A vádlott megszólal

Egy ideje azokat a könyvrészleteket, interjúkat olvasgatom, amelyek életemnek hajdani (1959–1960-as), meglehetősen szörnyű eseményeit tárják a nyilvánosság elé. Bevallom, megrendítettek, és nemcsak a gyötrelmes (nagyon régi) emlékek kényszerű felidézése miatt. Itt van nyomban az első kiigazítást kívánó adalék: a mögöttünk álló esztendőkben magam három alkalommal is beszámoltam mindezekről: 2009. október 22-én a Népszavában egy interjú keretei között, 2010-ben a Vigilia 4. és 5. számában, ugyancsak egy hosszabb beszélgetésben, majd abban a terjedelmes önéletrajzi visszatekintésben, amelyet Finta Gábor és Szénási Zoltán Vigilia hungarica címmel készített velem a Kairosz Kiadó számára (ennek könyvbemutatója is volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban). Kár, hogy ezek a beszámolók elkerülték Szőnyei Tamás figyelmét, talán felhasználhatta volna őket, s talán velem is felvehette volna a kapcsolatot – készséggel álltam volna a rendelkezésére. (Mint ahogy Marton Évának is, akár az autóbuszon, ahol felfedezte, hogy Szőnyei könyvét forgatom.)

Mindemellett a velem 1959 tavaszán történtekről (beszervezésem históriájáról) annak idején két alkalommal is részletesen beszámoltam, igaz, csak élőszóban. Először nyomban első szabadulásom után, még 1959 májusában, amikor szinte mindenkit (vagy harminc ismerősömet) tájékoztattam arról, hogy az államvédelem érdeklődik irántuk – ez alapozta meg ellenem az „államtitoksértés” vádját. Másodszor 1989–1990-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottságának vezetői (tehát Vásárhelyi Miklós, Hegedűs B. András, Erdélyi Tibor és mások) előtt. Ők akkor nem látták akadályát annak, hogy a TIB tagja, sőt egy időben alelnöke legyek.

Szőnyei Tamás – különben általam is igen nagyra tartott – munkájában viszont találtam néhány rám vonatkozó tévedést. Valóban, engem 1959 májusában katonai behívóval ültettek fel a vonatra, és Szolnoknál szedtek le róla, a zsarolási manővernek valóban része volt egy orvosi bizonyítvány, ez hepatitiszt állapított meg nálam. Ez az igazolás azonban nem volt „kamu”: korábban Bugár-Mészáros Károly belgyógyászati osztályán talán egy hetet eltöltve állították ki rólam a diagnózist, ennek alapján készült az az igazolás, amelyet a mezőtúri laktanyában be szerettem volna mutatni, és amelyet felhasználtak ellenem. A hat napig, szinte éjjel-nappal folytatott kihallgatásnak, mondhatnám, gyötrésnek is, amely arra irányult, hogy vállaljam el a számomra felkínált szerepet, sokáig ellenálltam, még akkor is, midőn Hollós Ervin azzal fenyegetett, hogy mint katonaszökevényt levisznek a jugoszláv határra, és „menekülés közben” lelőnek; akkor adtam be a derekamat, amikor a kihallgató alezredes telefonált a szolgálatnak, és intézkedett, hogy hozzák be az anyámat. Mindez az éjszakai órákban történt, anyám szívbeteg volt, nem élte volna túl. Kíváncsi vagyok: Szőnyei Tamás vagy Marton Éva mit tett volna a helyemben, fel tudták volna áldozni az édesanyjukat?

Továbbá az sem felel meg a tényeknek, hogy 1960 januárjában szabadlábra helyeztek volna, majd áprilisban ismét őrizetbe vettek. 1959 novemberétől kezdve, midőn másodszor letartóztattak, folyamatosan az államvédelem foglya voltam, először a Gyorskocsi utcai vizsgálati osztályon, majd a tököli internálótáborban, ahonnét az ENSZ nyomása következtében elrendelt 1960. április 4-i amnesztia folytán szabadultam – ha jól emlékszem, május 9-én. Majd egyesztendős rendőri felügyelet, többéves állástalanság következett, és csak akkor kezdett megnyugodni körülöttem a levegő, amikor egy Kádár János elleni állítólagos összeesküvés következtében, Hollós Ervinnel együtt, elmozdították az államvédelem vezérkarát. (Erről 1969-ben Moldova György jelentetett meg Az elbocsátott légió címmel igen tanulságos regényt.)

