A német cölöp

Elképzelhető volna, hogy a német kormány egyszer, csak egyetlenegyszer felemelje szavát a magyar polgárokat ért jogsértések ellen, a jogállam elveinek sorozatos megcsúfolása, az alkotmányos demokrácia leépítése és a magyar közvagyon lerablása miatt? És lehetséges lenne, hogy német közreműködéssel a nemzetközi és az európai jogvédő mechanizmusok egyszer végre sikert érjenek el a magyar kormánnyal szemben a magyar demokrácia védelmében?

És előfordulhatna, hogy ezért a fellépésért a magyar kormány megorrolna német védelmezőire, és válaszul a Magyarországra települt német autógyárakon állna kicsinyes bosszút? (Persze nem államosításról vagy hasonló drasztikus lépésről lenne szó, a bosszú praktikusan csak azt jelentené, hogy hazánk nem adna meg a német autógyáraknak magyar közpénzből minden elképzelhető, kivételes és azonnali kedvezményt, amikor csak kérik.)

Tényleg tartanak ettől a Magyarországon működő német autó- és más gyárak, és ezért kérik elnéző viselkedésre, szemet hunyásra, elvtelen külpolitizálásra, vállalhatatlan kompromisszumokra Magyarországgal szemben a német kormányt? Az ember azt hinné, hogy európai államközi viszonyokban azért ennél többről, bonyolultabb, erkölcsi kérdéseket is szem előtt tartó tárgyalásokról is szó lehet, és meglepő, hogy igazából a német-magyar különalku papíron és hallgatólagosan sem sokkal sokrétűbb, mint egy dupla sajtburger.

Ha meglenne az az illúziónk, hogy az e hasábokon hétről hétre megjelenő textusok esetleg összefügghetnek egymással, akkor mondandónkat ott is folytathatnánk, ahol a múlt héten abbahagytuk, minthogy akkoron a pénz politikai hatalmáról értekezvén éppen csak a német példáig nem jutottunk el. Márpedig Németország sokat tudna mesélni a második világháború óta kialakult demokratikus berendezkedéséről, melyben a kifogástalan alkotmányos demokráciát a gazdasági-üzleti élet szereplői teszik évtizedek óta irigylésre méltóan sikeressé.

Szerencse, hogy a folyamatos gazdasági csodát nem egy-két (vagy néhány tucat) oligarcha biztosítja – mint némely más, kevésbé szerencsés országban –, hanem sok, egymással egyenlő gazdasági szereplő, üzleti kör (lényegében kétszáz család), amelyek valódi versenyben, tiszta szabályok szerint játszanak, de ha külföldön próbálnak szerencsét, máris német érdeket képviselnek. Van akkora szavuk és erejük, hogy kormányuk megszólaljon – vagy ha arra mutatkozik szükség, legalább csendben maradjon – az ő érdekükben.

Így aztán – mint látjuk – német adófizetők tízmilliói öntik a német közpénzt az EU intézményein és felzárkóztatási politikáján keresztül a magyar ugarra, a rendszerspecifikus korrupció mételyébe, mintha dézsából és lyukas zsákba öntenék, míg ezzel párhuzamosan magyar közpénzek vándorolnak német magánérdekeltségekbe anélkül, hogy erről a tisztátalan politikai ügyletről a két országban élőknek különösebb tudásuk vagy érdeklődésük lenne. Megállapításainkat ugyanakkor akár még ennél egyszerűbben is kibonthatnánk. De bonyolultabban nem.

Válogatott szavaink, megválasztott kifejezéseink csak elfednék a valóságot; lábujjhegyen fogalmazva kevésbé törhetne utat magának az igazság. Mindenesetre megfigyelhető, hogy a német kül- és Európa-politika az elmúlt évtizedben a magyar kormány minden pimaszságára, svindliségére, szemtelenségére elnézően felelt, kirívó, kiáltó, bumfordi és káros lépései nyomán is néma maradt. Magyarország választott vezetői zavartalanul folytathatták ocsmány nyugatellenes propagandájukat; kormányunk a liberális Európa, Brüsszel, Soros és a menekültek ellen a legútszélibb hangot engedhette meg magának, primitív és piszkos kis gyűlöleteit büntetlenül és szabadon hullathatta el a magyar társadalomban csak azért, hogy hatalomban maradhasson, anélkül, hogy ezt jelentős politikai erő a szelíd felszólamláson kívül komolyan nehezményezte volna.

A magyar kormány a német ipar kiszolgálójaként magára vehette a bátor szuverenista álságos, hazug, átverős szerepét. Megengedték neki. Amíg nem csinál nagy bajt, gondolták, ízléstelenkedjék csak kedvére. Csakhogy nagy bajt csinált. A leginkább nyugatpárti hazai közvélemény jelentős részét sikeresen szembefordította Európával és nyugatias önmagával, miközben megrabolta Európát és saját polgárait. A helyzet – a jelek szerint – most talán változhat. Csakhogy már késő van a változásra. A károk az egész magyar történelem távlatából nézve is felbecsülhetetlenek.