Az elmarasztalt ország
A strasbourg-i Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Magyarországot, amiért félrediagnosztizált és éveken át bolond diákok közé kényszerített két magyar cigány fiút. Kiss Andrásnak és Horváth Istvánnak mostantól uniós papírja van arról: elméjük ép. De mire jó egy strasbourg-i elmarasztalás? Bocsánatot kér-e a magyar állam? Hogyan lehet rehabilitálni a fiúkat, és iskolai bizonyítványukat kijavítja-e bárki is, hogy ne kelljen egy életen át viselniük a stigmát? SCIPIADES ERZSÉBET írása.
Nem egészen hat évvel ezelőtt az Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagytanácsa egyszer már hozott ítéletet ilyen ügyben. Akkor a Cseh Köztársaságot marasztalták el, miután tizennyolc, fogyatékosnak diagnosztizált ostravai roma azt kérte, állapítsák meg: faji vagy etnikai származásuk alapján az oktatáshoz való jogaikban diszkriminációt szenvedtek. Nem hivatalos becslések szerint 2005-ben az értelmi fogyatékosok cseh iskoláiba járó gyerekek hetven százaléka roma volt. A hatóságok is elismerték, hogy gyakran átlagos vagy átlag fölötti intellektussal rendelkező roma gyerekeket helyeztek fogyatékosok közé, speciális iskolákba.
2005-ben az észak-magyarországi Felsőtárkányban egy, a lovári nyelvet is beszélő, roma származású európai parlamenti képviselő, Mohácsi Viktória furcsa tábort szervezett magyar cigány gyerekeknek. Olyanoknak, akiket a szakértői bizottságok fogyatékosnak ítéltek, ám akiknek a tanulmányi átlaga 4,5 fölött volt. Mohácsi szakembereket is meghívott, köztük klinikai szakpszichológust, akik a szülők tudtával és beleegyezésével újravizsgálták a táborozókat. A hatvanhat gyerek közül több mint negyvenről állapították meg: nem fogyatékosok.
A szakma összezárt
A pereskedést tizenkét szülő és gyermek vállalta. A perek megterhelőek, olykor megalázóak voltak. A bírák egy része egyáltalán nem értett gyerekül, a kérdéseket olyan bonyolultan tették fel, hogy azokat még a tárgyalóteremben ülő újságírók is nehezen értelmezték. A kiskorú, fiatalkorú vagy fiatal felnőtt felperesek valamennyien az iskolájukat, a területi Tanulási Képességeket Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottságot és a fenntartó helyi vagy megyei önkormányzatot vádolták.
A pertől egyetlen kislány állt el, egy másik közben szívbeteg lett, ketten szültek, három kisbaba jött a világra... Volt, aki előzetes letartóztatásba került, és akadt, aki épp a per ideje alatt fejezte be a középiskolát, ám pert nem nyert. A gyógypedagógiai szakma ugyanis összezárt. A tárgyalásokon az azért kiderült, az általuk használt tesztek a nemzetközi standardnek nem felelnek meg, s hogy a rendszerben a legfőbb problémát az okozza: a cigány gyerekeket nem azért mérik, hogy rájöjjenek, miben kellene őket megsegíteni, hanem hogy melyiküket lehetne a normál iskolákból elküldeni.
A tizenegy felperesből csak ketten lettek pernyertesek. Mindketten egy cigány rezervátumban, a nyíregyházi Huszár-telepen éltek, ahol a munkanélküliség – az állam által elismerten – hetvenszázalékos. A házak állapotáról pedig szintén egy állami szerv, a Türr István Képző és Kutató Intézet tavaly azt írta: „A szegregátumban az infrastruktúra nem felel meg korunk követelményeinek.” A falak salétromosak, gombásodnak. A cigányok egy része volt istállókban lakik.
Errefelé az utcák nevei a legszebbek: Orgona, Viola, Dália. Horváthék a Viola utcában laknak. Öt gyerek, a hatodik elhalt az édesanya hasában. Az apa karbantartó, az anya takarítónő volt a rezervátum száz százalékban cigány iskolájában. Amikor az iskolát a szegregáció vádja miatt a szocialista vezetésű önkormányzat bezárta, s a tanulókat a város hat iskolája között elosztotta, mindketten munkanélküliek lettek. Az apa akkor mondta: „Ebben a sok rosszban annyi mégis jó, hogy a gyerekek megtanulnak a magyarok közé beilleszkedni.”
