A pártonkívüli bolsevik

„Debrecenben voltam, a kormánynál tárgyaláson, mint a Rádió, MTI, Filmiroda mb. vezetője.” „Holnapután az első nagy háborús bűnperben, Kun páter ügyében én leszek a politikai ügyész. A legaljasabb gazemberek közül való...” „Egyetemi címzetes nyilvános rendkívüli tanár lettem.” „Megszületett fiam, Tamás. Radnóti Fifi a keresztanyja, Boldizsár Iván a keresztapja, Sík Sándor keresztelte.”
’46 szeptemberében feljegyzi: „Holnap kezdődik az MKP III. Kongreszszusa, vendég leszek a megnyitó ünnepségeken.” (Elit érzés a proletárok közt.)

Ezután két év szünet. A napló befékezve áll. Hogy miért, erre később kapunk szemérmes magyarázatot. Sejthetően nemcsak a sok munka miatt. Közben szerzőnk miniszterként államosította az iskolákat, és – mint írja – megszerette a politikát („alkotó munka ez is”), sőt majdnem a hatalmat is.
1950 februárjában „Rákosinak lemondtam. Az Öreg nagyon rendes volt”. De nem volt elég a visszalépés, akkoriban elvárták a hangos önkritikát is, azt az önköpködést, amely a párt (bármely) döntését igazolta. „Belátom – írta Ortutay –, hogy beleestem a Szávai–Mérei csoport csapdájába, urizáló miniszter lettem.”

Szépségflastrom a seben, hogy felesége, Zsuzsa „tegnapelőtt párttag lett. Oly boldog és büszke”. Lám, ezt a naplószöveget már lehet mutogatni bárkinek, előnyére válhat ez exminiszternek éppúgy, mint Pelikán gátőrnek, akitől majd egyszer kérni fognak valamit.
De Ortutay attól tart: vele a Párt (sic!) már nem törődik. Attól fél, hogy leírták. Ezért aztán nagy az öröm – feljegyzésre méltó a Naplóban is –, hogy meghívják az agitprop ülésre. (Vissza az elitbe? „Elitbe”?)

Már recseg-ropog a rendszer. Ez a XX. kongresszus éve, 1953. A kiábrándulásoké. „Megrendítő ország ez. Nemzet ez még? Van önérzete? Erkölcse? Émelyítő! Micsoda hit élt és lobogott bennem” – kommentálja kissé szélesen. És most még azt is le kell nyelnie, hogy nem lesz képviselő sem.

Barcs Sándor (az MTI elnöke, utóda az egyik posztján) avatja be, mi történt közben Moszkvában. Hogy Rákosi menni fog, Nagy Imre meg jönni.

Nagy Imre beszéde után – jegyzi fel a szerző 1953. augusztus 8-án – megverték ám a parasztok a tanácselnököket, a fixfizetéses párttisztviselőket. Érezni: valami lóg a levegőben. Képletesen: kiegyenesített kaszáktól kellene tartani? – aggódik a néprajzkutató.

„Nem véletlenül szoktam le a naplóírásról” – magyarázza most a két év szilenciumot. És be is jelentkezik egy orientációs beszélgetésre a parasztpárti proletárhoz, a régi ismerőshöz, Dobi Istvánhoz. Annál is várakozásteljesebben, mert Illyés szerint Dobi szembefordult a meggyengült Rákosival. „Te, Gyula, mondta, nem is gondolhatod, hogy ez a Rákosi milyen sötét ember. Elferdült, rossz ember ez, szereti nézni a mások szenvedését. Az annya picsája...” – mondta józan megvilágosodással az Elnöki Tanács jámbor elnöke.

„Érzem, hogy a párt erőit nagy csapás érte. Most dől el, ki hova tartozik. Vagy ide, vagy amoda... Dobi azt mondta: nem lehetünk a párt tagjai nyilvánosan” – tépelődik szerzőnk. Szerzőnk, aki – kétség nem fér hozzá – a kriptokommunistákhoz, a más pártba kihelyezett „vendégmunkás” bolsevikokhoz tartozott. (Amint maga Dobi is.)

