Aranyláb és bevételi láb

– A miniszterelnök úr korábban azt nyilatkozta: a sportberuházásokat néha gyanakvással fogadja a nép. Nem értik, hogy a sportba fektetni „a legjobb befektetés”.

– A miniszterelnök úr hajszál híján pontosan fogalmazott: a sportra költött adóforint nem „jó”, hanem „jóléti” befektetés. Ez a jövőbeli fogyasztást a jelen terhére előlegezi meg, ami árnyalatnyi különbség, mégis fontos.

– Ön, ha felelős politikus volna, merne nagyot álmodni? Elgondolkodna például azon, hogy Magyarország olimpiát, FIFA-világbajnokságot rendezzen? Az olimpia gondolatával már kacérkodtunk, a futball-Eb-re kétszer is pályáztunk, mindkétszer kiszórtak bennünket. Félő, egyszer még bejön.

– Legalább húsz, de inkább harminc évig ilyesmi eszembe sem jutna. Ezek presztízsberuházások, amelyeket olyan országok engedhetnek meg maguknak, amelyek éves nemzeti jövedelmük tíz–ötven százalékát képesek országmarketingre, a turizmusra vagy a profi sportra fordítani. Mivel ennyi pénzünk belátható időn belül nem lesz, jobb, ha másfelé tájékozódunk. Talán próbáljunk meg bekapcsolódni a többiek játékába, kijutni egy-egy világbajnokságra. Elvben nem lehetetlen. Horvátországnak, Bosznia-Hercegovinának idén is sikerült.

– A most zajló riói vébé minden idők legdrágább FIFA-versenye. Tizennyolcmilliárd dollárt tesznek ki csak az infrastrukturális kiadások, és ezzel koránt sincs vége. Két év múlva olimpia is követi. Elég sűrű program.

– Tizenkét extra stadiont építettek, darabonként ötven-hatvanmilliárdért. Magyar pénzben ez megközelíti az ezermilliárdot. Persze tudjuk, a sportbefektetést (és annak járulékos hasznát) nem lehet rövid távon mérni. Más az, ami a vébéből a játékok ideje alatt befolyik jegybevételben, marketingben, szponzorációban. Ez a költségek tíz százalékát fedezi. A fennmaradó kilenctized fontosabb. Ez az úgynevezett másodlagos haszon, ami előrehozott közfogyasztást jelent. A közösség megelőlegez magának bizonyos jóléti fejlesztéseket, mint például Athénban a metrót.

– A kiadásoknál csak az érzelmi várakozások nagyobbak, s a kettő a pályán összeér. Így zajlanak „érdekes” mérkőzések, születnek váratlan ítéletek és eredmények. 2002-ben Dél-Koreában a hazaiak ellen kettős emberhátrányban elveszített csoportmeccs után mondta a portugál kapitány: kár, hogy a második félidőben már csak kilencen voltak, de örvendetes, hogy „a világbajnokság üzleti terve szépen alakul”. Kieshetett volna a rendező Brazília a csoportkörben vagy a nyolcaddöntőben?

– Ha politikus vagy sportdiplomata volnék, még a gyanú ellen is tiltakoznék.

– És egyszerű tévénézőként?

– Akkor azt mondanám, amit látok. Lehet, hogy a jóisten és a kapufa „hazafelé” segít a százhuszadik percben, de érdekes módon mindig a futball nagyjait, a nagyobb médiaháttérrel, népességgel, közönséggel rendelkezőket pártolja. Valami van a levegőben, valami megfoghatatlan lelki presszió.

– Közgazdászszemmel mi lett volna, ha a chilei bekk nem rúgja kapufára az ötödik büntetőt?

– Semmi. Folytatják a párbajt. És ha Brazília idő előtt kiesik, tüntetések, kemény utcai harcok törtek volna ki. Ez üzletileg persze kedvezőtlen. Ha Brazília a tizenhat között, netán a csoportkörben eltűnik, botrányba fullad a vébé. Pénzügyileg az adott pillanatban nem történik semmi. A hárommillió jegy elkelt, a közvetítési jogokat is eladták. De a FIFA zavarba kerülne. Ma tíz óriásszponzor gondoskodik a FIFA és az UEFA pénzügyi boldogulásáról. Ha a vébé nem túl sikeres, nyilván gondolkodóba esnek. Ha a rendezvény totálisan megbukik, legközelebb nehezebben tudják összeszedni a közel százmillió dollárnak megfelelő összeget, ami most megvan.

