A Saul fia összhangjai

GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ interjúja

– A Saul fia kapcsán előre kitalálták, milyen legyen a kép és a hang egysége?
– Örülök a kérdésnek, én ugyanis valóban mindig egységben kezelem a képet és a hangot. A Saul forgatása előtt csak bizonyos alapokat határoztunk meg. Hangban is követni akartuk, mit és hogyan láttat a kamera. Abban biztosak voltunk: nem lehet „érzelmi húrokat pengető” filmzene, s mivel a „gyár” folyamatosan működött, ezt hangban is érzékeltetnünk kell. Tehát soha meg nem állni, csak a hang dinamikáján változtatni aszerint, épp milyen fázisába ér a tábori futószalag, vagy azért, mert a sokféle ember sokféle nyelven beszél. De hogy mindez miként fog megvalósulni, azt elképzelni sem tudtuk.
– Folyamatosan alakult az összhang?
– Pontosan. Másfél éve, 2014 októberében leültünk a Saint Audio stúdióban, és belekezdtünk. Négy hónapon át szisztematikusan végigmentünk a különböző hangrétegeken. Külön kezeltük a dialógusokat, a képen kívüli kiabálásokat, jajveszékeléseket. A felvételek is külön zajlottak. Kitaláltuk például, hogy valaki suttogjon lengyelül a szálláson. Vagy mivel voltak görögök, keresni kellett valakit, aki tud görögül. Az egyik gyártásvezető édesapját kértük meg erre. Így építkeztünk ötletről ötletre, keresvén, mi az, ami tágítaná a filmet, a helyszínt, a hangulatot, az akusztikai teret. Ugyanezt tettük a zajokkal is.
– Tulajdonképpen kísérleti filmet készítettek?
– Igen, azt hiszem. Ugyanakkor nem dolgoztunk „új hangokkal”. A tűz ugyanúgy ropog évezredek óta, és a fémajtó is ugyanúgy csapódik. Kliséelemekből próbáltunk gazdálkodni úgy, hogy a végeredmény mégis egyéni legyen. De engem már „némán” is megfogott a film, amikor először néztem a vágószobában. A képnek és a színészek jelenlétének önmagában is olyan ereje volt, hogy a film a szerény helyszíni vezérhanggal is működött. Persze azon a filmen, amely némán nem működik, nem sokat segíthet a hang. A Saul úgy szólal meg, mint egy oratórium, halk részekkel és fortissimókkal. Nincs benne egyetlen fikciós hang sem, amely a valóságtól eltérne. Az volt a célunk, hogy megpróbáljuk egyszerűen és hitelesen, erős dokumentarista eszközökkel visszaadni az ottlétet. Ami még különleges a hangban, hogy a vászontól elhoztuk oldalra és hátra.
– A film arra kényszeríti a nézőt, hogy benne legyen, mintha azt mondaná: akár te is lehetnél sonderes vagy gázkamrába szánt áldozat.
– Ez nyilván a helyszínből is következik: sokat vagyunk zárt terekben, ami nagyobb lehetőséget ad a hangmérnöknek is. A krematórium labirintusszerű, állandóan jönnek-mennek benne, mindenhol történhet valami, ezért tudtunk hanggal is „forogni” ott. Szerencsésen találkozott a rendezői koncepció, Erdély Mátyás operatőri munkája, Rajk László díszletei, a színészválogatás és a hang is. Erősítettük egymást. Nem külön-külön illusztráltuk a filmet, hanem mindannyian hozzátettünk valamit. Belemerültünk. A szakmában már régóta ismert az „immersive sound” fogalma, de hogy lélektanilag mit jelent ez a „belemerülés”, azt nem tudtuk még a Saul készítésekor sem. Amikor a filmet bemutattuk a világnak, jöttek az elemzések az „immersive” élményről. Amikor Cannes-ban újra végignéztem a Sault, nekem is meglepetés volt. Munka közben az ember a szakmájára koncentrál, és még ha érzelmileg megfog is, igyekszünk, mint egy pszichológus, távolságot tartani a történettől, az emberi sorsoktól, hogy tudjunk velük dolgozni.
– Úgy tűnik, mintha a filmben, leszámítva egy rövid katonai indulót és lejátszott lemezt, nem lenne aláfestő zene, csupán a végén, a stáblista alatt. Pedig van.
– Nemes László felkérte Melis Lászlót, hogy találjon ki olyan zenei szövetet, amely megszólalna néhány dramaturgiai pontban, de nem filmzeneként. Melis hozott egy vonósötöst klarinéttal, dobbal, és felvettünk belőle különböző hangfürtöket, kottázható, ám nem melodikus zenéket. Aztán amikor Lászlóval feldolgoztuk ezeket, rájöttünk, nincs mese, bele kell masszíroznunk őket a zajba. Belekezdtem az ilyenkor szokásos hangmérnöki trükkökbe, megnyújtjuk, lelassítjuk, egy oktávval lejjebb visszük... Ennek ellenére vannak olyan részek, dobütések, kitartott vonósrészek, amelyek kivehetők. Az egyik „menetnek” éppen vége van, pár jajongó hang mellett ott szól egy magas hegedűhang. Vagy: azt a dallamot, amely a film végén megszólal, amikor a sonderesek a szállásukon pihennek, visszajátszottuk egy kis pengetés formájában, mintha a hegedűs éppen hangolgatna. Megoldhattuk volna elektronikusan, de azzal, hogy zeneszerző közreműködik benne és élő hegedűssel vettük fel, valami pluszt adtunk hozzá. Ez olyan, mint az operatőrnek a film: a 35 milliméteres nem ugyanaz, mint a digitális.
– A 168 Óra Clara Royer-t, a film francia forgatókönyvíróját is kérdezte a Saul fiáról. Azt mondta, a múlttal való szembenézés egyáltalán nem kellemes, de szükségszerű, enélkül ugyanis nincs jövőnk. És a Saul – szembesít. Ön mit gondol?
– Jó lenne, ha minél többen megnéznék a filmet. Jó lenne egy előítéletmentes világ. Teljesen mindegy, milyen témáról és kinek a fájdalmáról van szó, legyünk egy kicsit türelmesebbek és empatikusak, érdeklődjünk a másik ember iránt. A Saul kapcsán ebbe talán többen belegondolnak, mivel nem egy „színes-szagos” fikcióról van szó. Itt az emberek pillanatok alatt belecsöppennek a közepébe, és remélem, hogy a száz perc után elgondolkoznak rajta. Szerintem ma Magyarországon a legnagyobb problémánk, hogy élből odavágunk és általánosítunk. A nagy rohanás közben néha üljünk le, és legalább hallgassuk meg egymást.