Első szabadulásom után, 1959 tavaszán valóban találkoztam, ha jól emlékszem, talán négy vagy öt alkalommal az állambiztonság képviselőivel. Első ízben újabb önéletrajzot írattak velem, az utolsó alkalommal viszont bejelentettem, hogy nem vagyok hajlandó tovább együttműködni velük, erről nyilatkozatot is írtam, amelyben morális megfontolásokra hivatkoztam. Kár, hogy ez a nyilatkozat elkerülte Szőnyei Tamás figyelmét, ezt is közölhette volna, igaz, ez mellettem szólt, és nem ellenem. A beszervezésről különben nyomban első szabadulásom után tájékoztattam Andorka Rudolf barátomat, akinek megfigyelését adták feladatul – ő akkor azt tanácsolta, hogy próbáljak semmitmondó jelentéseket készíteni, ahogyan erre törekedtem is, majd amikor kiderült, hogy ezekkel nem érik be, rászántam magam az egyértelmű elhatárolódásra. Több hasonló esetet ismerek, arról azonban nem tudok, hogy az állambiztonsággal történt szakítás után másokat is letartóztattak és internáltak volna, s jóllehet a történtek az én lelkiismeretemet is alaposan megviselték, úgy gondolom, hogy egyrészt az államvédelem igen erősen eltúlozta az ellenem irányuló megtorlást, másrészt ugyanezt a most kibontakozó „ügynökvita” erősen alábecsülte.

Ezzel az „ügynökvitával” (s most különösen Szőnyei, mint mondottam az imént, általam nagyra becsült könyvére és még inkább a Marton Éva-féle interjúra gondolok) ugyanis az a probléma, hogy nem fedi fel kellő mélységben a történeteket, és időnként súlyos tévedésekhez vezet. A Marton-féle interjú mindennek különösen szerencsétlen példája, arról például szó sem esik, hogy a későbbiekben mi történt velem. „Pomogáts, amint lehetett, kiszállt” – mondja Szőnyei, nos igen, igen hamar és egy kegyetlen megtorlás elszenvedőjeként – ezt nehezen lehet azzal jellemezni, hogy „amint lehet”.

Végül is, egy hosszú életpálya, egy néhány alkalomra tehető titkosszolgálati kényszer-együttműködés, valamint internálás, rendőri felügyelet, évekig tartó állástalanság után, bizonyos sztoikus nyugalommal kell minderre visszatekintenem. Két tanulsággal: egyrészt fájdalmasnak tartom, hogy a szörnyű múlt valóban szükséges feltárása alig veszi figyelembe az akkori körülményeket, azt, hogy a diktatúra működését nem lehet árnyaltan megítélni a jelen feltételei és normái szerint. Másrészt jószerivel csakis a zsarnoki rendszer működtetőinek dokumentációja nyomán formál ítéletet, holott ezek a dokumentumok sok mindenről nem tudnak és nem is akarnak hiteles képet adni. Midőn rendőri felügyeletem következményeként az egyik vasárnap láttamozás végett fel kellett keresnem a közeli rendőrőrsöt, egykori kihallgatóm várt, és felajánlotta az újbóli együttműködést. Elutasító válaszomra nem kevés fölénnyel jelentette ki: „Maga most nagy hősnek hiszi magát, gondoskodni fogunk arról, hogy mindenki besúgóként könyvelje el.” Hollós Ervinnek és társainak a stratégiája ezek szerint túlélte a rendszerváltozást, ma is emberi sorsokat (emberek megítélését) döntheti el. Mintha most is Illyés Gyulának lenne igaza: „...ahol zsarnokság van, / minden hiában [...] mert ott áll / eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál.”

Pomogáts Béla