Az elhunyt ismeretlen

Horváth József egykori pécsi uránbányász hetvennyolc évet élt. Az utóbbi húszat Németországban, ahová 1988-ban kivándorolt fiát és családját, a menyét s két lányunokáját követte feleségével az Ulm melletti Günzburgba. Csendes, boldog nyugdíjasévek voltak ezek, amíg idősebb Horváthné meg nem betegedett. Günzburgban temették el – ám mivel az idős házaspár soha nem szakadt el teljesen Magyarországtól, gyakran jártak haza ismerősökhöz, barátokhoz, Horváth József tavaly elhatározta, hogy húsvét hétfőjén misét mondat asszonyáért kedvenc helyükön, az orfűi katolikus templomban.

A Pannon Volán Stuttgart–Harkány közötti közvetlen járatával szándékozott hazautazni. Az ulmi buszpályaudvaron azonban kiderült, hogy megváltozott az ünnep miatt a menetrend, s ez a busz már egy napja elment. Idősb Horváth budapesti átszállással akart tehát Pécsre jutni. El is indult: április 11. volt, szombat.

A későbbi tragikus történésekre akkor és ott, az ulmi buszpályaudvaron még csak annyi utalt, hogy Horváth József, aki addig jó testi és szellemi állapotban volt, erősen nyugtalannak látszott.

Ez a nyugtalanság Budapesten már űzöttséggé változott. Utastársai emlékeznek, hogy útközben sokszor elmondta történetét feleségének haláláról és az emlékező miséről, s rendkívül aggódott, vajon hétfőig sikerül-e Pécsre, majd Orfűre jutnia...

Dunaújvárosban már nem bírta tovább: leszállt a pécsi buszról. Egy járókelő hallotta, hogy taxival akarta Pécsre vitetni magát, száz euróért (akkori középárfolyamon 29 513 forintért), ám Horváth József kisvártatva mégis a dunaújvárosi piacon bukkant fel. Itt egy árus, akinek ugyancsak volt Günzburgban eltemetett rokona (!), elkísérte a közeli buszpályaudvarra, és segített neki jegyet venni. Pécsig.

Ebből a rövid és szerencsétlen dunaújvárosi tartózkodásból később egész regény született a nép ajkán, a romantikusok stílusában. Többen rendszeresen látni vélték Horváth Józsefet jellegzetes simléderes sapkájában, ápoltan, borotváltan a piacon, amint reggelente nyolc zsemlét vásárol, tortát vesz, virágot visz – valakinek... A kofák és vásárlóik már biztosan tudták, hogy valahol a környéken él egy idős, ugyancsak magányos nővel, akiben feleségét véli felismerni, és a két öreg most újraéli fiatalságát.

Horváth József nyomai azonban Szekszárdig vezetnek. Egy nyugdíjas pécsi házaspár a Dunaújvárosból Pécsre induló autóbuszon ki tudja, hányadikként hallgatta végig az öregember utazásának történetét és célját. Érthetően megdöbbentek, amikor Szekszárdon kinézve a busz ablakán, megpillantották idősb Horváthot, amint szíjjal átkötött, viseltes vulkánfíber bőröndjét cipelve a város felé gyalogol.

Erről a házaspárról tudjuk bizonyosan, hogy még életben, egészségesen látta Horváth Józsefet. Ők Pécsen bementek a rendőrkapitányságra, és előadták, hogy egy öregember, aki a baranyai megyeszékhelyre akart utazni, most minden helyismeret nélkül Szekszárdon bolyong, és segítségre lenne szüksége. Azt mondták nekik, hogy jöjjenek vissza kedden, és újra meséljék el az egészet. Még mindig szombat volt...

Az biztos, hogy Pécsre, ahol ismerősök várták a buszvégállomáson, Horváth József nem érkezett meg.

Fia, Horváth Dezső erre a hírre szabadságot vett ki munkahelyén, és Magyarországra jött. Pécsett, Szekszárdon, a Szekszárd környéki falvakban és Dunaújvárosban teleragasztotta édesapja fényképével a forgalmasabb utcákat, tereket. Különösen Dunaújvárosban időzött sokat, hallva a piaci ponyvaregényt édesapja felbukkanásairól. A helyi református diakónusnál, Oláh Jánosnál lakott, aki egyetlen fillért sem fogadott el tőle a szállásért, étkezésért, viszont egy hajléktalanmentő alapítvány munkatársaként sokat segített neki az édesapja utáni nyomozásban. Horváth Dezső ezt egy, az alapítványnak címzett adománnyal próbálta megköszönni.

