Az árnyékvilág nagymestereinek titkai

Szögezzük le: könyvük nem az ügynökkérdésről szóló szenzációhajhász gyűjtemény. Megfordítva a szokott vonalvezetést, nem a köztünk járó gerébek leleplezéséről van szó, hanem a szervezet működésének feltérképezéséről. „Hősei” nem a hálózati emberek, hanem tábornokok, miniszterek, funkcionáriusok. A megrendelők.

Arra törekedtünk, hogy meg tudjuk érteni (és értetni) a rendszert. Hogy a marxizmus klasszikusát, Hollós Ervint idézzem (aki a kötetben szintén szerepel): „Kik voltak, mit akartak?” Azt akartuk bemutatni, kik voltak azok az emberek, akik az MSZMP politikáját rendőri eszközökkel képviselték.

„Valamennyien Gogol köpönyegéből bújtunk elő.” A politikai rendőrség állományában, szellemében, módszereiben s néhol a rendszerváltásig nyúló személyi folyamatosságban is az ’56 októberében feloszlatott ÁVH-ban gyökerezik.

Az ÁVO-ról számos legenda él. Ezek legfőbb forgalmazója maga a Kádár-rendszer. Az egyik mítosz, hogy 1956 éles cezúra: az ÁVO megszűnt, „elbocsátott légió” lett, ahogy Moldova próbált irodalmi formát adni ennek. Ám a valóság ettől eltér. Tipikus kádári megoldás született, „a megszüntetve megőrzés”.

Pedig Kádár kezdetben kétfrontos harcot hirdet a „rákosisták és az ellenforradalmárok” ellen. Majd hetek alatt kiderül, hogy bosszúvágyó ávósok nélkül nem lehet felszámolni a forradalmat.

Kádár – bár szeretett volna gyorsan megszabadulni azoktól, akik őt is vallatták – nem tehette meg. Biztos kellemetlen lehetett felismerni egy-egy gyűlésen Rajnai Sándort, aki Nagy Imrét Romániából hazahozta, s részt vett az ő perében is, ’56 decemberében mégis visszavonta az ávósok leszerelésére vonatkozó rendelkezést, s szövetkezett velük.

Akik beültek a belügybe...

Sokan. Több százan. A Kádár-rendszer állambiztonságát ’89-ig olyan emberek vezetik, akik az ÁVH-ban szocializálódnak. Például Harangozó Szilveszter.

Aki Péter Gábor titkárságát is vezette.

Azt is, bár ő nem az első szakaszban került oda. Ő már „népi káder”. Az ÁVO története ugyanis már a korai időkben változatos. Olyan gyík, amely fejlődése során időről időre leveti a farkát, s újat növeszt. 1945-ben sok olyan személy lép be, akit a nácitlanítás motivál. Korán szélnek eresztik őket. Maga Péter Gábor fogalmaz előterjesztést arról, hogy „sok kispolgári származású zsidó” furakodott a hatóság soraiba. „Becsületes népi kádereket” kell a helyükre hozni. Több elbocsátási kampány hullámzik végig az ÁVO-n. A „légiósok” ismertebbjei, akikkel példálózni szoktak (Radványi Dezső, Komlós, Kardos, Berkesi) kihullnak már ’56 előtt, többek között a sztálinista antiszemitizmusnak („anticionizmusnak”) köszönhetően.

Egy komoly cezúra van még. 1962.

Döntő pont. Ekkor a párt, pontosabban Kádár János a „mozgalmi emberekkel” szembeni koncepciós pereket felülbírálva vizsgálatot kezdeményez. Rehabilitáltatja azokat, akiket párttagként ítéltek el (de csak őket!), és a legexponáltabb 102 posztávóst leépítteti. Kádár ugyanis kezdettől látta, hogy a párhuzamosan futó belügyi és pártstruktúrák fenntartása reá nézve is veszélyes lehet. Ez volt a ’62-es váltás lényege.

Cipész maradjon a kaptafánál?

Így van. Kukkoló ne politizáljon, kukkoljon. A BM önállóan semmit sem tehet. A későbbiekben a megyei első titkárnak is nagyobb hatalma volt, mint a helyi állambiztonsági vezetőnek. Első a párt.

A nagyközönség nyilván nem követi, de a mai Magyarországon ügynöknek az számít, akinek
B-dossziéja (beszervezési iratok), M-dossziéja (munkaanyagok) és a 6-os kartonja egyaránt megtalálható.

Olyan törvényt alkotott a parlament, amelynek révén az ügynökök töredéke sem nevezhető meg. Ügynököt jobban védő jogszabályt Harangozó tábornok sem szerkeszthetett volna.

A kötetben a szöveg mellett közlik a „valódi hősök, a belügyi vezetők, tartótisztek, illetékes pártvezetők „szakmai életrajzát”, munkahelyi fotóit. Miért?

