Az Orbán-kormány ökle

– A kormány egy ideje kiterjesztette „szabadságharcát”: az EU mellett immár Amerikát is ostorozza kommunikációjában. A kitiltás politikai ellencsapás is lehet az USA részéről?

– Nyilvánvaló: az amerikaiak a politikai ellenérzéseiket is kifejezték a lépéssel. De bármi legyen is az ügy mögött, kapóra jött.

– Miért? És kinek?

– Sokan sokféleképpen próbálták már felhívni a világ és a honi közvélemény figyelmét: Magyarországon a korrupció makacsul tartja magát, sőt erősödött is az utóbbi időben. Úgy tűnik: most Amerika is megérezhette saját cégein keresztül, hogy itt ezt nagyban űzik. Jórészt a korrupció kiterjedtségével magyarázható, hogy a magyar gazdaság hosszú távú növekedési üteme elmarad a V4-országokéhoz képest. De ha Amerika is felemeli szavát a magyar korrupció ellen, az minden eddiginél hangsúlyosabb üzenet. Ezt már nehéz nem meghallani.

– A Fidesz-kormány az Európai Unió figyelmeztetéseit sem hallotta meg.

– Igen, de azoknak – mindeddig – nem volt valós következményük. Most ez is változhat. Egyre több jel utal arra, hogy Jean-Claude Juncker határozottabban lép majd fel az uniós normák betartatása érdekében. Például átgondoltabban osztja a pénzeket olyan országokban, ahol a támogatások tudhatóan eltűnnek a korrupció útvesztőiben. És akkor Orbán Viktor nagy bajban lesz. A miniszterelnök államkapitalista, félfeudális rendszert épít, ahol a gazdaságot teljes egészében a politika kontrollálja. A külföldi energiaszolgáltatókat, bankokat és más mamutcégeket is azért igyekszik kiebrudalni az országból, hogy a helyükre kormányközeli potentátok cégei kerülhessenek. Mindezt belső forrásból nem tudja megoldani, ezért is van szüksége arra, hogy minél nagyobb arányban hívhassanak le uniós pénzeket.

– Közben Orbán Viktor keleti forrásokat is bevonna a Putyinnal kötött megállapodással. Ezzel kapcsolatban is többször jelezték az amerikaiak: aggályosnak tartják a paksi szerződést. Az eleve mutyigyanús egyezség mennyire mélyítheti tovább a hidegháborút az EU-val és Amerikával?

– Nagyon. Ennek a megállapodásnak minden eleme több sebből vérzik. Húsz-huszonkét évre eladósítja az országot. Egyszerű számítással kiderül: a futamidő végére a négy-öt százalékos kamat mellett épp a kölcsön dupláját kell majd visszafizetni. Felfoghatatlan az is, ahogy önként besétálunk az orosz függőségbe. Emellett a világ fejlettebb felén épp szabadulnának az atomenergiától. Nehezen lehet más magyarázatot találni erre a szerződésre, mint hogy Paks II. is az Orbán-féle állami újraelosztás egyik forrása lehet. Ez joggal aggaszthatja a külső partnereinket. De egy ilyen szintű korrupciógyanúra már a hazai üzleti szférának is meg kéne szólalnia.

– Melyik részének? Sokan haszonélvezőivé váltak a rendszernek, míg mások azért hallgatnak, mert nem akarnak „szem elé” kerülni, vagy mert várják, hátha bekerülhetnek a kegyeltek közé. Nem gondolja?

– De a végtelenségig nem tűrhető, hogy innovatív vállalkozások nem jutnak egyről a kettőre azért, mert a konkurencia cinkelt lapokkal játszik. Hány olyan magyar tulajdonú cég működik ma hazánkban, amely a nulláról képes volt nagyvállalattá válni, anélkül hogy részt vett volna a privatizációban vagy kedvezményezettje lett volna állami megrendeléseknek, pályázatoknak? Nem sok. És amíg nincs jogbiztonság és átlátható adózási rendszer, nem is lesz több ilyen cég. Nézze meg a skandináv jóléti államokat: ott a munkavállalók a fizetésük ötven százalékát befizetik az államkasszába, de cserébe pontosan tudják, mit várhatnak a pénzükért. És működik a rendszer: ezek az országok évről évre ott vannak a versenyképességi rangsorok élén.

– Csakhogy az északi államokban az adózási kedv is nagyobb. Igaz, itthon nyilván az is hozzájárul az alacsony szabálykövetési normához, hogy az adóhatóságot a közvélemény nagy része korrupt politikai behajtó szervnek tartja.

– Pontosan erről van szó. A NAV – némi iróniával – az Orbán-kormány ökle. Lecsap a politikai ellenfelekre. De még fontosabb: a jóléti államokban az adózók tudják, pénzük nem vész el kézen-közön, hanem magas színvonalú szolgáltatást kapnak cserébe. Nálunk mit kap az adózó? Csak hogy egyetlen példát említsek: 1978 óta fizetem a társadalombiztosítási járulékot, de ha, ne adj’ isten, orvosi ellátásra szorulnék, minden bizonnyal éveket kéne várnom a kezelésre, vagy igencsak ki kellene nyitnom a bukszámat. Ilyen körülmények között nehezen győzhető meg az állampolgár, hogy érdemes az államnak adnia a fizetése nagy százalékát. És ez ördögi kör. Egyre kevesebbet akarnak befizetni az adózók, vagyis a szolgáltatások színvonala tovább csökken, és a gazdaság is egyre alacsonyabb teljesítményt nyújt.

(A teljes interjú a 168 Óra legfrissebb számában olvasható.)