Ájemviktor!

A címnek választott, egyébként a darabban leggyakrabban elhangzó mondat szép példája annak, milyen új, szinte véletlen jelentésrétegek kapcsolódhatnak egy műalkotáshoz, mennyire nem mindegy, mikor és kinek hangzik el egy mű, egy mondat. (S hogy mennyire igaza van Umberto Ecónak, hogy az alkotás a befogadóban fejeződik be, vagyis ahány olvasó, néző, annyi mű létezik.) Különösen így van ez egy ilyen, félmúltban játszódó darabnál, mint a Jó estét nyár, jó estét szerelem. A vígszínházi darab negyven éve született, Fejes Endre regénye majd fél évszázada íródott: azóta nemzedékek nőttek fel, rendszerek követtek rendszereket, s az eredeti miliő a maga mélységében nem rekonstruálható. Kár, hogy a Pesti Színház jelenlegi változatában mégis történik erre kísérlet. A sokszor fölöslegesen és nehézkesen mozgatható díszletek (indokolt, hogy a tapsrendben a díszletmunkások is megjelennek a színen) felületén folyamatos filmvetítés folyik, így idézve fel a hatvanas évek hétköznapi világát. Kár érte: részben mert megosztja a néző figyelmét, részben mert odaköti a darabot a korai Kádár-kor világához. Jobban jártunk volna, ha Szász János, a rendező az ókori sorstragédiák felé vitte volna el a darabot. Van rá kísérlet – volt már Fejesnél is –, de kidolgozottan csak az utolsó jelenetben érhető tetten. Egyébként pedig ott téblábol a mű a zenés darab és a betétdalokkal súlyosbított bűnügyi dráma között, képről képre vonszolva e műfaji dilemmát, ritmustalanul.

A szereplők torkuk szakadtából igyekeznek tolmácsolni a vélt rendezői koncepciót, Wunderlich József vesztét érző, neurotikus fiút ad, a rászedett nők csoportjából (Tornyi Ildikó, Börcsök Enikő, Járó Zsuzsa) az áldozattá váló Bata Éva azzal emelkedik ki, hogy kegyetlen, számító lénye kihívja maga ellen a sorsot. (S ő énekelni is tud.) A többiek, beleértve a nézőket is, fegyelmezetten teszik a dolgukat.

Balogh Károly