A rés
Pici földnyelv csak, ami Horvátországot Montenegróval összeköti. De a stratégiában gondolkodó politikusok szemében bármilyen kicsi is, annál jelentősebb. Tudniillik épp ez a földdarab hiányzik ahhoz, hogy a NATO nyugat-balkáni „területi folytonossága” létrejöjjön. December elején Montenegró meghívást kapott a NATO-ba. A kormánya módfelett örült – hiszen ezen dolgozott évek óta, teljesítve az észak-atlanti szövetség minden óhaját –, de a népéről ugyanezt nem lehet elmondani. Még mielőtt a csatlakozás eldőlne, lesz egy választás és természetesen kell lennie egy népszavazásnak is. Amilyen kicsi Montenegró (600 ezer lakos), olyan bonyolultak a belső problémái. Az oroszok szüntelenül ott ólálkodnak körülöttük, hogy „eltanácsolják” őket a NATO-tól. Vannak híveik. Hetek óta folynak a Đukanović-kormány elleni erőszakos tüntetések, és a miniszterelnök a jövő év elejére bizalmi szavazást kért maga ellen a parlamentben, mondván: a NATO-vonal, amelyet ő visz, az ország nemzeti érdekét szolgálja. Olyan nagy többsége nincs, hogy biztosra mehetne.
Elvileg küszöbön áll a NATO nyugat-balkáni terjeszkedését akadályozó rés betömése. De ha még csak erről volna szó. Ha az ember rápillant a térképre és rendelkezik némi történelmi ismerettel is, látja, hogy a NATO-tag Horvátország éppen ott „nyúlik be” Montenegróba, ahol a hajdani Jugoszlávia – korábban pedig az Osztrák–Magyar Monarchia – legnagyobb haditengerészeti támaszpontja kapott otthont. Ez a Kotori-öböl (a Monarchia idején cattarói), amely nem csak hadihajókat, tengeralattjárókat is képes befogadni és szervizelni. Katonai értelemben az öböl akár kincsnek is mondható, hiszen a Rijekától Albánia déli pereméig húzódó adriai sávban egyetlen hozzá mérhető haditengerészeti létesítmény sincs.
Ez azonban csak a dolgok második köre. Az első az, hogy Oroszország legnagyobb bosszúságára a NATO – amelyet Moszkva ellenséges katonai tömbnek tekint – folyamatosan hatol be egy eredetileg orosznak gondolt érdekszférába, és innen nézve Montenegró különösen érdekes esetnek számít. Tudniillik – és sok „tudniillik” van – az országot több száz éves, olykor dinasztikus kapcsolat fűzi Oroszországhoz. A montenegrói ortodox egyház (akárcsak a szerb) „anyácskaként” tekint az orosz testvéregyházra. Keményen lázít is a NATO-tagság ellen, végtére az észak-atlanti szövetségnek még egyetlen olyan tagországa sincsen, ahol a keleti ortodox egyház volna az úr. Kicsit profánabb metszetben: Montenegró gyakorlatilag az idegenforgalomból él, és túl azon, hogy szerintem övé az Adria legszebb tengerpartja, a nála megforduló külföldi turisták csaknem harmada orosz volt tavaly (Ciprustól nyugatra az oroszok mindenütt vízumkötelesek, itt nem). Ehhez képest a Đukanović-féle montenegrói kormány, amely másfél évtizede mindig súlyt helyezett rá, hogy másként cselekedjék, mint Belgrád, csatlakozott az Ukrajna miatt elrendelt oroszellenes uniós szankciókhoz. (Szerbia nem, s ha egy kis mázlink van, a szerbek fogják reexportálni az eleve az oroszoknak szánt, de embargó alá eső magyar élelmiszereket.)
Ahogyan azonban én látom a dolgokat, Putyinéknak eszük ágában sincs halálra sértődni és felmondani a kapcsolatokat, a tervezett, de eddig meg nem valósult beruházásokat két olyan régi baráttal, mint Szerbia és Montenegró. Arra különben is megvan az esély, hogy Szerbiát egyelőre nem veszik fel a NATO-ba, még akkor sem, ha a szerb hadsereg sokkal több közös gyakorlatot tart a NATO-tagországokkal (közöttük az ohiói nemzeti gárdával?!), mint az oroszokkal. A montenegróiak legnagyobb örömére – már ami a távol tartást illeti.
