Az államkapitalista rezsim

- „Van benne racionalitás.” Így értékelte ön a Takarékbank és a takarékszövetkezetek államosítását. De mégis: hol az ésszerűség ebben a döntésben?

– A hazai takarékszövetkezeteknek nincs akkora szerepük a pénzügyi piacon, mint amekkora lehetne. Nincs is vita erről szakmai körökben. A nyugat-európai, például az osztrák vagy a német takarékszövetkezetek jelentősége – főként a lakossági, a kkv-s és a mezőgazdasági bankszolgáltatások terén – a kinti kereskedelmi bankrendszerrel mérhető össze. Igaz, például Ausztriában több mint száz éve működnek ilyen szövetkezetek. Itthon – csak egyetlen számot kiragadva – talán ezermilliárd körüli a takarékszövetkezeti betétek állománya. Kevesebb, mint bármely nagyobb kereskedelmi banké, és a hitelezésben még ennél is alacsonyabb a piaci részesedésük.

– Mégsem kért soha állami segítséget a takarékszövetkezeti szektor. A PSZÁF egyik jelentése is igazolja: stabilan és biztonságosan működnek ezek a pénzintézetek.

– Igen, de nem tudjuk, mi a valóság az impozáns adatok mögött. Mindemellett a válság óta folyamatosan szigorodnak az Európai Unió követelményei. Fokozatos tőkeemelést várnak el a pénzintézetektől, így a hazai takarékszövetkezetektől is. Ezért vagyok hajlani a jóhiszeműségre – noha nem érdemli meg ez a kormány –, hogy most létező szakmai megfontolás vezérelhette a döntésében. Van rá legitim magyarázat.

– Magyarázat a dohánymutyira is volt. Elfogadható érv, hogy a dohányzást vissza kell szorítani, és a kis családi vállalkozásokat „helyzetbe” hozni. Ehhez képest a valóságban csak néhány ezer kiválasztott került be a kormánybizniszbe.

– Teljesen igaza van! Óriási a szakadék az elvek és a megvalósítás között. A takarékszövetkezetek esetében sem kétséges: durva beavatkozásról, egyértelmű államosításról van szó egy olyan szektorban, ahol még a szocialista időkben is működött a szövetkezeti autonómia. A párhuzamot a dohánymutyival az is erősíti, hogy megvonták a tulajdonosoktól a döntési jogkört – saját nyereségükről sem dönthetnek –, s ha ezért valamelyikük kiszáll a rendszerből, az állam jelöl ki utódot a helyére. Nyilván a politikai ízlésének megfelelőt.

– Azt hiszem, nemcsak ez lehet a cél. Orbán Viktor mindig is a hazai, állami bankokban hitt. Úgy gondolhatja: mivel a gazdasági környezet nem kedvez a külföldi kereskedelmi pénzintézeteknek, azok előbb-utóbb távoznak az országból. Akkor pedig a feltőkésített takarékszövetkezetek piaci szerepe megnő, és az állam „jókor lesz jó helyen”.

– Igen, ez is lehet a fideszes elképzelés hátterében. Sajnos. Merthogy a takarékszövetkezetek belátható időn belül biztosan nem lesznek piacvezetők. Hosszú távon, talán tíz év múlva válhat jelentősebbé a szerepük. De nem is ez a lényeg, inkább az: az elmúlt három év tapasztalatai alapján a legvállalhatóbbnak látszó döntések mögött is lenyúlási kísérletet sejtünk. Vagy a tulajdonjog sárba tiprását.

– Már nem is kísérlet ez.

– Persze, hiszen ezek a lépések végül rendszerré állnak össze.

– Ijesztő rendszerré. Az efféle vagyonújraosztás több közgazdász szerint is az államszocialista korszakot idézi. Bauer Tamás elmélete pedig az: ahol az állam ilyen mértékben beavatkozik a piacgazdaságba, a folyamat megállíthatatlanná válik, és a rendszert saját súlya löki az autokrácia felé.

– Én is attól tartok, hogy megalapozottak az ilyen katasztrófa-forgatókönyvek. A Fidesz új rezsimet épít: az államkapitalizmust. Ennek lényege a teljes függés néhány kiválasztott és a nagyon erősen offenzív állam között. Egyedül a csókosok kapják a lehetőségeket, másfelől ők is fogságban tartják az államot. Hát nem éppen a fejlett országokra jellemző ez az államforma. Ugyanakkor tartóssá is válhat: tíz-húsz évig el lehet így vegetálni stagnáló gazdaság mellett is, hiszen nincs, ami beindítaná a növekedést. Ez Magyarország tragédiája: két évtized munkája után végre elérhető közelségbe került a fejlett világ. Orbánnal viszont kihátrálunk Európából.

