Arad, a magyar Golgota

Sajnos nem csak a laikus közvélemény, hanem olykor történelemtanárok is azt tanítják, hogy 1849. augusztus 13-án a Világosnál a magyar honvédsereg tette le a fegyvert a cári csapatok előtt, noha a helyzet nem egészen így áll – mondta a 168Óra Online-nak Havassy Péter történész, gyulai múzeumigazgató. Ugyanis Világosnál a csak Görgey Artúr vezette három hadtest tette le a fegyvert, ráadásul úgy, hogy a főtiszteknek és a tiszteknek az orosz csapatok biztosították, hogy oldalfegyverük náluk maradhasson.

- A Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid vezette honvéd csapatok Karánsebesnél, míg Vécsey Károly egységei Borosjenőnél tették le az oroszok előtt a fegyvert, s közben ne feledkezzünk meg arról, hogy Klapka György Komárom várát védte sikerrel. Így a teljes magyar honvédsereg nem Világosnál tette le a fegyvert az 1848-49-es szabadságharc utolsó napjaiban – hangsúlyozta Havassy.

A Görgey vezette három magyar hadtest létszáma mintegy 30 ezer fő lehetett, amelyet hadtestparancsnokként Poeltenberg Ernő, Nagysándor József és Leiningen-Westerburg Károly vezetett. A történetírás azonban sokáig úgy vélte, hogy a világosi fegyverletétel után Poeltenberg nem Gyulára került, így az aradi vesztőhelyre sem innen vitték.

1849 augusztus második felében Gyulán és Gyula környékén táborozott a Görgey-féle három, lefegyverzett hadtest jó része, mintegy 11 ezer honvéd. Kevéssé ismert tény, hogy közöttük felütötte fejét a kolera.

Azt eddig biztosan tudtuk, hogy a főtisztek közül Világos után Gyulán tartózkodott Aulich Lajos, Gáspár Lajos, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József Schweidel József, Török Ignác és Lázár Vilmos. Tizenegyük közül azonban Gáspárt nem ítélték halálra, hanem hosszú várfogságot kapott, míg Lenkey megőrült, így nem végezték ki.

Így a legutóbbi időkig a történelemtudomány úgy tartotta, hogy az aradi tizenhárom vértanúból utolsó útjára, a vesztőhelyre kilencen indultak Gyuláról. Ezt szimbolizálja a gyulai vár tövében a rendszerváltás előtt közadakozásból felállított szoborkompozíció, a Honvédtiszti emlékhely, amely középütt a letett fegyvereket, míg félkörben az kilenc oszloppal a kilenc tábornok emlékét idézi meg.

Ám, mint Havassy Péter gyulai múzeumigazgató a 168Óra Online-nak elmondta, két helyi történész Dusnoki-Draskovich József és Németh Csaba legfrissebb kutatásai pontosították ezt a képet. A Hadtörténeti Levéltárban előkerült dokumentum szerint 1849 augusztusának második felében Poeltenberg Ernő, a Gyulához közeli Sarkadról címzett levelet. Innen biztosan tudhatjuk: itt volt, így őt is innen vitték Aradra.

Ahogy mára azt is bizton állíthatjuk, hogy a törött lábbal Gyulára szállított aradi várkapitány, Damjanich János nem a gyulai várban raboskodott, hanem a helyi Wenckheim-kastélyban, ugyanis felesége, valamint Wenckheim grőfnő testvérek voltak. S egyáltalán, az orosz sereg vezetői feltűnően udvariasan viselkedtek a magyar főtisztekkel.

Belegondoltunk már abba, hogy világosi, valamint a karánsebesi és borosjenői fegyverletétel után miért nem szökött meg a főtisztikar, valamint a legalább kétezres tiszti állomány? – tette fel a kérdést Havassy Péter. – Azért, mert erre esküjüket adták a cári csapatok vezetőinek, amit a kor szabályai szerint a végsőkig be kellett tartani. Úgy hitték, hogy a cári csapatok nem adják át őket a Habsburgoknak, noha már korábban, 1849 nyarán a cár és a császár között megszületett az erről szóló megállapodás – a válaszolta meg saját maga felvetését a gyulai múzeumigazgató.

A Gyulán lévő főtisztek és tisztek 1849. augusztus 23-án, nagyobb részt a gyulai vár tövében tették le a fegyvert. De közismert, hogy közülük többen, így Knézich Károly eltörte a fegyverét, mások egyszerűen az akkor a városon átfolyó Fehér-Körösbe dobták.

A tizenhárom aradi vértanú honvédtábornokai közül tízet 1849. augusztus 23-án Gyuláról indítják utolsó útjukra. Két nap alatt érnek oda, közben Mácsán éjszakáztak, majd augusztus 25-én érnek Aradra. Ahol fogság és hadbírósági tárgyalás várt rájuk.

„(...) a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol” – így szólt Ferenc József utasítása Haynaunak. Ennek nyomán végezték ki ma 161 évvel ezelőtt a 13 tábornokot az aradi vesztőhelyen.

Azt már kevesebben tudják, hogy 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki. 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni. 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát. Őt mondják a tizenötödik aradi vértanúnak. Míg 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. A megtébolyodott Lenkey János honvéd vezérőrnagy az aradi várbörtönben halt meg.

„Ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadnál ki volt terítve, s Gyuláról indult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt, Aradon megtörtént a temetkezés – idézte Degré Alajos szavait Havassy Péter.

Ma, amikor felejthető futballcsapatok felállását és zenekarok tagjainak nevét kívülről fújjuk, akkor nem ártana ugyanígy tudni azt a tizenhárom, de pontosabb, ha azt mondjuk, azt a tizenöt nevet, aki a magyar szabadságért adták életüket Aradon, a magyar Golgotán.

S ne feledkezzünk meg az első felelős magyar miniszterelnökről, Batthyány Lajosról, akit előző nap, 1849. október 5-én Pesten végeztek ki.