Az évad színésznője

– Egyedülálló anya, de sok segítséget kap saját édesanyjától. Kapcsolatuk példásan harmonikus. Szöges ellentéte a Centrálban futó Martin McDonagh-darab, a Leenane szépe gyűlöletbe csapó anya-lány viszonyrendszerének. Nehéz esténként szélsőségbe csusszanni?

– Nem könnyű. De például az anyámat játszó Pogány Judit is sokat segített, amikor biztatott: „Bánts bátran!” Amúgy mindenfajta emberi kapcsolatban eshetnek belső feszültséget okozó sérelmek, amelyek sokszor csak egy-egy gesztusban, félmondatban mutatkoznak meg. Mindenki megélt ilyen szituációkat. Normális esetben az érintettek végül kibeszélik a gyülemlő elfojtásaikat, s ha jobb úgy, akkor elengedik egymást. A Leenane szépe kapcsán számomra nagy kérdés volt: miként lehet az elszakadástól, az azt követő ismeretlentől való félelem erősebb, mint az a késztetés, hogy az ember kikerüljön egy megszokott, mégis pokoli helyzetből? Az általam játszott Maureennak kiút lehetett volna az írországi, fullasztó falusi környezetből az angliai munkavállalás. Ami például az onnan hazalátogató, Maureent csábítgató Pat Dooley esetében – Schmied Zoltán alakítja – bejött. Húsz évvel korábban Maureen is próbálkozott Angliával, majd egy időre pszichiátriára került. Számára a kísérlet azzal járt: „bevándorlóként” még bezártabbnak érezte magát az ellenséges angliai környezetben, mint „belakott” otthoni poklában.

– Az előadás rendezője, Gigor Attila nyilatkozta: nem akart direkt politikus előadást színre vinni. A közönségnek persze mégis ismerős a darab mikrovilága.

– A jelen helyzetben óhatatlanul lehetnek sajátos tükröződései. Nem is csak a bevándorlás kapcsán. A valóságra reflektál például a szereplők hangsúlyos lepukkantsága. Maureen is borzalmasan néz ki összefogott, zsíros hajával, lógós otthonkáiban. Kolontai Dóra jelmeztervező nem esett túlzásokba. Éltem itthoni faluban, ahol sok Maureen-korú nő olvasgatja hozzá hasonlóan a divatlapokat, és nem festenek jobban, mint ő. Azt gondolják ugyanis: a magazinokban látható képeknek nincs közük a valósághoz. Elérhetetlenségük adja vonzerejüket. A valóságban úgyis ki kell menni az ólba, a csirkék közé, aztán vissza az idős mamához, pelenkázni őt, kavarni neki a kását. Kinek akarna így tetszeni az ember? Csakhogy mindeközben a valóság és az álmok közötti folytonos ingázás is amortizálja az embert. Ha valaki folyton arról győzködi magát – gyakran a környezete megerősítésével –, hogy a szebb világ elérhetetlen, az ambíció csírái is elsorvadnak. A darab és a hétköznapok valósága ebben szinkronba kerül.

– A hétköznapoknak az álom és valóság között ingázó robotosai azért ritkán fordulnak hasonló sorsú szüleik ellen. Maureen végül végez az anyjával. A darab viszonyrendszere simán kódolható akár egy nép és vezetői vonatkozására is. Vagy túlgondolom?

– Tanulságai bármely hasonló helyzetre érvényesen igazak. Nép és vezetői esetében is felvethető a kérdés: melyikük alkalmatlanabb a változtatásra? Hiszen mind felelősek azért, ha egy tarthatatlan helyzet mégiscsak fennmarad. Ez általában akkor történik meg, ha cselekvés helyett csak kölcsönös bántás van, folyamatos számonkérés, mutogatás a másikra.

– Az infantilizmus legszimplább formája.

– Én például részben ezért is hárítok, amikor arra biztatnak: különböző fórumokon vállaljak közszereplést. Nem szeretek, nem is tudok szövegelni. Másrészt még a legértelmesebb közéleti megszólalás is könnyen elsikkad, ha a szövegek többsége éppolyan kínosan gyermekded, mint sok Facebook-poszt. A közösségi oldalon egyre többször tapasztalni: nem zenéket, képeket, érdekes információkat, tartalmas gondolatokat osztanak meg. Inkább ürítésre használják. Ülnek a kurzor előtt, s tolják ki magukból a „rosszat”. Lökik, mi nem jó. Aztán kész. Nem tesznek ellene semmit, nem mozdulnak azért, hogy jó legyen. Én inkább cselekszem.

– A színpadon?

– Nem csak. Említek példát, hátha mást is inspirál. Nemrég Papp János kollégámmal elmentünk a monori roma gyerekekhez: az Aprónép Alapítvány és a Rózsadomb Lions Klub szervezett nekik sportnapot. A közös programok, beszélgetések és a gyerekek minket is jó irányba moccantottak.

– A Centrál Színház egy másik produkciójában, David Lindsay-Abaire Jó emberek című darabjában Jeant, a nagyszívű, nagy dumás pincérnőt alakítja. Aki megrekedt ugyan az életben, de humora is segíti egyben tartani személyiségét. Az előadás összességében azt példázza: egzisztenciális elakadások kapcsán korlátosnak tűnő közösségekben is jelenthet némi fényt az akár ösztönös szolidaritás. Ha jól sejtem: Jean közelebb van a valós karakteréhez.

– Heves vitáim is voltak a próbák során a rendezővel, a színházat igazgató Puskás Tamással. Ő elsősorban azt látta fontosnak, hogy az előadás segítsen felismerni: a szegénységnek sokféle színtere van, s mindegyiken szükség van a jómódúak segítségére. Én azonban – és ez összecseng Jean világlátásával – azt is lényegesnek gondolom: a segítségre szorulók maguk is ambicionálják a sorsuk változtatását. Nem végletes vészhelyzetekre gondolok, amikor nem kérdés az össztársadalmi szolidaritás, hanem arra, hogy sok esetben a szorító élethelyzetbe került ember is segíthet önmagán, ha vállalja a felelősséget sorsáért. Amúgy a monori gyerekeket is ebbe az irányba ösztönzik.

– Amikor tíz év után eljött az Új Színháztól, Puskás Tamás azzal csábította a Centrálba, hogy itt sorra születnek majd a társadalmi problémákat mélységükben is előtáró produkciók?

– Puskás Tamás mai napig mondogatja: ő az Új Színháztól egyvalamit irigyelt, engem. Valamiért bír, de a terveiről nem tudtam, vagy nem volt rá még fülem. Tamás előbb szerepre hívott, majd szerződést ajánlott. Éreztem a szeretetet, de kezdetben az Új Színház miatti fájdalmam leblokkolt. Az új környezetben is azt a hangulatot kerestem, amit előzőleg az Új Színházban megszoktam. Aztán rájöttem: nem a múlt után kell tapogatózni. Nyitni kell az új társak felé. Ma már magától értetődően jövök be a Centrálba. Mindenkivel egy nyelvet beszélünk. Azon bárkivel vitázhatok is, akár szenvedéllyel, beleértve a direktort is. Fontos: nem kell félnem. Szabad lehetek.