– Valós veszély lenne, hogy Orbán Viktor előbb-utóbb az Európai Unióból is kivezényli Magyarországot?

– Szerintem nem. A kormány ugyanis nem hagyja veszni azt a néhány ezer milliárdot, amelyet hétévente megkaphat az EU-tól; ma itthon szinte csak uniós pénzekből épülnek beruházások. Persze ettől sem várható növekedés, leginkább az uniós források rossz felhasználása miatt: lehetetlen a gazdaságélénkítés, mondjuk, kisvárosi főterek felújításából. De nem is ez a fontos: a magyar kormány tartani fogja a hiánycélt, amivel „megvásárolja” a szabadságát. Gondoljunk bele: Orbán Viktor az E- tagállam hazánkat visszabontja egy bezárkózó, sértődött, saját kisebbségi érzésétől frusztrált Magyarországgá.

– „Csak” saját képmására formálná...

– De ez pont az ellenkezője annak, mint amit a fiatal Orbán Viktor 1989-ben megálmodott.

– Most mégsem tűnik úgy, hogy az új rendszert a népharag elsöpri. A trafikügy sem rengette meg a Fidesz népszerűségét, a takarékszövetkezetek államosítása sem fogja. Gyurcsány Ferenc valódi és kisebb horderejű reformintézkedéseire válaszul annak idején megtelt a Kossuth tér tiltakozókkal, vagy traktorral jöttek vidékiek tüntetni.

– Nem igazán ismerjük a magyar néplelket. A közvélemény-kutatások nem alkalmasak mélylélektani összefüggések feltárására. De azért az valószínű: sokaknak nincs rálátása a határokon túli világra. Nem beszélnek nyelveket, és nem járnak külföldre – a néhány napos tengerparti nyaralást leszámítva. Orbán Viktor a nyitottságnak ezt a hiányát használja ki, miközben a társadalomnak a legrosszabb ösztöneire alapozza saját hatalmi céljait. Felelős politikus így nem cselekedhetne.

– Hosszú idő lesz a gazdaság helyreállítása. Még nehezebb a társadalmi károkat helyrehozni – már ha sikerül Orbán rendszerének leváltása. Kérdés ugyanis: mit tehetne egy következő kormány a bezárkózó társadalommal és egy szűk érdekcsoport államkapitalista rendszerével?

– A következőknek nem kell ígérgetniük. A rendszerváltás óta egyetlen politikai elit sem kezelte nagykorúként a társadalmat. Fel kéne nőnie végre mindenkinek. Másrészt a mai Magyarország bizalmatlan. Nemcsak politikailag vagy gazdaságilag, de egymásban sem bíznak az emberek. Egyre csak csúszunk a lejtőn. A fék a bizalomépítés lehet: tényleges vállalásokkal, konkrét elképzelésekkel és társadalmi kiegyezéssel. Ha egy kormány betartja, amit vállalt, meggyőző lehet. Előbb-utóbb talán még a Fidesz kegyeltjei számára is.

– Csakhogy az ellenzék mintha nem ezen fáradozna. A különféle politikai szerveződések inkább belemerültek saját ellenzéki pozícióiknak az erősítésébe. Külön-külön. A Fidesz pedig minden eszközt bevet a hatalom megtartásáért. Elsiklott az ellenzék egy minapi hír felett: már 500 ezer határon túli kérte a magyar állampolgárságot. Ez félmillió potenciális Fidesz-szavazó, egyetért?

– Tagadhatatlan: a „választási pálya” a kormánynak kedvez. De az egyenlőtlen feltételek nem jelenthetnek kifogást az ellenzéknek. Úgyis az dönt: akar-e változást a lakosság. Más kérdés, hogy lesz-e eléggé vonzó alternatíva, vállalható ellenzéki program. Egyáltalán: össze tudnak-e fogni? Csak úgy lehet nyerni, ha az ellenzéki erők elvégzik a házi feladatukat. Azért kicsit jobban is haladhatnának a leckével.