A szocik rákaptak az SZDSZ nélküli életre

Évek során át oly sokszor elhangzott az SZDSZ politikusainak szájából a koalícióból való kilépés fenyegetése, hogy egy idő után senki sem hitt nekik. Mondják, de úgysem merik, úgysem teszik – gondolta a magyar választó. Március 9-e, a vesztes népszavazás alapjaiban változtatta meg a helyzetet. A kormányzati reformok szimbolikus lépései ellen szavazott több mint hárommillió honpolgár, hétszázezren támogatták a folytatást. Az MSZP nem várhatott tovább, meglévő szimpatizánsainak jelentős hányada „átállt”, de a korábban elpártolók is ellene voksoltak, miközben feltűnt a látóhatár szélén az újabb, őszi népszavazási vereség kísértete is. Ezért a miniszterelnök – vállalva a durva érdekkonfliktust – kemény hangot ütött meg a kormányzati partnerrel szemben.
Más utat jelölt ki pártjának, mint amelyen addig haladtak.

A szabad demokrata politikusok meglepődtek. A koalíciónak vége – mondták, és ezúttal már merték is. Veszítenivalója sok embernek lehetett. Miniszterek, államtitkárok, hivatalosságok egzisztenciája bánta a lépést, miközben az SZDSZ helyzete jó ideje válságos. Nem az elnökválasztás körül kirobbant botrány jelentette a bajt, hanem a szavazótábor mérete.

A parlamenti választást követően egy évig szokás szerint 3, majd csak 2 százalékot tett ki az SZDSZ tábora. Előbb negyedmillió, utóbb 150 ezernyi szimpatizánst becsültünk méréseink alapján. Ennél komolyabb aggodalomra adott okot, hogy az aktív szavazóknál, az úgynevezett „biztos pártválasztói” körben eleinte 4-5, később stabilan 3 százalékon állt az SZDSZ. Azaz, az elmúlt egy évben nagyjából 100 ezer fős volt a liberális bázis. Maguk az adatok is hónapról hónapra koptatják egy kis párt renoméját. Szinte minden interjúban napirendre kerültek, a kínosan magyarázkodó pártvezetői válasszal együtt. (Ne feledjük: az elnökválasztási ígéretek tízszázalékos eredmény körül mozogtak.)

A rangsor végén

De fogyatkozott a tartalék is. A korábbi években megszokott 8-10 helyett 4-5 százaléknyian tartották talonban, nevezték meg második kedvelt pártként a szabad demokratákat. Jelenleg virtuális segédcsapat ők, lévén szocialisták, akik pártjuk szorult helyzetében nem gondolhatnak arra, hogy voksukat az SZDSZ-nek „adják át”. Most nem 2006-ot írunk. A szabad demokraták a társadalom számos rétegének látóköréből eltűntek, lényegében fővárosi, értelmiségi támogatói körre szűkülő párttá váltak. De az adatbázisok más negatívumot is hordoznak. Például a párt „diszpreferálásának” folyamatos emelkedését. Korábban az SZDSZ-nek kevés, 2-3 százaléknyi „zsigeri” elutasítója volt. A tavalyi év közepétől 6-8 százalékra nőtt ez a csoport. Az átalakulás jórészt a fideszes szavazók véleményváltozásának következménye: az elutasítás MSZP–SZDSZ-sorrendjét felváltotta a fordítottja. A szabad demokraták rossz helyzetére utalt az is, hogy elnöküket régóta a népszerűségi rangsor végén láthattuk, csak a párt egészségügyi miniszterét sikerült megelőznie. A rendszerváltás óta nem volt példa arra, hogy SZDSZ-es politikust ilyen kritikusan ítéljen meg (el) a közvélemény.

Az elődök elkényeztették a választópolgárokat, jobbára az élmezőnyben, legfeljebb a középső traktusban foglaltak helyet. Kóka János is így indult, a választások után relatíve kedvelt politikusnak számított. Elnökké választása ráirányította a figyelmet, erősítve a Fidesz-szavazók ellenszenvét – pillanatokon belül 30 pont alá szorult, néhány hónap múlva pedig 25 pont körül járt.

