A szabadság lélektana

Joe Forgas nemzetközi hírű szociálpszichológus, a sydney-i egyetem professzora imád Magyarországra jönni. Ha teheti, évente többször is repülőre ül, hogy huszonkét óra múltán Budapestre érkezzen. Nem könnyű az átállás az időeltolódás miatt, de annak, aki szeret beszélgetni, jót dumálni, megéri ennyi áldozat. Márpedig Mr. Forgas rendkívül kíváncsi, közvetlen ember: nemcsak tudósa a társas kapcsolatoknak, de ez a hobbija, szenvedélye is. És nem titkolja: ő leginkább a magyarokkal kedvel beszélgetni. Lévén, hogy ő is magyar.

– Józsi vagyok – nyújt kezet barátságosan a pesti kávézóban.

Tekintélyes, jól vasalt professzor úrra számítottam, aki arisztokratikusan töri a magyart. De „Józsi” lezseren, pólóban ül az asztalnál, csak egy feketét rendel. Semmi flanc, semmi póz.

– Szervusz – mondja. – Nekem valahogy nem megy a magázódás – szabadkozik, és a kiejtésében nyoma nincs akcentusnak.

Pedig több mint negyven éve él külföldön. Meséli, nemhogy Sydney-ben, de még „itthon” is kevesen tudják, hogy Joseph Forgas és Forgács József ugyanaz a személy.

– Huszonkét éves koromban, 1969-ben hagytam el az országot, de azóta is erős szálak kötnek ide. Édesanyám is itt él. Magyarnak és ausztrálnak is érzem magam, kettős identitásom van. Ám a pestiek közt jobban szeretek lenni, mégiscsak itt nőttem fel.

Forgács József 1947-ben született Budapesten. Édesapja, Forgács Pál a második világháború előtt a szociáldemokrata és a szakszervezeti mozgalmakat szervezte. Múltja priusznak számított a Kádár-rendszerben: hol kirúgták, hol visszavették valamelyik állásába. Amúgy öt nyelven beszélt, s a humorérzékét sosem veszítette el. Fiának is azt tanította: jobb nevetni a diktatúrán, mint behódolni. Kezdettől arra készítette fel Józsit: ha eljön az ideje, el kell innen menni. A fiú a vendéglátó-ipari technikumba is a „külföldi orientáció” és az idegen nyelvek miatt járt, noha kamaszkora óta pszichológus akart lenni. Csakhogy ilyen politikailag „rovott” családi háttérrel sansza nem volt arra, hogy a bölcsészkarra felvegyék.

A Forgács fiú is utálta a Kádár-rendszert, a hazugságokat, a néphülyítést. Amikor a cseheknél Dubček reformokba kezdett, még remélte: oldódhat a légkör a „testvéri táborban”. De a ’68-as prágai bevonulás után úgy érezte: nincs tovább. Ha szabad világban akar élni, mielőbb indulnia kell.

1969 nyarán egy balatoni szállodában dolgozott, így sokat gyakorolhatta az úszást. Azt tervezte ugyanis, hogy leutazik a jugoszláv tengerpartig, és onnan átúszik Olaszországba. Akkoriban sokan választották a disszidálásnak ezt a kalandos módját.

Ám a búcsú a családtól, barátátoktól nagyon nehéz volt. Józsi úgy ment el, hogy számolnia kellett azzal is: nincs visszaút. Lehet, hogy többé nem látja a szülőföldjét. Amikor a Keletiben felszállt a vonatra, átfutott a fején: ez az egész őrültség. Inkább hazamegy. De a szerelvény fújtatva elindult Jugoszlávia felé.

Minden úgy alakult, ahogyan előre eltervezte. Hoszszú utazások után ott állt egy szikla peremén, alatta a forró tenger, szemben a homályló itáliai partok. Nejlonzacskóban szorongatta útlevelét, pár dollárját. Azután nagy levegőt vett, és... nem mert ugrani. Nem szégyen, ha valaki nem egy született Johnny Weissmüller.

Sebaj, új „menekülő-útvonalat” dolgozott ki. Stoppal eljutott az osztrák határig. Gondolta, éjjel nekivág az erdőnek: a tisztáson túl már Ausztria. Ám alig tett néhány lépést a sötét bozótban, reflektorok vakították el, kalasnyikovok szegeződtek rá. A jugoszláv határőrök letartóztatták, fogdába vitték. Így is olcsón megúszta, mert másnap húsz dollárért szabadon engedték a rendőrök. Ezután Zágrábban, egy ifjúsági táborban kötött ki, ott panaszolta el egy amerikainak kudarcos „határsértéseit”. A jenki felajánlotta neki: ha bérelnek egy autót, a csomagtartóban átlopja őt a határon. Az abszurd ötlet bevált: kölcsön-Opellel gördültek át Ausztriába. Forgács a csomagtartóban megérkezett a szabad világba.

Ausztrália volt a célállomás, ott élt egy rokonuk.

