A remény éve? / Lakner Zoltán

– Egy évvel ezelőtt nyilatkozta lapunknak: a kormány részéről öngyilkos politika lenne, ha összeveszne a multikkal és az unióval. Ehhez képest most ott tartunk, hogy megszakadtak a tárgyalások az IMF-küldöttséggel, José Barroso, az Európai Bizottság elnöke, és Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is Orbán Viktornak írt külön levélben fejezték ki aggodalmukat a magyar demokrácia állapota miatt. Miniszterelnökünk azonban elutasítóan reagált, és folytatja tovább „szabadságharcát” az unió és a Világbank ellen. Rohanunk a vesztünkbe?

– Valóban az a legnagyobb baj, hogy Orbán irracionális politikája az egész országot veszélybe sodorja. A demokrácia a versengés és az együttműködés keveréke, de az Orbán-kormány szinte kizárólag a konfrontációt ismeri. Ez egyfajta sajátos politikai kultúra is lehetne, ám a konfliktusok ilyen mennyisége, az erőpolitika túlsúlya – azokkal szemben is, akik nálunk jóval erősebbek – a napi működtetést teszi lehetetlenné. Ezzel a kormány elszigeteli magát a világban és idehaza is: 2011-ben már drasztikusan csökkent a Fidesz szavazótábora.

– De még mindig vezetik a pártok népszerűségi listáját. Holott közben Orbán felépített egy új államot, amelyet abszolutista eszközökkel irányít, és amelyben lebontotta a demokratikus intézményrendszert. A januártól életbe lépő új magyar alkotmánnyal létrejött az unió első totális állama?

– Ez így túlzás: totális diktatúrában nem beszélgethetnénk ilyesmiről nyilvánosan. Ugyanakkor tény: a Fidesz rendkívül megnyirbálta a demokratikus jogokat, nem nagyon maradt olyan kritérium, amelynek alapján még megfelelnénk az európai jogállami normáknak. Ez új helyzetet teremt az E- történetében is.

– Lehet, hogy Orbán arra játszik: szinte bármit megtehet, hiszen úgysem zárhatják ki Magyarországot az unióból.

– A kizárásnál talán reálisabb veszély, hogy a pária szerepébe kerülünk, és a következő hétéves költségvetési ciklusról szóló tárgyalásokon nagyon rosszak lesznek a pozícióink. Az Orbán-kormány társadalom- és gazdaságpolitikáját beárazták a hitelminősítők, amikor a bóvli kategóriába soroltak minket. A pénzpiacokon nem veszik a magyar állampapírokat, legfeljebb csak extrém magas kamattal. Rákényszerülünk az IMF-hitelre, különben tavasszal fizetésképtelenné válhat az ország. Barroso és Christoph Rosenberg, az IMF–EB-küldöttség vezetője egyértelmű feltételként szabták a megszakadt tárgyalások folytatásához: a Fidesz-kormány vonja vissza a Magyar Nemzeti Bank függetlenségét megszüntető jegybanki, illetve az egykulcsos adót bebetonozó stabilitási törvényeket. Orbán ezt elutasította, és a külföldi figyelmeztetések dacára a parlament elfogadta a két sarkalatos törvényt is. Ezzel nagyon komoly kockázatot vállalt a kormánypárt.

– Netán azt hiszik, ha az IMF nem kínálja „tálcán” az eurómilliárdokat, majd nekik is kiosztunk pár kokit és sallert?

– Nem tudom, mire számítanak. Tán arra, hogy a Világbank és az unió végül engedni fog, és megadják a hitelt, mert az nyilván nekik is rossz lenne, ha Európa közepén bedőlne a tagállamok egyike. Tényleg nehéz mást elképzelni pillanatnyilag, mint hogy a Fidesz éppen a csődveszéllyel revolverezi a tárgyalópartnereket, mint arra Lázár János utalt is. Ez a „kuruckodásnak” egy igen sajátos formája. S valószínűleg eredménytelen is, hiszen az IMF nem fog biankó csekket adni olyan kormánynak, amelyben nem bízik.

– Miért érdeke Orbánnak ennyi ütközetbe belemenni? Csupán az elvakult hatalmi gőg hajtja?