A politikai megpróbáltatások együtt járnak magánéleti csalódásokkal is. Látni való a jellemek inflálódása. Ortutay úgy látja, hogy még a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának idejéből kedvelt cimborája, Tolnai Gábor is igencsak „elhitványodott”. Barcs Sándor egyenesen azt mondja: „Mind jobban megérti az antiszemitizmust.” (Dőlvén Rákosi, most már meg meri érteni. Úgy lehet, ez így még tán politikus dolog is...) Darvas József mint „jobboldali népies” kap szemrehányást, amiért hajdan a nyilas Egyedül vagyunktól fogadott el pénzeket. (Most éppen népművelési miniszter, képviselő stb.)

Ez volt szerzőnk szellemi környezete. Az ő szemével látva: minimum nem volt irigylésre méltó. Legközvetlenebb ellenfelei hajdan legközelebbi elvbarátai és kollégái: népi írók, parasztpárti, kisgazda politikusok, illegálisok. A korábban egy táborbeli, de jobbra húzó népiesek különösen a bögyében vannak. Feljegyzi, hogy Szabó Pál most éppoly lelkesen és elvtelenül bólogat az írószövetségben Horváth Márton szövegére, mint hajdanában Imrédyére. (Ugyanazzal a nyakkal.)

Erdei Ferenc jellemtelen, Darvas jelentéktelen, Erdey-Grúz Tibor (miniszter, az MTA elnöke, Kossuth-díjas stb.) derék szamár. Dobi István már megrokkant. Bognár József (akadémikus, képviselő, többszörös miniszter, budapesti polgármester) cinikussá lett – foglalja össze a díszszemle eredményét. Barcs azért látogatja, mert jelent róla – gyanakszik. Boldizsár Iván képviselő, államtitkár, többszörös főszerkesztő igyekszik vissza Rákosi kebelére, mert fél, hogy túlexponálta magát a Nagy Imre-vonal mellett. Mihályfi Ernő újságíró, képviselő, miniszter is forgatja a köpönyeget, de hiába. Nehéz ám elitnek lenni...

1954 nyarán koncepciós börtönbüntetéséből kiengedték Kállai Gyulát (a mozgalomban: Gyufát). Négy évet ült ártatlanul. Rehabilitálták. Visszakapta párttagsági könyvét. „Most egy hónapos szabadságát tölti” – mily ironikus is a nyelvünk! – teszi hozzá a szerző nagy éleslátással. Kállaihoz visszatért a felesége, aki annak idején pártutasításra elvált tőle, és magánszorgalomból hozzáment egy szobrásznövendékhez.
„Barcs Sanyi itt volt nálam... Rákosi győzött... Nagy Imre alkalmatlan... Sanyi nemrégiben még lelkesen drukkolt Nagy Imrének.” Tegnap Tolnai Gábor azt tanácsolta neki: „Mindenképp harcoljam ki a párttagságomat.”

Ortutay tehát ismét bejelentkezik Rákosihoz. De „az Öreg” azt mondja: „Most pártonkívüli pártmunkások kellenek.” Partizánok, még mindig? Más pártokban működő fedett vendégmunkások? Távirányított pártkatonák? Jó hír viszont a bajban, hogy Rákosi „jókedvű, energikus és magabiztos” volt. (Hála istennek!)

„Egyre több jel mutatja, hogy újra felfedeznek” – örvendezik Ortutay. Nyugtázza: „A Szabad Európa ismét utolsó kurvának becéz.” (Kis öröm, de öröm ez is. Rang volt ez az akkori eliten belül.)

1954 decemberében Ortutay megismerkedik Kádár Jánossal. Szót értenek. „Sokat fogunk mi még együtt dolgozni” – mondta neki búcsúzásul Kádár. És így lett. De ez már csak a napló további köteteiből derül ki.
(Ortutay Gyula: Napló 1. [1938–1954] Kiadta az Alexandra.)