő.

– A görögök szerint a politika a szabadság terepe. A polgár, aki otthon ült és csak saját megélhetésével foglalkozott, eszmei értelemben nem volt szabad. A ház az oikosz, a gazdaság terepe – megvetették, aki csak ezzel törődött. A despota otthon, a rabszolgái fölött úr – ettől még nem szabad, akkor válik azzá, ha a polisz agorájára lép. Ehhez bátorság kellett, a görögök ezt tartották nagyra. Nálunk erre meglepően kevés a késztetés. Nem az a baj, hogy a hivatásos politikusokat az önérdek vezeti. Hanem az: mi, civilek nem késztetjük, kényszerítjük őket arra, hogy hatalmi harcok helyett – minimum: mellett – azzal foglalkozzanak, amivel megbíztuk őket; intézzék az ügyeinket. Melyekkel nekünk nincs kedvünk, időnk, kompetenciánk foglalkozni. Ez az attitűd rehabilitálandó. A kormányzat ezzel szemben azt a képzetet erősíti, hogy civil öntudat helyett erős vezető kell. Tirannikus figura, aki megmondja a népnek, mi merre hány méter.

– Ír arról is, hogyan biztatta az egyik LMP-st, amikor az bénító lámpalázzal készült egy sajtótájékoztatóra. Hálás volt a segítségért, de utóbb pengeszájjal szavazott ön ellen a lemondásához vezető voksoláson. Lehet más a politika?

– A „lehet más a politika” mint eszme – alap. Ki kell venni minket, magyarokat a történelmünket korszakok óta bénító kétpólusú rendszerből. Bíztam benne, az LMP elkerüli majd a belső hatalmi harcokat. Csakhogy mindnyájan ebben a kétosztatúságban szocializálódtunk. Amikor liberális barátaim szembesültek azzal, hogy az LMP nem az SZDSZ reinkarnációja, már 2010-ben kételkedni kezdtek benne – személyes ellenszenvek alapján. Pedig az igazán helyes, fiatal, zöld, szakmailag felkészült, hevesen korrupcióellenes, szuper kis társaság volt. Nagyon megszerettem őket. Most is szeretem őket – azt nem szeretem, hogy szétmentek. Én meg ott állok, ahol voltam, amiért odaálltam. Egy belga. Kicsit balga, oké. Az állandó gyanakvás eleve gátja egy szervezet egészséges fejlődésének.

– Arról is beszámolt: látta olykor a fideszeseken, hogy jól-rosszul leplezett zavarral, lángoló képpel vagy ideges vigyorral nyomják a gombot a józan ésszel vállalhatatlan törvényekre. De nem volt kanala félrehívni őket, rákérdezve: nem értik, hogy gáz az egész?

– Mennyit hibázok, te úristen – ez egyik könyvem címe. Mosolygósan önreflexív attitűd nélkül szerintem semmi nem megy. És annak nyoma sincs. A futballválogatott szövetségi kapitánya vesztes meccs után csak önironikus-önkritikus lehet. Győztes meccs után is. A játékosok is. Például: én tudom, mindent megteszek érte, de mázli, hogy összejön. Ha sikerül, az mák. Szinte soha nem sikerül egy jó mondatot leírni, ha netán, adja isten, sikerül, véletlen. Valahogy így. Ezt csak nagyon kevesen tudják igazán. Én sem, én is csak inkább mondom. Pedig aki a politika, a közélet szereplője, annak ez volna az alap.

– Az arcoskodás mögött általában görcsös kisebbrendűségi érzés munkál.

– Nettó frusztráltság. Belekerültünk egy borzalmas spirálba. Az önmagunkkal való szembenézés helyett folyamatosan a másikat támadjuk, aki persze óhatatlanul túlreagálja a dolgokat. Akit bántanak, védekezik, visszatámad, körbe-körbe hajkurásszuk egymást, alig csusszanásnyit jutunk előre.

– A csusszanás mekkora távolság?

– Aki azon nyafog, régen milyen jó volt, azért megőrülne, ha akár csak harminc-negyven évet visszakerülne az időben. Rosszul lenne a szagoktól, a viselkedésmintáktól, a boltok választékától. Mindentől. A futball színvonalától is. Ma még a nők is csinosabbak. A baj Magyarország relatív lemaradása. A kis hatásfok, hogy messze, de messze nem jön ki a potenciál. Kivéve a nőket. A vezetés siralmasan nem tör a lehetőségek optimalizálására, mert érzi, hogy azzal az esélyeit rontaná. Végtelenül dühít, hogy ráadásul ez csak keveseket zavar, az emberek otthonukba húzódva morgolódnak, nem merészkednek rázósabb terepre.

– A fair play jegyében: voltak hangosabb megmozdulásai is az ellenzéknek.

– Az Operánál 2012 elején például kilométer hosszan hömpölyögtünk. Néhány szónoklat, és mindenki hazament. A kormány és emberei nyugodtan ünnepelték magukat odabent.

– Könyvében a kultúra kapcsán azt írja: egyáltalán nincs lobbija az Országházban.

– A rendszerváltást követően finn mintára az erőforrásokat az oktatásba kellett volna nyomni. Minél tovább minél többeket benntartani. Akkor az újabb korosztályok kikerültek volna ebből az ostobasággal határos apátiából. A baloldal sem csinálta. Alapvető, hogy komoly presztízse legyen a tudásnak, a magaskultúrának. Amely első lépésben nem direkt hasznos, de boldogságforrás, és minden nagy mű egy-egy életvezetési kalauz. Fogyasztására rá lehet szokni, egyfajta drog, és így már komoly gazdasági hasznot, jövedéket is előállít. A kultúra mai állapotában nem szavazatmaximáló tényező. Minél kisebb presztízs, annál kisebb lobbi, művelői nyavalyognak vagy dörgölődznek, a hatalom odavet olykor némi koncot. Ha olvassuk Herczeg Ferenc Gótikus házát vagy Mikszáth, Jókai műveit, kiderül, bizonyos korokban az írók, művészek rendkívül fontosak voltak. Az akkori politikusok keresték a barátságukat. Fájdalmasan mulatságos volt tapasztalnom, hogy ez az egész a maiakat baromira nem érdekli.

– Ami könyvében előrajzolódik, az a közvélemény-kutatók jóslatait erősíti. A választások sem gerjesztenek majd földindulást.

– Ez hosszú távú játszma. A normális, ügyek és nem ideológiák mentén való működéshez az ezt belátók kritikus tömege kell. A rövidtáv beláthatatlan. De a meseszerű, váratlan fordulat sem jelentene megoldást. Nem látom ugyanis a lelkierőt senkiben, hogy nekiálljon végre a maga portáját kitakarítani.