Az Isten adta feladat

Orbán Viktornak ezúttal is sikerült emelnie a tétet: először is közölte, hogy a bevándorlók inkább egy hadseregre hasonlítanak, mint menedékkérőkre, aztán megosztotta hallgatóságával azt a „fejének hátsó részén mocorgó” gyanút, miszerint „túl hirtelen és túl szervezetten jönnek Európa felé”. Korábban is beszélt már invázióról meg a határainkat ért fegyveres támadásról, de most sikerült egy olyan, egyelőre meg nem nevezett helyről irányított összeesküvést sugalmaznia, amely bizonnyal kedvükre való lehet a legelrugaszkodottabb fantáziájú radikálisoknak is, legyenek akár jobb-, akár baloldaliak. A kormányfői szándék pontosan ez: minél szélesebb társadalmi platformot kínálni azoknak, akik személyes frusztrációikat, elegyes és megemésztetlen értesüléseiket, parttalan agressziójukat élik ki a menekültek ellen felhorgadt indulataikban. És mi volna alkalmasabb gyúanyag egy ilyen homályos, de azért „értjük mi ezt”-típusú célzásnál, valamiféle szabadon definiálható háttérhatalom működésének sejtetésénél?

Orbán tudja, hogy ezzel a legrosszabb ösztönökre apelláló gondolatfutammal megágyazhat bármilyen valótlan állításának; szapulhatja az európai országok „kétarcú” politikáját – miközben persze épp ő az, aki napi váltásban hol megmenti, hol eltemeti a keresztény Európát – és méltatlankodhat, amiért sem Izrael, sem Ausztrália, de még az Egyesült Államok sem teljesíti befogadási kötelességét. Úgymond már csak azért sem, mert mindenki Európába igyekszik, ha egyszer „valaki ebbe az irányba indította el a menekülteket”. Ez a vádaskodás persze minden alapot nélkülöz: hiszen aligha kell például magyarázni, miért nem éppen Izraelben keresnek menedéket a szírek, vagy azt, hogy a Közel-Keletről miért nem ússzák át az óceánt távolabbi földrészek felé. Ettől eltekintve sem igaz azonban, hogy Ausztrália és Amerika „nem enged be senkit” – mindkét ország rendszeresen meghatározza a maga kvótáit. Orbán szövege csak arra való, hogy felfényezhesse saját javaslatát az úgynevezett világkvóta bevezetésére – ezért akar úgy tenni, mintha Európán kívül nem is volna migráció, illetve azt sehol sem kezelnék.

De hát legfeljebb a hazai közvéleményt próbálhatja manipulálni; nem véletlen, hogy nagy horderejűként reklámozott indítványát az ENSZ közgyűlésén teljes közöny fogadta. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a magyar miniszterelnök, majd a Szijjártó Péter külügyminiszter által előadott megoldási „kezdeményezéseket” csupán a már jóideje terítéken lévő német, francia vagy épp angol tervezetekből ollózták össze, azokban semmi új és eredeti sincsen, s legfeljebb azt a látszatot próbálják kelteni, mintha az orbáni elképzelések végtére is egybevágnának a nemzetközi törekvésekkel. És azt is tisztán látják, hogy ugyanakkor a magyarországi gyakorlatban pontosan az ellenkezője történik: a rezsim lényegében elutasítja, hogy vállalja egy felállítandó uniós menekültügyi rendszer közös szabályait. Deklarálja viszont, hogy egyetlen migránst sem akar befogadni, és ezért „fontolóra veszi” a legutóbb Brüsszelben hozott belügyminiszteri értekezlet döntésének megtámadását az Európai Bíróságon – s ami a leglátványosabb: folytatja a határkerítés építését a horvát szakaszon.