– Mi lesz a brazil stadionokkal a „bál után”? Benövi őket a lián?

– Brazília ebből a szempontból szerencsésebb, erős a nemzeti bajnokság, van közönség, ha nem is ekkora. Bizonyos határig elbírja a túlnövesztett infrastruktúra súlyát. De mi lesz Dél-Afrikával, amelynek stadionjait pár éven belül belakják a termeszek?

– És mi lesz a hazai, új hullámos arénákkal? Se Eb, se vébé, se közönség, se játék. A fenntartásuk viszont zabálja a pénzt.

– Az a hatvan-hetvenmilliárd forint, amit a modern kori magyar stadionépítési láz fölemészt, ne szépítsük, pocsékba megy. A hazai bajnokság megközelítőleg sem tudja nézővel feltölteni őket. Magyarországon a teljes stadionkapacitás tizenhét százalékát használják a drukkerek. A helyek nyolcvanhárom százaléka „bontható lenne”. Tavaly átlagosan háromezer-ötvenen ültek be egy-egy bajnoki meccsre, és ebben már benne van a stadionavatók extra közönsége. De az új pályák éppúgy kiürülnek, mint a korábbi romosak. Az élet visszatér a rendes kerékvágásba, a depressziós hazai bajnokságba.

– A napfényes hatvanas évek nem mutatták az árnyékos jövőt?

– Azért ne szépítsük a múltat. Az valóban ingyencirkusznak számított. Három forintba került a meccsjegy. Ma a stadionokba ellátogató háromezer-ötven emberhez azért hozzá kell adni azt a fordulónkénti száznyolcvanezer tévénézőt is, aki hajlandó ránézni a képernyőre. Ez sportgazdasági értelemben ugyanolyan érték, mint a lelátókon ülő szurkolók, sőt még nagyobb, mivel a tévés jogdíjak összege 3,8 milliárd forintot tesz ki. Ez pénzügyi értelemben harmincszor annyi nézőt jelent, mint a helyszínen.

– Nem nyomasztó, amikor a kamera száz métereken át üres széksorokat pásztáz? Ezt a képet nem lehet kitakarni.

– Mikor az Újpest tulajdonosa voltam, és egy barátom, helyi sztár hazatért Kínából, azt mondta: „Főnök, megjöttem, hazahozott a szív, szerényebb összegért.” És előállt egy, a magyar fül számára őrületesnek hangzó számmal. Azt feleltem neki: „Többet érsz te annál, jobbat mondok neked. Látod ott szemközt azt a hosszú lelátórészt? Na, aki oda vesz jegyet, az a pénz mind a tiéd lehet.” „De főnök – hüledezett –, ott sosem ül senki”. „Na – mondtam neki –, ez lesz a te faladatod.”

– Azért ne panaszkodjunk. A teljesítménnyel összevetve szépen tollasodnak a klubok. A Ferencváros költségvetése idén éri el a másfél milliárdot, a leggazdagabb klub a Videoton (évi kétmilliárd forint), hátterében a Mol-lal. Miből jön ez össze?

– Egy csapat bevételi struktúrája akkor egészséges, ha a jegy, a páholy és a mérkőzés hármasából beáramló pénz az összköltség harminc-harmincöt százalékát fedezi.

– De nem nagyon fedezi. Legalábbis példa nincs rá.

– Ehhez jön még a szponzoráció, az átigazolásokból bejövő pénz, a nemzetközi és a hazai versenyek pénzdíja. Ennek kellene lefednie a teljes költségvetést, amiből kilencven százalékot élhetnének fel. Magyarországon ez úgy fest, hogy míg a klubok összbevétele 12 milliárd, a kiadásuk 16,6 milliárdot tesz ki. Így 4,6 milliárd az üzleti veszteség. Százból harminc kiadási forintnak nincs „bevételi lába”. Vagy adósságként jelenik meg, vagy „politikailag és üzletileg” motivált, előnyökre vadászó magánzók pénztárcájából áramlik a fociba. Amíg ez így van, addig a futballüzlet torzítva, járulékos befektetésként működik. Tovább forognak a rendszerben a politikai és presztízscélokat szolgáló forintok. A foci pedig olyan, amilyen: kicsi, drága, de a miénk.