A remény útjai

Hogyan és mikor ismerkedett meg Vígh Tamással?

– Érdekes, ahogy a dolgok összefüggnek. A nyolcvanas évek végén készítettem Ferenczy Béniről egy filmet Egy múzsa emlékei címmel. Özvegye, múzsája Ferenczy Erzsike mesélte el a sajátosan magyar magántörténelmet. Ekkor ismeretem meg Vígh Tamást, aki Béni tanítványa volt, és aki szakmailag és emberileg élete végéig hű maradt mestereshez. Aztán a Ferenczy Béni Alapítványban együtt dolgoztunk, tervezgettünk egy nagy európai kiállítást az egyedülálló és zseniális Ferenczy családról – ami persze senkit sem érdekelt a döntéshozók közül. Közben egymástól függetlenül dolgoztunk. Aztán egyszer a metrón találkoztunk, ahol Vígh Tamás elmesélte, hogy megkereste őt két vízmérnök, egy évtizedekkel korábbi munkája kapcsán. A Vásárhelyi-emlékmű érdekelte őket. Azt mondták, hogy ők szeretnék, ha a terv megvalósulna. Tamás mosolygott, és legyintett. A tervek több mint 30 évvel ezelőtt készültek. – Öreg vagyok én már a mesékhez, de, ha ők vállalják, akkor én megcsinálom. Majd tárgyalunk róla. De nem hiszek benne – mondta. Nem is vettük észre, hogy megérkeztünk a végállomásra. Amikor a kiléptünk a metróból már tudtam, éreztem, hogy ebből film lesz. Akár sikerül az emlékművet megvalósítani, akár nem. Így kezdődött.

Vígh Tamás szobrászművész, 1967-ben tervezte meg a világhírű vízmérnök, Vásárhelyi Pál és a Tisza szabályozásának emlékművét. Akkor, bár szakmailag nagy sikert aratott, nem az ő alkotása valósult meg. A film e rendhagyó művész, rendhagyó alkotásának folyamatát követte végig, ha jól tudom 1700 napon keresztül.

– Igen. Vígh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész már elmúlt 80 éves, amikor élete egyik legnagyobb kihíváshoz érkezett. Nem csak lelki és fizikai erőt kellett merítenie, hogy megvalósulhasson a rendszerváltás óta megépülő legnagyobb köztéri képzőművészeti alkotás, hanem újra kellett szülni a régi elképzeléseket. Ez az 1700 nap túl hosszú idő ahhoz, hogy csak egy film szülessen. Kialakult valami köztünk, amit ritkán ad meg a sors. Sokszor leültünk beszélgetni, megmutattuk egymásnak az épen elkészült munkáinkat, megbeszéltük a terveinket, az álmainkat. Ő egy igazi mester volt , a szó nemes értelmében. A legtisztességesebb ember, akit valaha ismeretm. Elvei voltak, nem lehetett megvenni. Ha valakivel fenntartásai voltak, arról nem készített szobrot, a legkecsegtetőbb honorárium ellenére sem. Olvasott volt, de nem csak a szépirodalmat ismerte, hanem a természettudományos műveket is. Ha ránézett egy arcra, egy mozdulatra, pontosan tudta, ki van mögötte. Ismerte az anyagok lelkét, a szerszámok világát. Úgy tudta a lemezt szabni, mint egy főszabász, és ha kellett, akkor úgy hegesztett, mint egy minősített karosszérialakatos.Amikor izgatta egy probléma, elkezdett gondolkodni, és átalakult művészből filozófussá. Fantasztikus volt, ahogy egyre redukálódott a forma, és ahogy egyre erősebb lett a kifejezésmód.

Mi érdekelte a művészeten kívül?

– Valószínűleg a kollégái közül ő tudott a legtöbbet a csillagokról, az univerzumról, mert kiművelt amatőr csillagász volt. Érdekelték a természettudományok, a természeti törvények okai, magyarázatai. Botanikus volt, aki figyelte a növények egymáshoz való viszonyát, kapcsolatrendszerét. Nem tudta a választ, de nagyon pontos kérdéseket fogalmazott meg. És persze értett a népművészethez, a textilhez, a kerámiához a cseréphez. Amikor meghirdettek egy Bibó István szoborról szóló pályázatot, sokáig hezitált, hogy pályázzon e. Azt éreztem, hogy belül nem az érdekelte, hogy Bibó hogyan nézett ki, hanem elsősorban az, hogy hogyan gondolkozott, mennyiben volt más, mint a kortársai. Elolvasta szinte minden művét, csak azután kezdte el a mintázást. Kis gyurmahurkákból rakta fel a tíz centis formát, de csak amikor megértette és azonosulni tudott Bibó gondolataival. És ettől a pillanattól jelentőséget kapott a mozdulat, a kabát, a szembe fújó szél, a tartás, a tekintet. Sosem valósult meg. A zsűri más munkáját díjazta. De az Ő Bibó szobrából ismeretem meg az igazi Bibót.