Szeretnénk megváltoztatni az optikát. Eddig a hálózati személy, a lánc végén álló spicli iránt érdeklődött a közönség. Átállítva a fókuszt, azt akartuk megmutatni, kik a bábjáték rendezői. Sorsok ezreibe pillanthattak bele, tudtunk nélkül. El kell viselniük, hogy most őket nézik. Annál is inkább, mert ők is esendő emberek. Mennyivel többet mond a szervezetről Benkei belügyminiszter fiatalkori fotója s a pályája delelőjén álló, „szétivott fejű” funkci püffedt arca, mint mondjuk Sóvágó Gábor („Harmath”) vagy Kristó Nagy István („Juhász Lajos”, Magvető Kiadó) arcmása...

Bizarr nyomon követni, ahogy a szervezet a véres és „romantikus” kezdetek után elvásik, elöregszik, beleszürkül a pangás korának irodaszagú viszonyaiba. Amikor ’56-ban felbukkannak ezek a „pályakezdők”, a szervezet brutális, agresszív konglomerátum. Pofoznak, valutát csempésznek, részegeskednek. A „harmadik generáció” már sótlan, savanyú aktatologatók csapata.

Gyakran beszélnek arról, mennyi irat semmisült meg, úgyhogy a téma már kutathatatlan. Megfordítom: van-e intézmény, amelynek működése ilyen bőségesen dokumentált? Amely minden lélegzetvételét, a legkisebb telefonhívást is, „naplózta”. Mert akik a munkában részt vettek, tudták, hogy a legalitás határán járnak.

Kétszáznegyvenhét vezető között a hatvanas évek elején három diplomás akad...

Állambiztonsági tisztnek lenni nem volt népszerű pálya. Aki karriert akart csinálni, az apparátusban próbálkozott. Kezdjük ott, hogy a belügyes nem mehetett Nyugatra. A legnagyobb presztízse ezért a hírszerzésnek és a kémelhárításnak volt, az utazási lehetőség miatt.

Egy pályakezdőt hogy fűztek be ilyen munkára?

A szakma merítőedénye a KISZ, a katonaság s az egyéb társszervezetek (MHSZ, Ifjú Gárda). Ha valakit sorkatonai szolgálata idején beszerveztek „társadalmi kapcsolatnak”, és a „munka” megtetszett neki, kiköthetett a belügyben.

Minden autoriter rezsim megfizeti ezt a „szolgáltatást”. A magyar belügyesek milyen üzleti mérleggel zártak?

A kereseti viszonyok eleinte magasabbak, de ez az előny idővel apad. Nem géemkázhattak, nem vállalhattak másodállást, így amikor a második gazdaság felvirágzik, automatikusan hátrányba kerültek. Ez a különbség a rendszerváltással csak nőtt a párt- és a belügyi káder között. A belső elhárítással foglalkozó apparatcsik nem részesült a privatizáció áldásaiban sem. Nyugdíjba vonulásakor megkapta harminc éve fel nem újított budai lakását, ezerötszázas Ladával járt, s hiába volt magasnak számító fizetése, ezt az előnyt az infláció elvitte.

Nem volt túl egészségbarát szakma. Sok belügyér közmondásos alkoholizmusa garancia volt erre.

Benkei belügyminiszter mondta: „Ha valaki inni akar, jobb, ha a minisztériumban szívja magát tele.” Maga a miniszter is így tett, olyannyira, hogy a „templomszolgának” nevezett pincér nyitott konyakosüveggel állt a dolgozószoba előtt. Ítélőképességét a délutáni órákig megőrizte, de a rendszerről sokat elmond, hogy tömegkatasztrófa, háború esetén olyan ember lett volna az ügyeletes kormányhivatalnok, akit este a hivatali sofőrje atomrészegen cipel fel a lépcsőn.

Mikor szimatolják meg a „cégnél”, hogy munkájuk fölöslegessé válhat?

1988 táján. Addig sorra érkeznek az írásos „elvárások” a párt megfelelő szerveitől. Egyszer csak nem jön semmi. A központ néma, miközben ez az apparátus parancs nélkül működésképtelen, sőt, az a legveszélyesebb, ha maga próbálja definiálni, ki az ellenség. Azzal is tisztában lehettek, hogy gerinctelen megrendelőik nem fogják megvédeni őket.

Elképesztő étvággyal kezdik az ötvenes évek elején, de egy ponton rájönnek: nem tudnak félmillió magyar állampolgárt hatékonyan figyelni.

A Rákosi-korszakban egymillió-kétszázezer embert próbáltak nyilvántartani. Ez áttekinthetetlen volt. A józan és a rendőri munkához értő Kádár meg is tiltotta, hogy 400 ezer fölé menjenek. 160 ezer fővel zártak ’89-ben. Nem voltak ott minden hálószobában.

Tengernyi kínról, aljasságról olvasva, annyi „jelentés”, akta cédulázása után mit gondol: mi értelme volt ennek az egésznek?

A Kádár-rendszer szempontjából volt értelme. A rendszert csak úgy lehetett fenntartani, ha itt a szovjet hadsereg, és a BM a társadalmat folyamatosan emlékezteti arra, hol húzódik a „kiegyezés” határa. Kádár tudta. Ő tudta ezt a legjobban Magyarországon.