A remény éve?

– Elolvastam a tavalyi interjút. Ha szélhámoskodni akarnánk, bizonyos részeket szó szerint át is vehetnénk.

– A záró sorokat feltétlenül. „Ellenségeket még szerezhet (a Fidesz), de szövetségeseket alig. Mára mindenkit megsértettek, akit megsérthettek.” 2011 szilveszteréig még rá is tettek egy lapáttal.

– Nem is akárhogy. Karácsony tájékán húztak csak bele igazán. Clinton-levél, MNB-(le)foglalás, Barroso-intelem, IMF-menekülés. A nagy hidegben sem hűltek ki a szabadságharcos szenvedélyek. Amit a Financial Times is értetlenkedve fogad, mondván: a magyarok önmagukra tüzelnek, méghozzá géppisztollyal.

– A fideszes vezérkar még mindig meg tud lepődni azon, hogy az európai közvélemény annak látja lépéseit, ami: a demokratikus keretek módszeres, megfontolt, átgondolt felszámolásának. „A belügyekbe való beavatkozásról”, nemzeti szuverenitásunk megsértéséről beszélnek akkor is, amikor a bírálók Orbán önkényének akarnak gátat vetni. December utolsó három hete még a legvadabb híveket is megdöbbentette.

– Váratlanul pörögtek fel az események. Nem tartja irreálisnak az egyre gyakrabban elhangzó jóslatot Orbán közelgő menesztéséről, „önkéntes távozásáról”, félreállásáról? Nem is akárkik állítanák félre: a Fidesz és holdudvara, „üzleti környezete”.

– Pedig ez a legreálisabb lehetőség. Egyedül a kormányzó megapártnak van kellő ereje ahhoz, hogy döntsön: Orbánnal a katasztrófába, vagy Orbán nélkül valamiféle rendezett, konszolidációs állapot felé.

– Ennyire egyszerű a képlet? Egyetlen személy távozása árán gondjaink jó része megoldható?

– Nem is ritka jelenség az újkori magyar politikai életben, hogy személycsere következtében ugyanaz a szerkezet másképpen működik. Gondoljon például arra, hogy Kádár leváltása után miképpen gyorsultak fel a változások. Közelebbi példával élve: Gyurcsány pánikszerű távozását követően Bajnai vezetése mellett ugyanaz a politikai tábor összehasonlíthatatlanul elfogadhatóbb, hatékonyabb és elismertebb kormányzásra volt képes, szinte heteken belül.

– Igaz a tavalyi megállapítás, hogy hatalmas erőfölényének birtokában a Fidesz a konszolidáció pártja lehetne, mégis a konfrontáció pártja?

– Ráadásul senki sem érti, miért. 2010-ben még el lehetett fogadni, hogy szédítette őket a győzelem, a parttalan hatalom. De 2011-ben látható volt: a túlnövesztett mandátumszám semmit sem old meg. Ezernyi okuk, alkalmuk lett volna kiegyezni.

– Nem elfogult? Kizárólag nagy melléfogásokat látott 2011-ben?

– Jó, mondjon egy Fidesz-sikert 2011-ből. Mondjon bármit.

– Az uniós elnöki ciklus baj nélkül lement.

– Ez igaz. Ahhoz képest, amilyen katasztrofálisan indult, valóban így volt. Az első hónap elején Orbán már bele is futott a borzalmas strasbourg-i fellépésbe, amitől a hazai sajtó együttérzőn megkímélt bennünket.

– Miért? Mit kellett volna látnunk?

– Az egészet. Az valóban nagy égés volt, jóval nagyobb, mint ahogy Magyarországon lejött. Én külföldön voltam, így láthattam, ahogy a helyi televíziók 25-30 perceket adnak a nagy közordítozásból. A miniszterelnök itthon azzal jött, hogy „a magyarok becsületét védelmezte”. Szerintem néha összekeveri magát az országgal. Pedig ő csak a köztársaság rangidős tisztségviselője. Nem felkent királya, nem örökölt vagy lottón nyert bennünket. Bár néha úgy érzem, így tekint ránk.

– Az előbb azt kérdezte: mi volt fideszes siker 2011-ben. Alkotmányozni végül is sikerült.

– Tetszik is nekik. Írtak egy expressz alkotmányt. Békeidőben, normális körülmények között ez hónapokat vett volna igénybe. Számoljunk: március 18-án nyújtották be az alaptörvényt, áprilisban el is fogadták. Tizennyolc munkanapot szánhattak rá. De a fő kérdés megválaszolatlan. Vajon mi indokolta, hogy 2011 tavaszán Magyarországnak új alkotmánya legyen?

– Talán az, hogy egy év múlva nem lesz rá lehetőség, politikai tér. Mert lehet, hogy a négy évük sem jön össze. A gyanú akkor támadt fel önben, amikor a nemzeti együttműködés nyilatkozatát kiplakátolták a középületeken.

– A szimbolikus gesztusokat, a proklamációkat, a dobpergést valóban kedvelik. Talán azért, mert ehhez értenek igazán. Az élet nekik örök küzdelem, újjáépítés, válság, frontvonal, ellentámadás, aktivizmus, nemzetvédelem. Nézze meg, milyen egyenletes ritmusban követik egymást a szaftos, jól előkészített közbotrányok.

– Miért? „Dolgoznak” ezeken?

– Meggyőződésem, hogy ott ül valahol egy asztalnál, Orbán szobájától nem messze, három Kubatov, négy Habony, s egetverő röhögés közben ötletelnek. „Te, ezt átvinnénk amoda, azt átkereszteljük Mussolini hídra, a Csurka Pista kapjon egy kőszínházat.” „Öregem, baromi jó, jön a 168 Óra, a Klubrádió, az ATV, két hétig hülyét kapnak...” És borítékolják a balek baloldal összes reakcióját.

