Abszurd alak
Hogy a cím magyar változatát nem tekinthetjük a műfordítások gyöngyének, aligha vitatható. Az „alak” túl nyegle a filozófusprofesszor drámájához, az „abszurd” meg egy karakteres művészeti műfajhoz tartozik, nem kölcsönözhető csak úgy. Az angol Irrational Man többet jelent. Az irracionális ugyanis nem mindig abszurd, és az „alak” sokkal leértékelőbb, mint az általános „ember”.
Ez a vidéki filozófiaprofesszor olyan, mintha minden este Woody Allennel feküdne egy ágyba. Ironikus, néha szinte cinikus, kiábrándult és kiégett, kiszáradt és kifáradt, aki „elfelejtette az élet értelmét”. Anélkül meg ugye nehéz, főleg egy filozófiaprofesszornak. A boldogsághoz nem elég a bölcsesség szeretete, kellene hozzá még valami egyéb is: feladat, cél, akció, világmegváltás, nem a duma szintjén, nem „verbális maszturbáció” által, hanem a „tettek mezején”, amint nyelvünk ezt oly szépen mondja. No, ezen a mezőn akadna számos partner, főleg nők persze, nincs is annál szebb, mint egy fád férfit újragerjeszteni, az életuntból élőt, a filozófusból ismét férfit csinálni. Akad is önkéntes, aki a vidéki egyetemi kampusz jövevényoktatójából szívesen formálna barátot, társat, szeretőt.
A világ azonban egy véletlenül lehallgatott beszélgetés révén megváltozik. Filozófusunk feladatot talál: a tökéletes bűntény kínálja magát, méghozzá – és ez szemében alapos mentőkörülmény – az emberiség érdekében. Csakhogy Dosztojevszkij-rajongó tanárunk sem emelheti magát a gondviselés szerepébe, így aztán rádől minden, amit aktívan és elégedetten maga köré felépített.
Woody Allen gyakorta csúfolódik filozófiákon és teóriákon, tele vannak filmjei az önreflexiók visszfényeivel. Hogy ez a használt filozófiaprofesszor is hasonmás, mutáns – nem lehet kétségünk felőle.
A film szellemes és kellemes. Élvezhető. A többi: csak filozófia!
(Rendezte: Woody Allen.)
Bölcs István