Kapott egy felkérést, hogy az Akadémia elé készítette I. Tóth Zoltán mártírhalált halt tudós portréját. Hónapokig olvasta történelmi témájú írásait, próbálta megfejteni, hogy milyen ember volt, hogyan érzett, hogyan gondolkodott. Mert a szobornak a belső erőt, a személyiséget kell sugároznia. Számomra döbbenetes volt, ahogy dolgozott. A szobor fejét, a több tonnányi kemény indiai gránitot az Epreskertben faragták. Hetente többször kimentem forgatni, hogy az születést nyomon követhessem. Az elején elsétált arra néhány diák, akik szégyenszemre nem tudták ki a Mester. Csak annyit mondtak egymásnak, nagy "hozzáértéssel", hogy: Mi lesz ebből? - Kár az anyagért öreg…….
Aztán néhány nappal később már megálltak egy pillanatra, - Lehet, hogy lesz belőle valami?
Aztán egyre több időt töltöttek a készülő szobor előtt. Fogalmuk nem volt az alkotás folyamatáról. De a készülő mű már hatni tudott.
Vígh Tamás munkatársa, Markolt György volt, maga is kiváló szobrász, faragta meg manuálisan a szobrot. Gyakran megállt a munkával, hogy kikérje a mester véleményét. A százhúsz centi magas portrét naponta korrigálta VíghTamás. Már majdnem készen volt, amikor a portré füle mögött, gyakorlatilag láthatatlan helyen, volt egy befejezetlen kis forma, egy kis dudor, amit a Mester észrevett.
- Ez micsoda itt ??? Kérdezte kicsit ingerülten. Markolt Györgytől.
- Azt gondoltam, hogy az ott négy méter magasban, ahová a fej kerül, nem látható, nem munkáltam ki annyira.
- De ezt a fejet nem tudjuk kik és honnan fogják majd nézni. Minden porcikáját úgy kell megcsinálni, hogy akik látni fogják, a teljességet láthassák.
Ahogy megszületett a szobor, az volt a néző érzése, hogy I. Tót portréja mosolyog.
Szándékos egy mártírhalál halt hőst mosollyal ábrázolni?
- Ha az ember nem tudja, hogy a következő pillanatában lelövik, miért ne mosolyogna. Talán a halál pillanata is egy mosoly… merengett el a mester, aki túl volt már két infarktuson, aki egyik szemére elveszítette a látását, akit sok betegség gyötört.

Egyszer azt kérdezte tőlem: - Mi véleményed arról, hogy az embermentő Stehlo Gábornak, aki evangélikus lelkész volt, aki több mint 2000 gyereket mentett meg, nincs egyetlen emlékműve sem Budapesten. Azért ez szégyen. Én szeretnék egy szobrot készíteni az emlékére.
- Komolyan mondod, hogy nincs róla egyetlen köztéri emlékmű sem?
- Nincs, és úgy látszik, sokaknak nem is hiányzik. Mintha el akarnák felejteni, hogy voltak, akik életeket mentettek, akkor, amikor ölni dicsőség volt. olyan korban, amikor a gyerekek élete is veszélyben volt. Én vállalom a szobrot, hogy ingyen megcsinálom, ha adnak egy megfelelő környezetet a felállításához

Vígh Tamás akkor már elmúlt nyolcvankét éves. De mint egy főnixmadár, új erőre kapott és szárnyalt. Két nap múlva kezdte a szobor vázlatait kialakítani. Közben elkezdte szervezni azokat, akiknek fontos az ügy, akik támogatásukkal segíthetnek a megvalósításban. Zseniális pedagógus volt, aki végtelen szerénységgel úgy tudta átadni elképzelését, hogy egy pillanat alatt mindenki a magáénak érezte. Persze folyamatos bizonytalanságok, kudarcok, kisérték az alkotás legszebb időszakát. Tamás azt találta ki,, hogy Stehlo szobra a várban a Bécsi kapuval szemben lévő evangélikus templom mellett legyen felállítva, ott, ahol dolgozott, ahol prédikált. De a kerületi önkormányzat nem tartott igény se Stehlo Gábor emlékére, se Vígh Tamás szobrára.

Ostoba csatározások és gáncsoskodások ellenére, a tisztességes emberek összefogásával szobor elkészült és a belvárosban, a Deák téren üzen az utókornak.

– Egy másik utolsó műve az Életfa. A Duna partján felállított szobor Visegrád új szimbóluma. A közel 14 méter magas kompozíció tervei szintén évtizedesnek mondhatók. Baráz Tamás szobrászművész és csapata faragta, építette fel a száztonnányi kompozíciót. Vígh Tamás minden nap ott volt és a legfinomabb részletekre is figyelt és csak félmondatokkal irányított. De a végeredmény az lett, amit ő elképzelt. Ha zenész lett volna bizonyára világhírű karmesterként ünnepelte volna a nagyvilág. Minden munkatársával azt éreztette, hogy nélkülözhetetlen a tudása, a munkája, hogy mindenki fontos, aki részt vesz az alkotás megvalósításában.. Mindenki Mesternek szólította. Mert ő valóban mester volt a szó nemes értelmében.

Az utolsó kép Vígh Tamásról

- Szerinted ennek mi legyen a címe? – Kérdezte, amikor megmutatta talán az utolsó munkáját.
A térben két fickó tapossa egymás.
- A múlt megkezdődött, - vágtam rá
- Ez jó, nekem nem jutott eszembe….
Az asztalon lévő kisplasztika, szoborterv, egyszer, ha béke lesz talán megvalósulhat.
A zsigereiben érezte a társadalom rezdülését és nagyon elkeseredett volt, mert egyre erősebb dezsavű érzései voltak. Mert már átélte a nyilasok tombolását, a jobboldali diktatúrát, a fasizmus pusztítását. Megbocsáthatatlan bűnnek tartotta az emberi butaság és azt manipuláló hatalom hamis értékeken alapuló végtermékét.
- Napok óta ez járt a fejemben. Lefotóznád nekem? Szeretném a te szemeden át látni, hogy van e hatása. Itt van egy fehér kartonlap, mögé tartom, hogy legyen egy semleges háttere.
A fotókat elkészítettem, megmutattam. Rám hatással volt. Azt hiszem, manapság talán senki nem csinál hasonlót a maga belső késztetésére. A szobor mögött álló Vígh Tamás arca elmosolyodott, ezt akartam elérni. Mondta, és a szeme megtelt élettel, fénnyel, reménnyel.