– Nincs ebben hideg és logikus politikai számítás?

– A lényeg az élvezet, a megleckéztetés öröme, a hatalom mámora. A média is bűnös benne, mert hagyja magát provokálni, megvezetni. A tudatosan legyártott botrányhírekre sorban lecsapnak, s benyelik őket.

– Azért legyen kíméletes. Nekünk sem könnyű. Mert valóban paranoiás az a kormányerő, amely képtelen elviselni egyetlen szál ellenzéki rádiót.

– A Klubrádió sorsa a Fidesz-kormány szimbolikus története lesz. Ahogy a döntést húzták-halasztották, időzítették. Az „ítélet” indoklása, a kiszemelt vetélytárs „váratlan” felbukkanása – mindez együtt a kisszerűség summázata. Példázat arra, ahogy minden ügyben eljárnak, ha tehetik. És tehetik, ezért meg is teszik. Mert legalább a maguk számára folyamatosan igazolni kell a grandiózus kétharmad történelmi jelentőségét.

– A minap volt egy érdekes megjegyzése: Orbán „a sajátjai előtt”, belső körben korántsem ugyanazt a szöveget nyomja, amelyet az országos nyilvánosságnak.

– Ott sokkal családiasabb, bensőségesebb. Ha a teljes nyilvánossághoz szól, a konkrétumokat kerüli, nincs is mit mondania, ezért zavarban van. Amikor a Széll Kálmán-körben vagy Kötcsén ad elő, magabiztos, lendületes és szókimondó. Megengedi magának, hogy 1400 (!) milliárdos „átrendezésről” beszéljen, ami brutális forráskivonás.

– Kezdettől motoszkál bennem a kérdés: a válság, amelybe beleragadhatunk, „Fidesz által generált válság”, vagy Európa egyetemes lecsúszása?

– Á, ne higgye, nem olyan tehetséges a Fidesz, hogy önerőből ilyen méretes balhét tudna összehozni. Amit látunk, legalább annyira az eurózóna, mint a világgazdaság vergődése, amire ez a kormány egy lapáttal rátesz. Kiutat kell találni, de nem megy úgy, ahogy Orbán képzeli. Azt mondja: „Semmi közünk hozzátok, nektek sem hozzánk, az én házam az én váram.” Megoldunk mindent a magunk erejéből. Hát nem! Egyrészt ott rontottak az ország helyzetén, ahol csak tudtak, másrészt semmit sem oldanak meg. Jóval roszszabb helyzetben vagyunk, mint amilyenben lehetnénk.

– A miniszterelnök általános jó közérzetéhez hozzátartozik a küldetéses szerep?

– Hát igen. De vagyunk pár millióan, akik nem érezzük magunkat olyan jól.

– Egy éve még azt mondta: Matolcsy a múlt embere. Ma a nevétől visszhangos a sajtó.

– Igen, akkor azt hittem, hogy egy év múlva már a nevére sem emlékszünk. Hát ezt el kell halasztani. Akkora sztár lett, hogy jószerivel csak az ő nevét ismerjük működő kormányunkból. Ki látta utoljára Martonyit? Mi van Pintérrel? Még bejár? De Matolcsy húzásait a fél ország pertraktálja.

– Hát nem ő rendelte el, Orbán utasítására, a gazdasági fellendülést?

– Kár, hogy a fellendülés nem hallott erről.

– Tavaly azzal zárult a beszélgetésünk, hogy ellenzéki alternatívának a nyomát sem látja. Változott valami?

– Nem, és ez a legnyomasztóbb. Annyi történt, hogy az MSZP megszabadult Gyurcsánytól, miközben sajnos máig nem látom, hogy ettől egy árnyalatnyival is erősebb lenne.

– Minden, ami a magyar politikában zajlik, kétségbeejtően zavaros és széteső. Miben bízik 2012 januárjában Orbán?

– Kizárólag abban, hogy nincs riválisa, mert a szénája bizony rosszul áll. De gondolkodjunk az ő fejével. Roppant hangsúlyos gondolat lehet, hogy másfél év ennyire széteső kormányzása után ma sincs ellenfele. Egy ilyen ember számára, aki születése után legalább ötször állt sorba önbizalomért, ez komoly érv.

– A válság sem rendítette meg?

– Ellenkezőleg: feldobja. Kiváló válságkezelőnek gondolja magát, s kifejezetten imádja, ha vészhelyzet, baj, sorscsapás van. Ez a túlhajtott megváltási mánia olyan hangulatba hajszolja, hogy még azt is kevésnek tartja a válságból, amit őrá a sors kimért. Úgy érzi, ennél is komolyabb válságokra van kalibrálva. Beszédeiben még srófolja is a „bajárfolyamokat”, hadd legyen nagyobb a felelősség súlya.

– Amire előbb-utóbb ráfizet?

– Ha valóban bekövetkezik egy átfogó társadalmi, gazdasági, nemzetközi kataklizma, amelyet át sem tud látni, bajba kerülhet.

– Orbán Viktor túszai lettünk?

– Igen. Nem biztos, hogy szeretjük őt, de tudjuk, hogy ha nagyot bukik, bennünket is magával ránt.

– Bukása árát mi fogjuk megfizetni? Ön mikorra prognosztizálja a jeles eseményt?

– 2012 első három hónapjában hosszú időre eldől az ország sorsa. Így is, meg amúgy is. Csak az a baj, hogy a jelenlegi feltételek között a sorsfordító döntésből tízmillió ember ki fog maradni. És arra sincs garancia, hogy a legfontosabb pillanatban a legmegfelelőbb tucatnyi ember lesz a legfontosabb helyen...