Agyas és agyatlan
Vége az ünnepi Oscar-szezonnak. Jönnek a dolgos hétköznapok. Kitettük a kirakatba, amiről úgy gondoltuk, hogy oda való, most meg feltúrjuk a szemetest, hogy maradt-e valami a kuka alján, amivel még meg tudjuk kínálni a nagyérdeműt. Akármilyen raomlott, akármilyen büdös, akármilyen taszító. Az a lényeg, hogy ne kelljen gondolkodni, ne kelljen bármifajta érzelmekkel megküzdeni, elég tele szájjal nyeríteni, röhögni. (Már aki tudna effélét ilyenkor...)
A jelen film, amelytől megviselve fogalmazom itt ezeket az elkeseredett sorokat, még ennél is sokkal lejjebb van. Egyike a filmipar mélypontjainak. Még azt sem mondom: annyira rossz, hogy azért kell megnézni. Ez a Baron Cohen-film egyszerűen gusztustalan, ízléstelen, méltatlan. Amikor az egyik főszereplő úgy kommentálja az obszcén és indokolatlan helyzetet, hogy „mindjárt elhányom magam”, akkor vajon mit várhatunk el a nézőtéren helyet foglaló szerencsétlenektől, akik nem hogy nem kaptak pénzt a részvételükért, mint a film szereplői, hanem még fizettek is „az élményért”? Az agyatlanok! De nem is a pénzről van szó, hanem az alpáriság kínos, megalázó, elszabadult ámokfutásáról, amely ránk rúgta a kocsmaajtót.
Szinte közömbös, hogy az alaptörténetben egyébként két fiútestvérről van szó, akik közül az egyik a brit birodalom neves kémje lett, a másik egy részeges senki. Kettejükkel kellene, hogy megtörténjenek a dolgok, de ami s ahogyan történik velük, az tökéletesen alkalmas arra, hogy minél nagyobb távolságot tartsunk tőlük a fent említett generális ízléstelenség miatt. Ha a dolgos hétköznapok efféle produkciókat teremnek, akkor bátran be lehet falazni a mozik bejáratait. És nem kell sajnálni semmit.
A film közben hazudik is, azt állítván: a világot a gondolattalan söpredék viszi előbbre. A tökkelütöttek.
Óvakodjanak hát az „élménytől”!
(Rendezte: Louis Leterrier. Írta, játssza – és valószínűleg a főbűnös benne a gátlástalan – Sacha Baron Cohen.)
Bölcs István
