A nemzetnagy és bukása

Bölcs István

Szálasi Ferenc másféle utókort képzelt magának. Ámbár ez minden akasztott ember esetében valószínűsíthető. Hát még annál, aki önmagát „apostoli munkát” végző Nemzetvezetőnek (NV) tekintette. Olyannak, akinek mindig és „feltétlenül igaza van”, mert „az igazságot képviselte”, s önmagát (szerényen) „egyetemes vezetőszellemnek” nevezte.

Szálasi naptára is különleges volt. 1938-ban úgy vélte: a háború két éven belül kitör (nem tévedett nagyot), és ennek nyomán 1948-ra egész Európában győz a nemzetiszocializmus (ebben viszont teljesen melléfogott). Úgy vélte, az Amerikai Egyesült Államok végső krízisben agonizál, és hogy eddig nem omlott össze, csak azzal magyarázható: még nem vették észre a gondokat. (Nyilván.) A magyar politikus aggódott a dollár, a font és a svájci frank jövőjéért („a világ legbizonytalanabb valutái, mindhárom bukni fog”), de ezek a pénzek nem vettek tudomást a nemzetvezető aggodalmairól, így aztán túl is éltek háborút/békét, devizahiteleket.

Viszont a magyar jövőbe Szálasi bizakodva tekintett. A hungarista munkaállamban teljes lett volna a foglalkoztatás, az árakat és béreket központilag állapították volna meg, jegyrendszer biztosította volna mindenkinek a szükségleteit. Nem kell ide s hozzá parlament sem. Az NV tervezte a külkereskedelem államosítását, a külföldi hitelek visszafizetésének megtagadását. Be akarta tiltani a sztrájkokat, a pénzgazdálkodást, a határidős üzleteket, a fogamzásgátlást és az abortuszt. Meg akarta szüntetni az állami anyakönyvvezetést, a homoszexuálisokat kasztrálásra szánta, ugyanígy azokat a cigányokat, zsidókat, akik „fajgyalázást” követtek el. Az ő Hungarista Magyar Birodalma aszemita lett volna, azaz zsidó nélküli. Amit hol kitelepítéssel, hol kiirtással vélt elérhetőnek. Azonban az ostromlott Pesten elkövetett durva atrocitások, tömeges kivégzések, Dunába lövések ellenére is a zsidóságra az elkerülhetetlen, tömeges csapást mégis a Sztójay-kormány készséges holokausztpolitikája mérte. Ami nem relativizálja persze a Szálasi-korszak bűneit, de árnyalja a gyászkeretes történelemképet.

Szálasi másképpen is belenyúlt volna állampolgárainak létezésébe, magánéletébe. Büntette volna például a szingliséget (noha maga is agglegény volt 1945. május 4-ig), s rá akarta bírni XII. Pius pápát, hogy engedélyezze – a szerzetesek kivételével – a papok nősülését. („Összes papjaink csirkefogók...”) A nemzetvezető azt is ambicionálta, hogy a krisztusi alapokon álló vallásokon kívül a többit „irtsák ki”.

A virágzó, talajgyökeres és honképes Hungária Ősföldhöz, a Kárpát-Duna Nagyhazához kívánta csatolni Tótföldet, Ruténföldet, Erdélyföldet, Horvát-Szlavonföldet és a nyugati gyepűt (Burgenlandot). A csatlakozás eszköze egy jól sikerült népszavazás lett volna... A hatalom érzékeltetése, fitogtatása céljából Szálasi fel is hurcolkodik a Várba. Ott teszi le az esküt a Szent Koronára.

1945 késő tavaszáig rendületlenül bízott a hitleri csodafegyverekben, a „végső győzelemben”. Olyannyira, hogy februárban ismételten kérte katonai rangjától 1938-as megfosztásának bírói törlését, rehabilitációját. (Ekkorra már nem sok volt meg az országból.) Igaz, „aki” megvolt, az leginkább alattvalóként volt meg: letette az esküt Szálasira a hivatalnokok és tisztek 99 százaléka. A lefokozott vezérkari őrnagy közlegény egyenruhában járt, magát „Magyarország nemzetvezetőjének, magyar királyi miniszterelnöknek, rendfokozat nélküli gyalogos honvédnek” nevezte. (Ezt Adolf Hitler nagy tetszéssel fogadta egyetlen személyes találkozásuk alkalmával, 1944 decemberében. „Igen szép gondolat” – mondta.)

Berlinben korábban nem tartották sokra a nyilasokat. Szívesebben építettek volna Imrédyre vagy más, magukhoz köthető magyar nemzetiszocialistára. Úgy ítélték: a nyilaskeresztes párt tagsága csürhe, vezérük bolond. Szálasit meglepi, sőt felháborítja az ország német megszállása. Riszál is nyomban egy kicsit Horthynál (akiről korábban azt gondolja: a kormányzó az angol–zsidó cimboraság markában van), hátha mégis eljön valamiképpen az ő napja. Aztán marad Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott mellett, s végül csak „jobb híján” nyúlnak a hóna alá a nácik. Az „utolsó csatlós” elítélő jelző körüli itthoni, meg-megújuló vitákhoz érdemleges adalék, hogy maga a nemzetvezető büszkélkedett vele Abdán, ’45. január 20-án. „A nemzeti szocializmus nagy szabadságharcát a német nép mellett egyedül mi küzdjük hősiesen, a többi nép mind árulóvá vált és összeomlott.”

Szálasi nagyon bízott eszméi erejében és személyes varázsában. Ezért is akart többször mindenáron Horthyval találkozni (noha csupán közepes képességű csapattisztnek tartotta), mert abban bízott, hogy a kormányzó a meghallgatás után nyomban kinevezi miniszterelnökké. Hitlerhez is be akart türemkedni ’44 októberében, az Andrássy út 60.-ban lévő cellájában pedig arról ábrándozott, hogy valamiképpen Sztálinnal találkozhat, akivel tisztázhatja a félreértéseket („a szellem erejével”). Igaz, a végjáték zűrzavarában a nemzetvezető felajánlotta hézagpótló szolgálatait az angolszászoknak is, ám hiába. Hitlert viszont pusztulása után már gyávának és aljasnak titulálta. A háborút nem a nemzetiszocializmus vesztette el – állította –, hanem Németország a „diplomáciai, katonai és politikai ostobaságaival”.

A hungarizmust magasabb rendűnek, igazabbnak ítélte a nácizmusnál és a fasizmusnál. Bibó eredetileg a kelet-európai politika hisztérikus alakjairól írta, de a nemzetvezetőre is ráillik: „túlzott öndokumentálás, belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, a teljesítmények állandó hangoztatása, a teljesítmények valódi értékeinek feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség...”.

Szálasi skizoid pszichopátiája megnyilatkozott a bizarr gondolatkapcsolások kedvelésében is, új szótár kialakításában (talajgyökér, honképes, nemzetnagy, államnagy, énközösség/énrend, kislét, nemzetfelségjog, vérhaza stb.), ködös fogalomhasználataiban, értelmetlen, menthetetlen, abszurd szerepkereséseiben.

A nemzetnagyot a Népbíróság ítélete alapján 1946. március 12-én kivégzik. Tettestársai közül akad, aki Etiópiáig fut, más Ausztriában koptatja nem létező tisztségét tövig, mint „a nemzetvezető személye körüli magyar királyi tárca nélküli miniszter”, ismét más eltűnik. Hogy nyom nélkül, azt nem mondhatjuk.