Orbán belpolitikai játszmájának legfontosabb eszköze épp ez a nemzetközi viszonylatban egyöntetűen bírált, értelmetlen drótakadály. Ezt semmiképp nem akarja feladni, mert ez nemzetvédő imázsának egyelőre nélkülözhetetlen garanciája. Pedig ma már sem Ausztriával, sem Németországgal nem tudja elhitetni, hogy az egyébként méregdrága létesítmény tehermentesíti őket, mi több, megakadályozza a Nyugat „lerohanását”. Valamennyi érintett ország átlát a magyar szitán; még a puszipajtás bajor miniszterelnök is kerítésellenes, nem beszélve Angela Merkelről, aki a Deutschlandfunknak adott interjújában leszögezte, látjuk, hogy a menekültek változatlanul jönnek és más utakat keresnek. Ha ma kellene döntenie, ismét beengedné a Magyarországról elinduló menekülteket. Majd hozzátette: nem szeretné megszokni mindazt, amit Orbán Viktor hangoztat a menekültválságról. És egyetértően idézte Reinhardt Marx érsek szavait: „Az Úristen most ezt a feladatot tette az asztalunkra” – hát hozzá kell fogni a munkához.

Mondani sem kell, ez a felfogás merőben különbözik a magyar miniszterelnökétől, aki általában előszeretettel hivatkozik a hit erejére, de politikai állásfoglalásaiban a kereszténydemokrácia eszmeisége érintetlenül hagyja. Ráadásul mind fékevesztettebben uszít azok ellen a menekültek ellen, akik egyáltalán nem akarnak tőlünk menedéket kérni – és nem kétséges, hogy ezt a kommunikációs offenzívát a következő három évben a szó szoros értelmében mindenáron folytatni fogja. Így aztán egyre kiélezettebb konfliktust kell vállalnia azzal a Merkellel, aki – noha komoly támadásokkal néz szembe a CSU-ban és saját pártjában, és kénytelen számolni a változó közvéleménnyel is – szilárdan kitart a szigorúan szelektáló, de emberséges bevándorláspolitika mellett. És ebben az unió államai alapvetően támogatni fogják, mert ma már nincs alternatívája a közös kríziskezelésnek – még akkor sem, ha a szélsőjobb kihasználhatja a helyzetet, és legalábbis átmenetileg növeli a táborát. Ne feledjük, hogy a múlt hét végén Bécsben százezren (!) tüntettek a menekültek mellett – és az „orbanisierung” ellen.

A magyar kormány fokozatosan elszigetelődik a világpolitikában, és ezt nemigen ellensúlyozza még Robert Fico újkeletű barátsága sem. Orbánéknak ugyanis nemcsak a migránsokkal való bánásmód miatt vannak kellemetlenségei a nemzetközi kapcsolatokban. Sem az unió, sem az Egyesült Államok nem tett le arról, hogy vizsgálat, illetve bírálat tárgyává tegye a jogállami deficit változatlan jelenségeit. Nemcsak az Európa Tanács, hanem Brüsszel is „magyarázatot vár” a legutóbbi büntetőtörvények elfogadhatatlan módosításairól – márpedig azokon nincs mit magyarázni: több ponton sértik a nemzetközi jogot.

És épp a napokban járt Budapesten a washingtoni külügyminisztérium emberi jogokért felelős helyettes államtitkára, aki a legkevésbé sem finomkodva úgy nyilatkozott, hogy „az Egyesült Államoknak még mindig aggályai vannak a demokrácia magyarországi visszafejlődésével kapcsolatban”. Megnevezte a választási és az egyházi törvényt, a sajtószabadságot, a civilek kormányzati zaklatását – és nem utolsósorban az „antiszemita hagyatékú” Hóman Bálint rehabilitálására tett előkészületeket. Robert Bechinski szerint ezekben a témákban nem történtek előrelépések; majd arra a kérdésre, hogy kikényszerítésükre vannak-e Amerikának eszközei, így felelt: „Azt gondolom, elég nagy szerszámosládánk van.”

Ez a nyelvhasználat az utóbbi időben a magyar ügyekről szólva nem volt jellemző az amerikai diplomatákra. És az sem, hogy figyelmeztessék a kormányt, milyen kötelezettségekkel jár számára az EU- és az EBESZ-tagság.

Úgy látszik, a politika mai világában tényleg minden mindennel összefügg.