Állítsuk meg a gazdagokat? – A választópolgár nem érzékeny a korrupció mértékére

Szombaton – május 20-án – tüntetők próbálják majd „megállítani Felcsútot”. Mármint azt a jelenséget, amit legmarkánsabban Mészáros Lőrinc polgármester, Orbán Viktor kormányfő barátja jelképez. Az alaposan kikupálódott egykori felcsúti gázszerelő, A 100 leggazdagabb 2017 című kiadvány szerint, érdekeltségei révén egyetlen év alatt százmilliárd forinttal növelte vagyonát. Vagyis Mészáros óránként 10,98 millió forintot „vesz ki a közösből” – legalábbis a felcsúti demonstrációt szervező Vágó Gábor aktivista és a Kellesz – Korrupcióellenes Szövetség így számol. A szombati tüntetésen – amelytől függetlenül egyébként a Magyar Kétfarkú Kutya Párt megkezdte a gyűjtést egy felcsúti űrállomás megépítésére – várhatóan néhány százan vesznek majd részt. De vajon miért nem tömegek? Valóban immunis a társadalom a látványos gyarapodásokra, amelyekre a korrupció árnyéka vetül?

– Úgy tűnik, igen, és erre a Fidesz is rájött – állítja Tóth Csaba politológus, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója. – Ha aggódtak is korábban kormányoldalon, végül azzal szembesültek: bármennyi korrupciós vád fogalmazódik meg a hatalmi elithez tartozó figurákkal szemben, az emberek nem fogják korruptabbnak látni az Orbán-kormányt az elődeinél. A választó ugyanis nem érzékeny a korrupció mértékére.

Fotó: Bazánth Ivola

– Különösen akkor nehéz érzékelni a mértékbeli különbségeket, amikor a korrupciós pénzek nagyságrendje az átlagember számára már fölfoghatatlan – teszi hozzá Síklaki István szociálpszichológus. – Ha a szomszédunknak százezer forinttal nő a fizetése, vagy hazaállít egy luxusautóval, az érzelmileg is megérint minket, tudunk hozzá viszonyulni. De egy százmilliárdos gyarapodás a többségből nem vált ki semmiféle érzelmet.

És ez nem csak mostanában van így.

– Valójában magával a korrupcióval szemben is rezisztensek vagyunk, hosszú távú történelmi-társadalmi tapasztalatunk ugyanis a rendszerszintű, illetve a rendszereken átívelő korrupció létezése – mondja Örkény Antal szociológus, az ELTE Társadalmi Kapcsolatok Intézetének vezetője. – A magyarok a közpénzt nem sajátjuknak, hanem az állam pénzének tekintik, amit a kormányok kényük-kedvük szerint osztogathatnak. Ez a vélekedés benne van a zsigereinkben, ezért nagyon hosszú időbe telik, amíg a többség számára elfogadhatatlanná válik a helyzet.

És persze folyamatosan emelkedik az ingerküszöb is. A mai, látványos meggazdagodások húsz évvel ezelőtt talán még megrázták volna a társadalmat. Ahogy Síklaki István mondja, az igazi sokkot közvetlenül a rendszerváltás után éltük meg, amikor a korábbi káderek, akik a szocializmusban még csak sajátjukként bántak a közvagyonnal, a privatizáció éveiben magánvagyonná konvertálták azt. Az elmúlt negyedszázadban egyre nagyobbak és látványosabbak lettek e magánvagyonok, egyszerűen hozzászoktunk a létezésükhöz – teszi hozzá a szociálpszichológus.

Persze ettől még nem szeretjük a korrupciót. Magukat a gazdagokat sem. Örkény Antal kutatásokra hivatkozva állítja, gyanakvók és irigyek vagyunk a módosakkal szemben.

– Egy vizsgálat például kimutatta: a magyarok irreálisan magasnak tartják a menedzserfizetéseket, és azt szeretnék, ha annak egy részét elvonnák az érintettektől. Ugyanakkor a segédmunkások jövedelmét nagyjából elfogadhatónak látják. Az meg sem fordul a fejekben, hogy a menedzserektől elvont pénzből, amit egyértelműen büntetésnek szánnak, emelni lehetne a segédmunkások fizetését. Egyszerűen hiányzik belőlünk a szolidaritás – mondja Örkény Antal.

– A meggazdagodás mikéntje egyébként nem érdekli az embereket, más, valójában lényegtelen szempontok alapján tartanak egy vagyonos embert szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek – magyarázza Síklaki István. – Például hogy szereti a focit, nem ragadják el az indulatai, nem öltözik hivalkodóan stb. A korrupciógyanú a szimpátiát alig befolyásolja. Egyébként is csak nagyon kevesen ítélnek a tények alapján, inkább a pártszimpátiá­­juk alapján mondják azt, hogy az egyik térfélen arcátlanabbul lopnak.

Tóth Csaba szerint a magyar társadalom nem tesz különbséget a tisztességes és a tisztességtelen vagyongyarapodás között, sőt valójában az emberek azt feltételezik, hogy kizárólag tisztességtelen módon lehet meggazdagodni. Örkény Antal szerint ez azért nagy baj, mert megnehezíti, hogy a valós teljesítményen alapuló meggazdagodás nyomán a módosabbakban kialakuljon a belső indíttatású társadalmi felelősségvállalás. Az az érzés, hogy a gazdag embernek segítenie kell az elesetteket.

