A populista rémmese

- Könyvében a populizmust mint politikai mesét elemzi. Ha így vesszük: Orbán Viktor Magyarország egyik legkedveltebb „mesehőse”?

– Inkább talán legnagyobb mesemondója. Maga a populizmus egyáltalán nem mese: itt és most a legföldhözragadtabb politikai valóság, amely a demokrácia uralmi szerkezetében a „többség zsarnokságának” felel meg. A populista „rémmese” és „tündérmese” mindig ugyanarról szól, csak a három főszereplő – a Károkozó, az Áldozat és a Szabadító Hős – neve változik.

- Mintha egyre többen el is hinnék a mesét: Orbán a „szabadító hős”. A Fideszt kétharmaddal választották meg, népszerűsége azóta is növekedett. A társadalom a saját kiskorúsítására szavazott?

– Egy modern társadalomban minél inkább magukra maradnak az egyének, minél kevésbé van meg az erejük ahhoz, hogy elbírják a szabadság és a velejáró felelősség terhét, annál erősebb lesz a késztetés a regresszióra. Nő az igény egy végtelen és oltalmazó hatalom iránt, amely gyermeki szinten tartja a polgárokat. A populista elfajulás veszélye végigkísérte a polgári demokrácia egész történetét. Azóta pedig, hogy beléptünk a tömegdemokráciák és a tömegkultúra korába, a populizmus mindenütt kezdi elnyelni a demokráciákat. Egész Európában lezárult a liberális demokrácia korszaka, szinte mindenütt erősödnek az „új mesét” dünnyögő nemzeti populista pártok. Magyarország helyzete persze speciális.

- Amennyiben?

– Nyugat-Európa liberális demokráciái mélyen beágyazódtak az egyes nemzeti társadalmakba. Ezért a populizmus előretörése ott mozgósítja a demokrácia mellett elkötelezett erőket is: a jogállam és a szabadságintézmények lényegében érintetlenek. A magyar társadalom viszont nem kivívta, hanem úgyszólván ajándékba kapta a demokráciát, amelyben húsz év alatt sem tudott otthonára találni. A demokrácia nem vált az állampolgári közösség saját politikai testévé. Így aztán amikor fájdalmas ütések érik, „amputációk” fenyegetik, nem üvölt fel az egész közösség. Nem is érti egészen: mit és miért kellene megvédelmeznie?

- Korábban nyilatkozta: nálunk nem fejeződött be a rendszerváltás. A paternalista viszonyok fennmaradása megakadályozta a társadalmi-gazdasági modernizációt. Húsz éve átmeneti korban élünk.

– A Kékek és zöldek című könyvemben írtam: húsz év alatt egyik pártnak sem sikerült konszolidálnia a rendszerváltást, s ez most már bizonyosan a hosszú időre hatalomra kerülő jobboldal feladata lesz. Egy igazi jobboldali kormány ilyen többség birtokában egészen biztosan véghez is vinné a demokratikus rendszer konszolidációját, ahogyan tíz-tizenöt évvel a második világháború után megtörtént Adenauer alatt az NSZK-ban vagy De Gaulle idején Franciaországban. Csakhogy nálunk a populizmus jutott kétharmadhoz.
A választási győztes nem konszolidációt, hanem forradalmat csinál: szétveri a régi parlamentáris demokráciát és a jogállamot.

- Miféle demokrácia az, ahol nem működik a jogállam? Milyen rendszer születik itt meg?

– Ezer neve van: irányított demokrácia, szuverén demokrácia, illiberális demokrácia, a többség zsarnoksága. De a lényeg ugyanaz: egy majdnem korlátlan végrehajtó hatalom parancsuralma. A magyar modellt leggyakrabban az orosszal szokták összehasonlítani, nem is alaptalanul. Csak épp Putyinnak esze ágában sem volt forradalmi rohamot indítani a régi rendszer ellen, átírni az alkotmányt. Az orosz irányított demokrácia mindmáig sokkal közelebb áll egy populista húrokat is pengető, ám alapvetően konzervatív, mérsékelten nacionalista, enyhén klerikális jobboldali tekintélyuralomhoz, semmint Chavez vagy a néhai Peron kalandor populista rendszeréhez. Vagy a portugál Salazar korporatív államához. Van azonban egy még ennél is nagyobb különbség az irányított demokrácia populista magyar és konzervatív orosz politikai modellje között: utóbbit meg lehetett finanszírozni a kőolaj- és a földgázeladásból származó exportbevételek részleges visszaállamosításával. A magyar rendszer megfinanszírozhatatlan. A pénzintézetekre, a multinacionális áruházláncokra kivetett extra-nyereségadó vagy a magán-nyugdíjintézeti megtakarítások államosítása csak időnyerésre jó. Már rövid távon is inkább növeli, semmint orvosolja a gazdasági bajokat és a költségvetési hiányt.