Azonban, bármilyen szép volt a történet két öregember egymásra találásáról, idősb Horváth nem került elő.

Június 30-án Horváth Dezső megbízott egy kaposvári magándetektívet, dr. Molnár Attilát, hogy próbálja felkutatni édesapját.

A tanári, rendőrtiszti és jogi végzettségű, a sínai ENSZ-erőknél is szolgált, negyvennégy évesen már nyugdíjas zsaru, Molnár végigjárta Horváth József magyarországi útját. Amit az imént leírtunk, azt nagyrészt az ő nyomozásából tudjuk. Eredményeiről tájékoztatta a rendőrséget is.
– Azt csináltam, amit a rendőröknek kellett volna megtenniük, de idő vagy ötlet hiányában, a bürokráciában fuldokolva, az ügyet a dunaújvárosi és a szekszárdi kapitányságok között tologatva mégsem tettek meg – idézi fel nyomozását Molnár Attila.

Szekszárdon informátort szerzett, akitől megtudta: idősebb Horváthtól mintegy ezerötszáz eurót (több mint négyszáznegyvenezer forint) húztak le a buszpályaudvaron csellengő, kiszolgáltatott áldozatokra vadászó bűnözők. Talált egy embert, aki a Szekszárdhoz közeli Kajmádpuszta buszvárójában, a Siófokra vezető 63-as út mentén látni vélt egy a leírtakhoz hasonló öregembert tavaly április 11-én: szombaton. A szekszárdi Spéci Különleges Mentőalakulat embereivel (akik ingyen dolgoztak!) átkutatta a puszta környékét. Semmi eredmény. Novemberben levelet küldött minden magyar kórháznak és rendőrkapitányságnak, leírva, kit keres.

Egyetlen ember válaszolt. Egy Budapest környéki kapitányság eltűnési ügyekkel foglalkozó nyomozója, aki a rendőrség belső számítógépes rendszerében rábukkant egy halottra, akit június 29-én (egy nappal a magánnyomozó megbízása előtt) találtak a Sió torkolatától mintegy tíz kilométerre a csatornában, iratok, pénz, poggyász nélkül, felismerhetetlenül. Halálának idejét januárra, életkorát 30–60 év közöttire tette a helyszínelésen jelen lévő, a közelből kihívott háziorvos... Az ismeretlent, akinek haláláról azt állapították meg, hogy „idegenkezűségnek nincs nyoma”, Bogyiszlón temették el, a község pénzén.

A magánnyomozó, tudva, hogy az ismeretlen elhunytak koponyáját viszszatartják esetleges azonosításra, kérte a rendőrséget, hogy vizsgálják meg az esetet: lehet-e a halott idősb Horváth?

Választ nem kapott. Csak majd akkor, amikor a Horváth család bejelentést tett a német rendőröknél, akiknek DNS-vizsgálatra alkalmas mintákat szolgáltattak, s a magánnyomozó értesítette a magyar hatóságokat, hogy az Interpolon keresztül elkérhetik ezeket a mintákat. Erre elrendelték az azonosítási vizsgálatot. Februárra kiderült: az ismeretlen elhunyt Horváth József.
– Szeretném kihantoltatni édesapámat, és édesanyám mellé temetni, Günzburgban. Törvényszéki vizsgálatot is kérek a német hatóságoktól. Talán kiderül, hogyan, mitől halt meg apu. Bár a magánnyomozó, Molnár úr nem sok jóval biztat: legfeljebb mérgezés nyomaira bukkanhatnak ennyi idő után, és az nem valószínű. Úgy vélem, hogy annak alapján, amit tudunk, közvetlenül senki nem felelős édesapám haláláért – de sokan megmenthették volna! Rendőrök, buszsofőrök, a taxis... Ugyanakkor idegenektől nagyon sok váratlan és önzetlen segítséget kaptunk. Apu is, én is. Nekik mindent szívből köszönök!

Horváth József „Ismeretlen elhunyt” feliratú sírjára mindennap visznek virágot a bogyiszlóiak.