– Ez a politizálás szerintem számára is életveszélyes: ha valaki teljesen elrugaszkodik a realitásoktól, a politikai „gravitáció” úgyis visszarántja, és lezuhan. Hiába hajtogatja a miniszterelnök, hogy Magyarország megáll a saját lábán, akkor is, ha az IMF nem ad hitelt. Ha működésképtelenné válna az ország, neki is vége. A Fidesz hatalomra kerülése óta tévesen méri fel a helyzetét. Azt hiszi, hogy a kétharmados győzelem mindenre feljogosítja, még a demokratikus ellensúlyok kiiktatására is. Pedig erre senkitől nem kapott felhatalmazást. Az egykulcsos adó is megbukott: társadalmilag roppant igazságtalan, és a várt gazdasági fejlődést sem indította be. Ám a kormány presztízsokokból sem hajlandó visszafordulni, inkább előremenekül tévútjain. És a sorozatos rossz döntéseinek következményeit csak újabb antidemokratikus lépésekkel képes „kompenzálni”. Ilyen volt például a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának államosítása: enélkül 2011-ben már hat-hét százalékos lett volna a költségvetési hiány. A Fidesz egyre több pánikreakciót mutat: kapkodnak, a rohamtempóval gyártott törvényeik előkészítetlenek, átgondolatlanok.

– Az idei év kérdése tehát az lehet: ki állíthatja meg Orbán Viktort?

– A Fideszben Orbán továbbra is megkérdőjelezhetetlen vezető. A párt alelnökei erőtlen figurák hozzá képest. Egyedül Pokorni Zoltán mert egyszer szembemenni a kormánnyal a köznevelési törvény szavazásakor. Ám Pokorni „devianciája” inkább ellenérzéseket vált ki a Fideszen belül: a tavalyi pártkongresszuson a négy alelnök közül ő kapta a legkevesebb szavazatot. Másfelől kérdés az is: a Fideszt támogató gazdasági körök meddig tartanak ki a vezér mellett. Az elbizonytalanodást jelzi, hogy például Demján Sándor egy négyszázalékos GDP-csökkenés lehetőségét vetette fel, és az IMF-fel való megállapodást sürgette. Ha az ország pénzügyileg instabillá válik, az kiszámíthatatlan helyzetet teremt, s felgyorsulhatnak az események. Ezért nem merném megjósolni, milyen változások következnének be a kormányban és holdudvarában.

- A parlamenti és a civil demokratikus erők bejelentették: ellenzéki kerekasztalt hoznak létre. Ez új esélyt adhat a Fidesszel szembeni összefogásnak?

– Meglátjuk, mi lesz ebből. A demokratikus ellenzék az elmúlt évben tovább töredezett, az MSZP-ből kivált a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció. Ugyanakkor párttá alakul a 4K!, és a Szolidaritás is országos mozgalommá szerveződik. A töredezettség előnye a sokszínűség: többféle választói réteget el tudnak érni, ha tudatos lesz ez a „munkamegosztás”. Ám politikai üzenetnek az kevés, hogy le akarják váltani az Orbán-kormányt.

– Pedig nehéz elképzelni, amint mondjuk Mesterházy, Gyurcsány és Schiffer közös politikai alternatívát dolgoz ki.

– Talán úgy vélik, erre ráérnek 2013-ban, addig lehet rivalizálni egymással. Van is ebben logika. Más kérdés, hogy az ellenzéki oldal vitáiból sokaknak elegük van. Összefogást, valódi politikai programok felmutatását várják ezektől a pártoktól, afféle békés radikalizmust: karakánabb, bátrabb akciókat, tömegeket megszólító demonstrációkat. Maga a Fidesz is az utcára kényszeríti ellenfeleit azzal, hogy a házszabály módosításával tovább csökkentette az ellenzék szerepét. Az utcai politizálás közelebb hozhatja egymáshoz a demokratikus ellenzéki pártokat és a civil mozgalmakat. Az összefogásuk azért is lenne fontos, mert nemcsak az állampárti vonásokat mutató Fidesszel kell megküzdeniük, hanem a tudatosan építkező Jobbikkal is.

– Amely 2011 politikai győztese volt: ők tudták leginkább növelni szavazóiknak a számát. Az újabb megszorítások, a társadalmi elégedetlenség fokozódása a szélsőségeseket erősítheti tovább.

– Ez a veszély is fennáll. Ha a választókat magukra hagyják a Jobbikkal, mint tavaly Gyöngyöspatán, ahol más párt nem is állított jelöltet, akkor a Jobbik tovább erősödik. A demokratikus ellenzéknek nem elég a fővárosi elit számára politizálni. Vidéki hálózatot kell építeniük, ami nagyon nehéz. Ám ha nem lesznek jelen a kistelepüléseken és a lakótelepeken, akkor átengedik a terepet a gárdáknak és a Jobbiknak. Nem igaz, hogy ha csökken a szabadság, ha büntetőpolitikával „oldják meg” a szociális problémákat, akkor biztonságos lesz az élet. A demokratikus ellenzék legfontosabb feladata, hogy meggyőzze az embereket: szabadság nélkül nincs, nem lehetséges jólét.