Különös szindróma ez. A montenegróiak körülbelül annyira különböznek a szerbektől, mint a magyarok a székelyektől, vagy még annyira se. Ugyanaz a nyelv, ugyanaz a vallás, ugyanaz a kultúra. Ha nincs egy Đukanović nevű miniszterelnökük – korábban hol elnök, hol kormányfő –, aki bő évtizede ráunt arra (akkor még Szerbia-Montenegró néven létezett egy államalakulat), hogy állandóan Belgrádból parancsolgatnak Podgoricának, akkor talán még mindig egyben vannak, és nem válik rögeszmévé, hogy külön jobb. Egyébiránt Montenegró épp olyan korrupt, mint mondjuk Ukrajna; nem hinném, hogy van miért „annyira” szeretni. És ugyanezért – hacsak a kotori támaszpontot nem számítom – van okom némi fenntartással fogadni a londoni The Economistnak azt a megállapítását, hogy a NATO a Balkánon „leizmozta” (angolul: outmuscled) Oroszországot, mert pillanatnyilag a NATO-nak nem tagja se Szerbia, se Macedónia, se a zűrzavaros Bosznia-Hercegovina, se Koszovó, s az utóbbi három, ahogyan én látom, nem is lesz. Macedóniát a névvita miatt a görögök eleve megvétózzák, Bosznia szóba se jön, Koszovó 1999 óta NATO-védelem alatt áll, hadserege nincs. Nem arról van szó, hogy ez a meglehetősen nagy államcsoport orosz befolyás alatt állna, hanem arról, hogy azért a NATO-csatlakozásnak vannak bizonyos demokratikus kritériumai, amelyeket ezek az országok nem teljesítenek.
És Ukrajna teljesíti? Rossz vicc. De az amerikaiak pontosan tudják, hogy az oroszokon csak Ukrajnával lehet ütni, Boszniával bizonyosan nem. Montenegróval se, hiába tűnt el a rés. Az „átkarolás” – a Baltikumtól a Nyugat-Balkánig – csak akkor lehetne teljes, ha ebbe bekapcsolnák az ukránokat is, de ez momentán képtelenség. Grúzia NATO-tagságának nagyobb (bár így is csekély) az esélye, mint Ukrajnáénak. És ez a nagy ország, amelyet oligarchiák tartanak a markukban (csakúgy, mint Oroszországot, azzal a különbséggel, hogy ezek nem kapcsolódnak az elnökhöz), ahol dühöng a korrupció, ahol lerángatják a miniszterelnököt a parlamenti pódiumról, hitem szerint vergődni fog az orosz nyomás alatt, mert Putyinnak ezernyi eszköz van a kezében, hogy kárt okozzon a kijevieknek. Mindaddig, amíg csak egy ilyen lépés nem sérti a suttyomban együttműködő orosz és ukrán oligarchák közös érdekeit.
Kérdezhetnénk ezután: hol vethető egybe Ukrajna a Nyugat-Balkánnal? Sehol. Nem tudok egyetlen olyan orosz lépésről sem, amelyik a „bosszú” kategóriájába volna sorolható. Akadt egy érdekes diplomáciai epizód. Amikor Montenegró meghívást kapott a NATO-ba, Lavrov orosz külügyminiszter „provokációt” emlegetett, mint egy sebzett vad. De pár hétre rá, amikor Lavrov minisztériuma összefoglalót adott ki 2015 külpolitikai eseményeiről, a „provokáció” szót felváltotta a „konfrontáció” – amannál sokkal enyhébb – kifejezés, jeleként annak, hogy (mint említettem) az oroszoknak eszük ágában sincs régi barátokkal szakítani. Építhet a helyi oroszbarátokra? Az imént említett diplomáciai finomkodás arra vall, hogy – legalábbis – akar. Épp elég van belőlük, de én innen Budapestről képtelen vagyok felmérni, hogy a sok évszázados oroszbarátságnak és az ortodox egyház propagandájának együttesen NATO-ellenességbe kéne-e szükségképpen torkollnia.
Azt mindenesetre végszó gyanánt el tudom mondani, hogy óriási különbség van a NATO-ba felvett, életük java részét orosz-szovjet gyarmatként leélt baltiak és a délszlávok között, akiknek hasonló „szerencsében” soha nem volt részük. A NATO Észak és Dél között olyan, szándékoltan oroszellenes koalíciót kovácsol, ahol a részvevőknek az égadta világon semmi történelmi közük egymáshoz. Ezen talán illene elgondolkodni – és én ennyiben kénytelen vagyok Moszkvának igazat adni. Annak a hipotézisek, hogy a baltiakat ér(het)i orosz fenyegetés, lehet némi alapja, s ilyenformán a NATO által nyújtott védelemnek létjogosultsága, de az ég szerelmére: ki és honnan fenyegeti Montenegrót?
