Az oroszok a spájzban maradnak

A kétoldalú kapcsolatok összetettségét jól mutatta az elmúlt napok kétoldalú tárgyalássorozata. Számos olyan kérdés szerepelt napirenden, amelyek alapvető hatással lesznek ránk az elkövetkező években, függetlenül attól, hogy milyen színezetű párt van éppen kormányon. Oroszország Németország után második legnagyobb kereskedelmi partnerünk, a forgalom az utóbbi években dinamikusan nőtt, azon belül is elsősorban a magyar kivitel. Ezzel együtt a meghatározó elem változatlanul a magyar energiaellátás biztonsága: az olaj és gázfelhasználásunk négyötödét adják az orosz szállítások, a teljes magyar áramtermelés több mint harmadát adó paksi atomerőmű fűtőanyaga pedig 100 százalékban onnan érkezik.

A kiszolgáltatottságunk tehát óriási, és esély sincs arra, hogy ezen belátható időn belül érzékelhetően változtatni tudjunk. A realitásokat így kénytelenek vagyunk tudomásul venni, a kérdés az, mekkora a mozgásterünk, és mennyire kell aggódnunk a függőség miatt. Ennek megítélésénél nem elhanyagolható szempont, hogy az elmúlt két évtizedben az időnként fagyos kétoldalú viszony ellenére Moszkva nem élt durván vissza helyzetével, és nem tette politikai feltételektől függővé a számunkra létfontosságú szállításokat. A viták mindvégig megmaradtak a gazdasági racionalitások szintjén, és nincs jele annak, hogy a jövőben ez másképp lenne, legalábbis orosz részről.

Az energetikai ügyek értelemszerűen most is a kétoldalú megbeszélések gerincét adták. Az egyetlen kézzel fogható eredmény a Déli Áramlat magyar szakaszáért felelős közös vállalat létrehozása volt, a Gazprom és az MFB 50-50 százalékos tulajdonrészével. Érdekes módon ezúttal a Fidesz ellenkampánya is elmaradt, pedig a választások előtt jól jött volna egy újabb kis hazaárulózás, amelyet az elmúlt években a témában megszokhattunk. A pártvezér furcsára sikeredett szentpétervári Canossa-járása óta azonban az oroszellenes retorika varázsütésre eltűnt, nyilvánvalóan a kormányzásra készülés jegyében. Így egyelőre politikai demagógia nélkül lehet olyan stratégiai fontosságú kérdésekkel foglalkozni, mint az ország energia biztonságának hosszú távra szóló növelése.

A Déli Áramlat az orosz függésen nem segít, de legalább részben kiiktatja az ukrán-orosz viszony alakulásának bizonytalansági tényezőjét és újabb szállítási útvonalat jelent az energiaéhes Európai Uniónak. Nem véletlen, hogy a franciák csatlakozásával immár 6 uniós ország érdekelt közvetlenül is a projektben, a vezetéken érkező gáz mennyisége 2015-16-ban elérheti a teljes európai szükséglet 6-7 százalékát, nálunk ez az arány akár ennek többszöröse lehet. Ráadásul a források itt biztosítottak, nem lehet kétséges, hogy lesz elegendő földgáz a kapacitás kihasználásához.

Ugyanez sajnos még mindig nem mondható el az EU-által támogatott Nabuccónál. Bár ez a vezeték minden szempontból alternatív forrást jelentene a jelenlegi orosz szállításokkal szemben, a megvalósítás nem a várt ütemben halad. A törökök tranzitkövetelései nyomán kialakult problémákat ugyan nagyjából sikerült rendezni, az viszont változatlanul homályos, honnan jön majd az évi tervezett 30-35 milliárd köbméternyi gáz a rendszerbe. A Gazprom ugyanis mindent elkövet, hogy a volt szovjet köztársaságok készleteit magának kösse le, holott az eredeti elképzelések szerint a Nabucco is azokból táplálkozna. A jelenlegi állás szerint a vezeték azeri és iraki gázzal indulna, a türkmén és kazah beszállítás később jöhetne. A gond csak az, hogy a kiszemelt azeri mezőből várhatóan évi kb. 12 milliárd köbméter termelhető ki, és arra a Gazprom is pályázik. Ha Baku meg is osztja a mennyiséget, a Nabuccónak aligha juthat a várt 10 milliárd. Ami pedig az iraki kurd mezőket illeti, ott ugyan van elég gáz, de a belső káosz és harcok miatt erre a készletre alapozni nagy bátorság.