A magyar menekült azt hitte, Sydney már a világ vége. Ehelyett nyüzsgő, színes, kozmopolita nagyvárosban találta magát. Angolszász kultúra, amerikai típusú gazdaság és európai szellemiség. Egy emigráns magyarnak mi kellene még?

Pincérnek állt, és három hónap múlva beiratkozott a sydney-i egyetem pszichológia szakára. Toleráns, liberális iskola volt, remekül érezte ott magát: az számított érdemnek, ha valaki jól tudott kérdezni, eredeti gondolatai voltak. A kommunista emberképzők után ez afféle szellemi paradicsomnak tűnt. A középosztálybeli ausztrál diákok közt a pincérkedő magyar nemsoká évfolyamelső lett. Diploma után tanárainak biztatására Oxfordba ment doktorálni. S bár ezután Forgács választhatott volna rangos angol vagy német katedrát is, úgy döntött: visszatér Sydney-be. Abban a multikulturális pezsgésben tud leginkább európaiként élni.

Az egyetem szociálpszichológiai tanszékén kapott állást, és azóta is ott dolgozik. A professzor laboratóriumában megújította a kísérleti pszichológia módszereit. Elsősorban azt kutatja, hogy az érzelmek és hangulatok miként befolyásolják kapcsolatainkat, döntéseinket, társadalmi ítélkezéseinket. Bebizonyította például, hogy szomorkás hangulatban az emberek sokkal jobban képesek koncentrálni, több dolgot jegyeznek meg, pontosabb a memóriájuk. Vagyis a komorabb lelkiállapotoknak intellektuális nyereségük van. Amiből az is következik, hogy a Nyugatra jellemző kötelező mosolykultúra és pozitív gondolkodás nem mindig feltétlenül hasznos. Más kísérleteiben a tudós hipnózisban jó, illetve rosszabb kedvre hangolta a kísérleti személyeket. Majd azt mérte, hogy a változó emóciók függvényében miként értékelik az azonos szituációkat. Kiderült: derűs hangulatban az emberek sokkal több pozitívumot tulajdonítanak másoknak is, javul az együttműködési készségük.

Míg hallgatom a kávézóban a pszichológust, átfut bennem: igazán elhipnotizálhatna minket, magyarokat is. Szuggerálhatna nekünk némi víg kedélyt, hátha kitörne a nemzeti megbékélés.

Mintha megérezné dilemmámat, megjegyzi: – A pszichológia az egyének tudománya, a társadalmi folyamatokat a politika befolyásolhatja.

Vagyis nincs az a mindenható terapeuta, aki „országos laboratóriumában” helyettünk megoldaná bajainkat. A professzor állítja, demokrácia csak ott erősödhet meg, ahol a vezetők politikai kultúrából, felelősségvállalásból és erkölcsből példát mutatnak.

Lemondó hümmögésemet a lélektan tudósa szavak nélkül is érti.

Említi, először 1978-ban jöhetett haza Magyarországra. Még élt idős édesapja, aki a demokratikus ellenzéki körök egyik vezetője lett, később újra kezdte szervezni a független szakszervezeti mozgalmakat. Hiába, a szabadságvágyból nem lehet kiöregedni.

A pszichológus nem hitte volna, hogy egyszer még viszontláthatja szüleit, és hogy az egypárti diktatúra véget ér.
Hozzáteszi, viszont azt sem hitte volna, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után újra „a félelem igazgat”, és ismét veszendő érték lesz a demokrácia. Itt mintha régi, sötét korszakok „reinkarnálódnának”. A Kádár-korból ismerős demagóg hazugságok visszaköszönnek. Másfelől a jelenlegi kormány a harmincas évek szellemiségét igyekszik feltámasztani. Torz, nacionalista nemzettudatot próbálnak ráerőltetni az emberekre. A magyar társadalom tragikus időutazásban van, vissza a múltja felé.

Pedig annyi érték és szépség van itt. A professzor állítja, Budapest gyönyörű kultúrváros: amikor itthon van, minden este színházba megy. De a buszon, metrón mosolytalan arcokkal bámul rá a magyar valóság. Bár nemzeti karaktert nem szeretne rajzolni, megjegyzi: idehaza könnyen lobbannak a visszafojtott indulatok. Nemegyszer tapasztalta meglepődve, hogy az ellenvéleményt, vitát nehezen tűrik a beszélgetőpartnerei. Az emberek inkább behúzódnak saját szellemi sáncaik mögé, mint hogy szóba álljanak más világnézetűekkel is.

Forgács József mégis azt mondja: ha most lenne fiatal, nem biztos, hogy megint örökre el akarna innen menni. Mert bármennyi a jogos kétely és aggodalom, mégiscsak többpártrendszer, parlamentarizmus lett Magyarországon. És amíg választani lehet a politikai alternatívák között, addig a demokrácia és a szabadság esélyéről nem szabad lemondani.