A nagykoalíció áldozata
Pontosan délután négy órakor Gegesy Ferenc leszereltette titkárságának ajtajáról névtábláját. Október 6. volt, az utolsó munkanapja Ferencváros polgármestereként. Húsz évig viselte ezt a titulust, de ezen az őszön veszített a választáson. Négy óra után már magánemberként folytatta a pakolást.
Élete leghosszabb és alighanem legfontosabb szakasza zárult le. Ehhez képest csak előjáték volt a kitüntetéses diploma az ELTE matematika szakán, majd a közgazdász-doktorátus, a Tervhivatal Számítástechnikai Központja, a Statisztikai Hivatal főosztályvezető-helyettesi beosztása. Ferencvárosban ötször nyert az SZDSZ színeiben, támogatói között váltogatták egymást a rendszerváltó parlamenti pártok. Nevéhez fűződik a főváros legsikeresebb lakóterület-rehabilitációs programja. Sok mindent másképpen csinált, mint kollégái. Ferencvárosban a legrosszabb állapotú lakásokat a rendszerváltás után nem privatizálták, így a bérkaszárnyák hátsó traktusait egyszerűen el lehetett bontani. A helyüket nem árusították ki: parkrendszert hoztak létre. A IX. kerületben átvettek egy Franciaországban rég sikeres megoldást: a rehabilitációval banki segítséggel a kerület saját városfejlesztési részvénytársasága foglalkozik. Az önkormányzatnak tehát nem kell külföldi központú, mohó ingatlanfejlesztési dinoszauruszokkal viaskodnia. És Gegesy hosszan tudja sorolni a különbségeket. Ha lesz, aki meghallgassa.
A volt polgármester ötre összepakolta holmiját. Szinte kizárólag dokumentumokat, a papírhalom tetejére meg egy drótból hajlított kis szobrocskát, amelyet felesége és egyik kollégája tíz évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön vett neki. A szobrocska Don Quijotét formázza. Az ajándékozók ilyennek látják őt. Meg ő maga is.
Öt után már csak egyetlen dolga maradt, mielőtt végképp bezárta maga mögött az ajtót. Hogy interjút adjon a 168 Óra riporterének, BARÁT JÓZSEFNEK.
- Hogyan telt az utolsó munkanap?
– Sokan jöttek be hozzám elbúcsúzni: hivatali dolgozók, kerületi, intézményi partnerek. Közben átnéztem a szekrényeket, a polcokat, hogy kiválogassam a személyes holmit, amit hazaviszek.
- Az utóbbi hetekben sok mindennel megvádolták önt, szórólaplopástól kezdve a hűtlen kezelésen át a panamázásig. Érzett-e elégtételt, amikor a kampány vége felé egy tévéinterjúban Tarlós István jelentette ki: ön talpig becsületes ember, aki biztosan nem lopott.
– Ez mérhetetlenül jólesett. Ritka ma az olyan ember, aki a véleményét minden körülmények vállalja. Tarlós úr is ilyen. Az ellenem felállt koalíció egyébként már az ő nyilatkozatának délutánján visszavonta a feljelentésemet indítványozó előterjesztést. A sajtó nagy része viszont ennek ellenére tényként közölte a vádat, és a történteket úgy interpretálta, hogy Gegesy megvétózta a napirendet. Pedig az előterjesztők léptek vissza.
- Úgy vélekedik, hogy fideszes–szocialista nagykoalíció alakult ön ellen. De a szocialistáknak mi okuk lehetne összeállni a Fidesszel?
– A választások estéjén az MSZP-kampány fő felelőse, Szanyi Tibor a közszolgálati tévében még elmondta: ő maga kérte, hogy a szocialisták lépjenek vissza Budapestnek abban a két kerületében, ahol a Fidesz nem MSZP-s ellenfeleinek esélyük van a győzelemre. Az érintettek ezt mindkét helyen megtagadták. Meg is lett az eredménye: Hajdu László a XV. kerületben harminc százalékot ért el, és vesztett. Itt, a Ferencvárosban én majdnem negyven százalékot értem el, és vesztettem.
- Pedig ha a szocialista jelölt visszalép, akkor ön folytathatta volna a munkát.
– Igen. Az MSZP-s jelölt tizennégy százalékot kapott, én pedig hét százaléknál is kevesebbel vesztettem.
- Hogy látja: a helyi szocialisták számítanak valamire a Fidesztől?
– A szocialisták viszonzást vártak – nem is alaptalanul. Tudomásom szerint kétszer annyi bizottsági elnöki és tanácsnoki helyet kapnak majd, mint amennyi arányosan járna nekik. De eddig is sok olyan eset volt már itt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP-s és a fideszes frakcióvezető egyeztetett. Még fénykép is van róla. Fel is raktuk az internetre, de senki sem reagált rá. Legjellemzőbb példa az úgynevezett Dunacityvel kapcsolatos ingatlancsere. Az előterjesztést az első pillanattól kezdve elleneztem, mert átlépi a törvényesség határait: közkertet tilos magántulajdonba adni. A tervezetet mégis a testület elé vitték egy olyan útépítési paragrafussal, ahol a tét 700 millió forint. Azt együtt nyújtotta be az MSZP-s és a fideszes alpolgármester.