- Pedig a Fidesz optimista. Például a jövő évi költségvetésben háromszázalékos gazdasági növekedést ígér.

– Ezt nevezem a csoda gazdaságtanának. Ezek azok a mesebeli „nagy ugrások”, amelyek a kezdeti lendületvétel ellenére rendszerint gazdasági nyaktöréssel végződnek.
A közelmúltból jól ismert gazdasági csodák – akár az annyit emlegetett német gazdasági fellendülés – nem azért következtek be, mert a pénzügyi szakértők, politikusok, közgazdászok a csodavárásra építették stratégiájukat. Hanem a lehető legracionálisabb piaci számításokra.

- Visszatérve a populista meséhez: demokráciában azért mindenki leváltható. Lengyelországban a Kaczynski-testvérek szélsőséges populizmusából két év után elege lett a társadalomnak, s előrehozott választások következtek. Idehaza elképzelhető hasonló helyzet?

– A lengyel populizmus vágtáját a konzervatív polgári jobboldal állította meg, nem pedig a teljesen korrumpálódott, széthullott, politikai kómába zuhant baloldal. Magyarországon a baloldal szintén kómában van. A hideg polgárháborút hideg forradalommal tetéző nemzeti populizmussal pedig nem áll szemben semmiféle jobboldali erő. A konzervatív, vagyis mérsékelt jobboldal Magyarországon eredendően gyenge volt. Később meg annyira legyengült, hogy vagy beolvadt a populista pártba – neki ajándékozva szimbolikus értékeit és szerény választói bázisát –, vagy eltűnt a süllyesztőben. A kétharmados magyar populizmus választási bukására belátható ideig nem lehet számítani.

- Könyvét azzal zárja: demokráciánkban beállt az agyhalál, közeleg a szívhalál is. Társadalmi katasztrófát jósol?

– A populizmus – a liberális demokrácia halála. Ez politikai katasztrófa, itt tartunk most. De nem biztos, hogy társadalmi katasztrófához is vezet majd. Többféle kifejlet lehetséges. Ha elfogynak a politikai kényszerrel, államosítással és extraadókkal előteremtett pótlólagos források, államcsőd is lehet. Ebben az esetben valamilyen alkotmányos puccs vethet véget a rendszernek. Vagy a hatalom urai – „ideológiai erőforrások” mozgósításával – áttérhetnek az irányított demokrácia populista rendszeréről a nyílt személyi diktatúráéra. Ez azonban nálunk aligha lenne fenntartható. A magyar társadalomnak talán tényleg nincs komoly demokratikus hagyománya, de van rebellis, önkényuralom- és diktatúraellenes tradíciója: aki ezt idáig semmibe vette, mindig pórul járt. De bárhogyan alakulnak is a dolgok, egyet látnunk kell: ami és ahogy létrejön most, nem nélkülünk és nem akaratunk ellenére történik. Nem akarom összemosni a felelősségeket, de ebben mindenkinek van felelőssége. Még annak is, aki kivonul mindenből, fütyül az egészre, kivár vagy csak magára gondol. Önáltatás azt képzelni: a demokrácia azért fajul populista zsarnoksággá, mert mindenféle szörnypolitikusok és szörnypártok tönkreteszik a szabadság drága rendjét. Az ilyen politikusok és pártok maguk is a szabadság szülöttei. Mi több: a populizmus maga is a polgári demokrácia terméke. A pártok és politikusok elszörnyesedését mindig megelőzi a társadalom és a demokrácia elszörnyesedése. Vagyis: a populista többség zsarnoksága össznépi társasjáték eredménye, amelyben mindenki hozzájárul valamivel a zsarnokság győzelméhez vagy épp legyőzéséhez. Nálunk a szabadság rendje, a liberális demokrácia egyelőre vesztésre áll. De a játszma nem ért véget. Csak már nem a parlamentben, a pártok között zajlik, hanem az egész társadalomban és az élet összes színterén. És ha elég sokan akarják, még mindig történhet másként is.