– Valamikor – mondja a rezervátumban az édesanya – rólam is azt állapították meg az intézetben, ahol nevelkedtem, hogy speciális vagyok. Engem is kisegítőbe küldtek, az intézeten belüli iskola ugyanis eleve ilyen volt. Pistikével, lehetséges, az volt a baj, hogy hároméves koráig nagyon sokat betegeskedett. Tüdőgyulladások, egyszer még életveszélybe is került.
Normál és fogyaték
A rezervátum cigány óvodája a Dália utcában található. Tizenkét évvel ezelőtt ide lépett be az a pszichológus, aki Horváth Pistikéről azt állapította meg: „Vékony testalkatú, alulfejlett, szorong és kifárad, általános tájékozottsága a saját személyére is hiányos, lemaradása neurotikus hajlamaival (körömrágás, satírozás, ceruzarázogatás) súlyosított. Enyhén értelmi fogyatékos.”
A most tizennyolc éves Horváth István éppoly törékeny, mint amilyen annak idején a cigány rezervátumban volt. Egy roma emberi jogi aktivista lakásán találkozunk az egyik végletesen lepusztult józsefvárosi bérházban. Velünk van Kristina Jovanovski, a Newsweek tudósítója is.
– Emlékszem a pszichológusnőre – mondja Horváth István. – Szőke volt. Elém tett egy füzetet a szőnyeges feladatokkal. Oldjam meg. Nem tudtam, mi az, hogy szőnyeg. Nem értettem, mi az, hogy gyékény. Kérte, olvassak, nem baj, ha szótagolva. Azt se tudtam. Így kerültem a Göllesz Viktor Speciális Szakiskola és Általános Iskolába. Senki nem mondta nekem, hogy ez speciális iskola. Csak én kezdtem el sejteni, hogy fogyatékosok között vagyok. Normál és fogyaték. Folyton azon töprengtem, hogyan lehet, hogy én még tudok agyilag gondolkodni. Normál vagy fogyaték? Szégyelltem abba az iskolába bemenni. Inkább megvártam, hogy az utcán ne legyen senki. Ha azt kérdezték, melyik iskolába jársz, nem válaszoltam. Mert ha kimondtam volna, kinevetnek, és azt kérdezik: te tényleg kisegítőbe jársz? Az volt a bajom az iskolával, hogy nem foglalkoztak velünk külön, még házi feladatokat sem kaptunk, csak folyton ismételtünk. Elkezdtünk egy évet, és ismételtünk. Tizenegy évet töltöttem a fogyatékosok iskolájában. Pedig olyan ember vagyok, mint maguk. Tánctanár akartam lenni, de a kisegítőben csak bolti eladónak, sütőipari munkásnak, dísznövénytermelőnek vagy szobafestő-mázolónak tanulhattam. Tériszonyom van, a festékre, fűre allergiás vagyok. Az édesapám, amíg gerincsérve nem lett, cigány táncokat tanított, én is ezt akartam, de a speciálisban azt mondták, ilyet nem lehet. Pedig sorra nyertem a kupákat, és amikor megnyertem a magyarországi roma Ki mit tud?-ot, engem küldtek Kínába.
– Kínába? A cigány rezervátumból?
– A világból mindenhonnan érkeztek a romák. Repülőn utaztunk, meg is fogadtam, többé soha, mert ahogy kinéztem, és láttam, szállok, a szívem verni kezdett. Egy hatalmas stadionszerűségben léptünk fel, második lettem, az oklevemre azt írták, Tánckirály. Tizenöt éves voltam. Aztán vissza kellett jönni a speciálisba, ahol fogyatékosnak tartottak, és sütőipari szakmunkásnak kellett tanulni. Abbahagytam. A legjobban annak örülök, hogy tizennyolc éves koromra végre kimondták, mégsem vagyok fogyatékos. A per ezért volt jó. Magamért. Magam miatt akartam, hogy kiderítsék, mi vagyok én. Normál vagy fogyaték? Itt, Pesten fél éve lakom a keresztanyámnál. Munkát keresek. Nincs. Járnék iskolába is, de szégyellem megmutatni a fogyatékosbizonyítványomat.
Arculcsapás
Budapest, Lónyay utca. Itt székel a CFCF, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány. A strasbourg-i bíróságon a felpereseket ők és az Európai Roma Jogok Központja képviselték. A CFCF állandó jogi képviselője, Farkas Lilla azt mondja, az ítélet Magyarország számára olyan, akár egy arculcsapás. Hiszen azt mondja ki: ebben az országban az etnikai kisebbséghez tartozó gyerekek diszkriminációja hosszú múltra tekint vissza. Ezért az államnak kötelessége, hogy a magyar romák félrediagnosztizálását megelőző és esélykiegyenlítő intézkedéseket hozzon. Mielőbb.