Nagy kérdés, ha a választókat nehéz motiválni a korrupciós ügyek tálalásával, akkor érdemes-e egyáltalán az ellenzéki pártoknak fókuszba helyezniük az antikorrupciós politikát és a kormányoldalhoz köthető gyanús ügyekkel bombázni a nyilvánosságot.

– Nem becsülném le az anti­korrupciós retorikát, feltéve hogy kellő hatékonysággal alkalmazzák. A kipécézett ügyeknek életközelinek és konkrétnak kell lenniük – mondja Tóth Csaba. Örkény Antal úgy látja, pusztán kommunikációs kérdés, hogy a választók számára világossá lehessen tenni, meddig számít a korrupció devianciának, és mikortól jelenti az állam működésének alapját.

– Az is kommunikációs technika kérdése, hogy az irdatlan magas összegeket felfoghatóvá tegyék a választópolgár számára. Ha például azt kell elmagyarázni, milyen mértékű lopás állhat a vizes-vb költségeinek sokszorosára emelkedése mögött, akkor a 140 milliárdos végösszeget célszerű lefordítani úgy, hogy mi, magyarok 140 ezerszer egymillió forintot adtunk bele ebbe a projektbe – mondja Örkény Antal. Tóth Csaba hozzáteszi: a Fidesz korrupciós politikájának egyik fontos eleme, hogy arra azért ügyelnek, mindenképpen készüljön el a beígért fejlesztés. Jól érzik, az már nem fogja érdekelni az embereket, hányszorosan túlárazott a projekt.

A Republikon folyamatosan végez fókuszcsoportos méréseket, amelyek szerint arra a kérdésre, hogy milyen jelenség zavarja leginkább az embereket, a stadionépítéseket és a felcsúti kisvasutat hozzák fel a legtöbben példaként. Nem a százmilliárdos, inkább a több száz millós tételek bosszantják legjobban az embereket. Egyre jobban mérgezi a közérzetet a hétköznapi korrupció is, aminek egyik legkárosabb jelensége, amikor tehetségtelen, ámde a hatalomhoz lojális emberek kerülnek vezető pozíciókba.

– Nem az óriási botrányok szokták bedönteni a korrupt kormányokat, hanem amikor a korábban bevett gyakorlat a társadalom számára valamiért egyszer csak elfogadhatatlanná válik – mondja Tóth Csaba. – Ez általában egy véletlen esemény, egy generációs lázadás, a pillanata előre megjósolhatatlan. Addig is, amíg ez bekövetkezik, az ellenzéknek érdemes következetesen végigvinni konkrét ügyeket. Apróbb eredmények is vannak: hónapokra eltűnt, sőt talán már meg is bukott Rogán Antal, levették a pályáról

Fotó: Kovalovszky Dániel

Mengyi Rolandot, Simonka Györgyöt, de Farkas Flóriánnál is rezeg a léc.

De mi van, ha ez egyáltalán nincs a Fidesz ellenére? Ha a lebukásokat éppen a korrupció elleni harc sikereként, az öntisztulásra való képesség bizonyítékaként állítja be? Ha azt hangsúlyozza, csupán megtévedt bárányokról van szó, nem a rendszer egészének romlottságáról?

– Nagyon fontos, hogy az összes stiklit a rendszer fejére olvassák, függetlenül attól, hogy a nyilvánosság mekkora szeletéhez ér el az adott ügy, illetve belebukik-e valaki a konkrét esetbe – mondja Örkény Antal.

– Hiá­­ba mutatják ugyanis a hatalom figurái, hogy ezek az ügyek leperegnek róluk, a magabiztos álarc mögött valójában félnek, de legalábbis kényelmetlenül érzik magukat.

A szociálpszichológus úgy látja, a közterületeken jelenleg is folyó plakátháború viszont hatástalan, a másik oldal milliárdosaival riogató pártkampányok kioltják egymást, az el nem kötelezetteknek pedig azt üzenik: itt tényleg mindenki lop.

– Az nem vonzó ellenzéki ígéret, hogy mi kormányon tizedannyit loptunk, mint Orbánék, mert az is benne van, hogy újra hatalomra kerülve is csak tizedannyit fogunk lopni. A választó ebből annyit hall meg: ők is lopni fognak – figyelmeztet Tóth Csaba.

Miután a korrupcióellenesség nálunk egyúttal gazdagellenességet is jelent, nem meglepő, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje az első nagyobb kampánykörútját a Fizessenek a gazdagok! tételmondatra fűzte föl. Ez a politikai elemzőnek tetszik, a társadalomtudósnak kevésbé.

– Az üzenet jó, csak a kampány erőtlen és kevéssé hatékony – állítja Tóth Csaba. – Ha egy baloldali párt végre balra fordul, és a bérből és fizetésből élőket célozza meg, akkor ilyen szlogeneket kell megfogalmaznia. Hogy populista? Egy népszerűségét növelni kívánó, baloldali párt esetén ez inkább előny lehet.

Örkény Antal szerint viszont Botka tévúton jár:

– Egy olyan társadalomban, amely komoly mentalitás- és értékproblémákkal küzd, nem szabad populizmussal válaszolni a hatalom populista megnyilvánulásaira. Nem az egymilliónál magasabb jövedelemmel rendelkezőket kell bűnbakká tenni a szociális feszültségekért. Az egyéni teljesítményen alapuló sikereknek örülnünk kellene, büszkének lenni rájuk. Egy progresszív adórendszer bevezetésével pedig polgári elvű társadalmi felelősségvállalásra lehet szoktatni a gazdagokat.