Az SZDSZ – amikor a koalíció felbontásáról döntött – fél éve mélyponton volt, mondhatni: innen csak felfelé vezethetett az út. Ahhoz, hogy vezessen, valamit cselekednie kellett. De jól tették-e, amit tettek? Erről még nem bizonyosodhattunk meg. Az első adatok nem mutatnak – nem is mutathattak – pozitívumokat. Egyelőre nem bővült a szavazótábor, sőt. Április végén a népesség 1, a biztos pártválasztók 2 százaléka voksolt volna rájuk. Májusban a rendszerváltás utáni legroszszabb pozícióját foglalta el az SZDSZ, az aktív választók körében 1 százalékra esett vissza. Annyi bizonyos, Kóka János egyértelműen megszenvedte a szakítást, a bejelentést követően rögvest 5 pontot veszített, 20-ra csökkent a népszerűségi mutatója. A gyors zuhanás az MSZP támogatóinak büntetése a kormányból való kilépést bejelentő szabaddemokrata-elnökkel szemben. Kóka már korábban sem tartozott az MSZP-hívek kedvencei közé, de egy közepes, 45 körüli népszerűségi indexet mindig kapott tőlük. A koalíciós szakítást követően előbb 31, később 28 pontra mérsékelték rokonszenvüket. Pontosabban növelték ellenszenvüket.

Hideg napok

Nem ez az egyetlen jele annak, hogy az MSZP tábora elhidegült az SZDSZ-től. Egy évvel ezelőtt még karakteres volt az összetartozás kinyilvánítása, az akkori szocialisták harmada az SZDSZ-t nevezte meg második kedvelt pártjaként. Azóta folyamatosan csökken a „pozitívan viszonyulók” aránya, a mostani 10 százalékig. A szocialista párt támogatóinak távolodása sejteti, hogy a közelmúltban sem voltak kibékülve a szabad demokratákkal. Mégis adtak esélyt azáltal, hogy gondolataikban sem lépett a helyükre más párt, politikus. Talán kicsit kacérkodtak az MDF-fel, de inkább az ideiglenes magányosságot, a kivárást választották. A „se velük, se nélkülük”-érzést figyelhettük meg már az elmúlt évben s a szakítás után is. A koalíciós partner távozását kisebb részben közös kudarcnak élték meg, nagyobb részben az SZDSZ-t tették érte felelőssé. Ugyanakkor az első szavazói reakciók mégis a koalíció fennmaradására vonatkoztak. Április elején az MSZP-sek kétharmada szerette volna, ha személyi és strukturális változásokkal, de visszarendeződés történne. Jóval kevesebben, 15 százaléknyian látták üdvözítő megoldásnak a kisebbségi kormányzást. Az elmúlt hetekben a szocialista párt támogatói belekóstoltak az SZDSZ nélküli életbe, és sikerült is megbarátkozniuk a helyzettel. Jelenleg fele részük a kisebbségi kormányzás, harmaduk a koalíció újrakötése mellett érvel.

Előnyt vagy hátrányt jelentett az MSZP számára a koalíciós szakítás? A politikusoknak nehezebb a kormányzás, a döntések keresztülvitele. A párt és szimpatizánsai számára viszont – ahogy az SZDSZ-nek is – megteremti az újrakezdés esélyét. Van mit pótolniuk a szocialistáknak is, nem áll jól ez a párt sem, s a frontemberek pozíciói gyengülnek. Abban, hogy a 2006-os szocialista szavazók közül hatszázezren távoztak, s a szemlélődők csoportját gyarapítják, feltehetőleg a koalíciós együttműködésnek (s benne a két pártelnöknek) is szerepe volt. Erre utal például, hogy márciusban és előtte a miniszterelnöknek az exszocialisták körében 35 pont körül alakult a népszerűségi indexe, ez áprilisban 41, májusban 45 pontra nőtt. Mintha a távozottak körében megbocsátást kapna a miniszterelnök, mintha a bársonyos reformokat várták volna tőle.

Forró nyár

A koalíció felbomlását előkészítő lépések és a magányos kormányzás vállalása Gyurcsány megtépázott renoméján javít. Kóka Jánosról nem változott a véleményük, ő korábban is népszerűtlen volt (20-25 pont), s az is maradt (20-21 pont).

Az SZDSZ és az MSZP szavazóinak viszonya a pozitív érzelmektől eljutott a távolságtartásig, ámde az adatokban semmi jele annak, hogy ez a közeljövőben ellenérzéssé változzon. Az együtt töltött évek nem múlnak el nyomtalanul. De az sem biztos, hogy „csak a szépre emlékeznek, az első forró nyárra...”.