- Mit bizonyít ez?
– Azt, hogy közös gazdasági érdekek mozgatják őket.
- Mit sajnál legjobban? Mi az, amit nagyon szeretett volna még megvalósítani?
– Ferencváros lepusztult, leszakadó kerületből dinamikusan fejlődő városrésszé vált. Ezt mindenki látja, aki nálunk húsz éve fordult meg, és most néz körül. Fáj, hogy a munkát nem tudom végigcsinálni. Mert a rehabilitációból még sok dolog hátravan.
- Csak nem gondolja, hogy a Fidesz abbahagyja?
– A városfejlesztés másik oldala a kulturális átalakítás, amelynek folytatásáról egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Épp ennek része az ominózus Mátyás utcai ügy, amelylyel kapcsolatban a sárdobálás kezdődött. Öt évvel ezelőtt a képviselő-testület egyhangúlag elfogadott egy ingatlancsere-ügyletet, hogy Magyarországra hozhassuk a már világhírű Eötvös Intézet központját. Nemcsak az én meggyőződésem, hogy a mai kor két legnagyobb zeneszerzőjét Eötvös Péternek és Kurtág Györgynek hívják: érthető, hogy miért lenne fontos nemcsak a kerületnek, de az országnak is, hogy itthonról irányítsák az intézményt. Az ingatlancseréről szóló döntés pillanatában mindenki tudta, hogy a két épület nem teljesen azonos értékű, de ez a határozat kellett ahhoz, hogy az intézet hazaköltözhessen. A képviselő-testület tehát egyhangúlag döntött 2005 májusában, majd a 2010. szeptember 2-i bizottsági ülésen váratlanul felmerült: hujjuj, itt kétes ügy van, panama! Legyen rendkívüli ülés, legyen vizsgálóbizottság, legyen feljelentés.
- Ez már a választási kampány része volt.
– Persze.
- Ön közgazdász-matematikusként fényes statisztikusi karrier előtt állt. Érdemes volt a politikára cserélnie?
– Nem a politikára, hanem az önkormányzati munkára váltottam, amely szenvedélyemmé lett. A különbség 1994-ben vált számomra egyértelművé, amikor az SZDSZ – szerintem – nagyon rossz lépést tett: bársonyszékekért belépett egy kormányba, amelyik önmagában is megállt volna a lábán. Akkor mi ketten, egy másik SZDSZ-es kerületi polgármesterrel, Tarlós Istvánnal felkerestük az párt legendás alapító elnökét, Kis Jánost, hogy megkérdezzük, erre miért volt szükség. Tarlós a beszélgetés után kilépett az SZDSZ-ből, én maradtam, mert úgy gondoltam: más párthoz igazolnom erkölcstelen dolog lenne, függetlenként pedig esélytelen volnék. Kompromisszumot kötöttem: maradok, de az országos politikában többé nem nyilvánulok meg. Ezt 12 éven át tudtam tartani, míg 2006-ban bele nem csöppentem a parlamentbe. Két évig bírtam, aztán otthagytam az Országházat – és az SZDSZ-t is.
- Sosem jutott eszébe, hogy jó lenne Budafokról beköltözni abba a kerületbe, amelyet vezet?
– De. Korábban Újpestről a Vizafogó lakótelepre költöztem mint nagycsaládos. Amikor megszületett a negyedik gyermekem, vehettem egy, a korábbinál nagyobb, tanácsi kiutalású szövetkezeti lakást. Így kerültem egyik panelből a másikba, a 72 négyzetméteresből a 82 négyzetméteresbe. 1990-ben, a megválasztásom utáni második héten mutatták nekem: a rehabilitációban, a Ferenc tér sarkán éppen elkészült egy épület, és ott van egy jó kis szabad lakás. Száz négyzetméteres. Megnéztem: pazar volt. Sajnálkozva mondtam, hogy nekem ennyi pénzem nincs. Azt felelték az okosok: polgármester úr, hát ezt könnyű megoldani munkáltatói kölcsönnel, miegymással. Két napig ezen főtt a fejem, aztán győzött a józan ész: ha én itt, a Ferencvárosban szép, új lakáshoz jutok, akkor többé senki sem fog hinni a tisztességemben.
- Mennyi ideig élt panelben?
– 1970-től ’95-ig. Akkor tudtam megvenni Budafokon egy sorházi lakást, ahonnan már nem is kívánok máshova költözni.
- Mi lesz holnaptól?
– Először is rendet rakok az elmúlt húsz év emlékeiben. Itt az asztalon négy nagy dossziéban a velem foglalkozó cikkeket látja. Ezek egy részét például kidobom, mert ilyesmire nincs ennyi helyem. Aztán nagyokat alszom, és persze szeretnék valami hasznosat is tenni: még nem tudom, mit, de még csak hatvanéves vagyok, korai lenne a tétlenség.
- Ebbe az irodába eljön még?
– Nem. Becsukom az ajtót magam mögött, és soha többé át nem lépem ezt a küszöböt.
