A múlt visszavág

- Regényalak lett önből Kati Marton családtörténeti könyvében. Az újságíró szülei a legjelentősebb amerikai hírügynökségek magyarországi tudósítói voltak az ötvenes években. Halálukat követően, néhány éve, lányuk felkereste a történeti levéltárat, őriznek-e bármiféle iratot szüleivel kapcsolatban. Művét azzal indítja Kati Marton: ön aztán felhívta, s lelkileg próbálta őt felkészíteni a múlttal való szembesülésre. Kiderült ugyanis: a Marton-szülők ÁVH-s megfigyelési és börtönaktái a levéltár legvaskosabb dokumentációi.

– Tudom, hogy az elhallgatott múlt mekkora erővel képes „visszavágni” a jelenben. Munkatársaimmal gyakran megélünk ilyen helyzeteket. Volt olyan ügyfelünk, aki itt döbbent rá: édesapja jelentett róla. Egykori munkásőr a levéltári dossziékból derítette ki: apja azért tűnt el otthonról, mert Recskre hurcolták. Erről a család – mivel meghalt a papa – semmit sem tudhatott. Az iratok megismerésével Pandora szelencéje nyílhat ki – traumákat okozva a hozzátartozóknak.

- Levéltárosoktól hallottam: itthon meglepően kevesen kíváncsiak a magánmúltra. Míg – például – Németországban eddig már több mint ötmillióan nézték meg, milyen titkos akták születtek róluk vagy rokonaikról.

– Egy évtized alatt nagyjából huszonötezer magánszemély keresett föl minket. Lehetne sokkal nagyobb is ez a szám. Főként, ha azt vesszük: hatvanmillió oldalnyi iratot őrzünk, és a dokumentumok alapján ma már több mint egymillió emberről tudjuk megmondani, melyik dossziéban szerepel. Megfigyeltként, ügynökként vagy hivatásos alkalmazottként. Úgy saccoljuk: a belüggyel nagyjából kétszázezren működtek együtt ügynökként. Ebben nincsenek benne a hírszerzők. De a feldolgozás még javában tart. Amúgy időközben új érdeklődők tűntek föl: egyre többen jönnek az „unokák generációjából”. Ami örömmel tölt el, hiszen azt jelzi, kíváncsiak a régi időkre. Másfelől, sajnálatosan, azt is mutatja: számos családban máig kibeszéletlen a múlt. Nem mesélték el a szülők, nagyszülők, mi történt velük, hol voltak, mit tettek.

- Egyébként a közélet eseményei – politikusok, egyházi személyek ügynökbotrányai vagy akár a Kati Martonéhoz hasonló regények megjelenése – mennyire befolyásolják az érdeklődést?

– Jelentősen. Esterházy Péter Harmonia Cælestisének „javított kiadása” után megrohamozták a levéltárat. Feltételezték: ha a papa – mint Esterházy esetében – sokszor eljárt otthonról, akkor bizonyára ügynök volt. Pedig lehet, csak a haverokkal sörözött. Mindenesetre kitört a kutatási láz. De az ősök ügynökmúltjáról, vagy arról, hogy hivatásosok voltak, mi csak akkor adhatunk ki adatokat a hozzátartozóknak, ha már letelt az úgynevezett „védelmi idő”. Ami harminc év az illető halála után. Ha az elhalálozás dátuma ismeretlen, akkor a születéstől kilencven esztendőnek, vagy ha ez az időpont sem ismert, akkor a titkosszolgálati adat keletkezésétől számított hatvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a rokonok megismerhessék a rejtett múltat.

- Nem értem. Hiszen az információs kárpótláshoz mindenkinek joga van, s az örökölhető is.

– A törvény szerint csak a megfigyelt „örökíti” az iratmegismerés jogát. A megfigyelő nem. Vagyis: akiről jelentéseket írtak, annak házastársa, testvére, egyenes ági leszármazottjai bármikor megkaphatják a dokumentumokat. Ám az ügynök vagy tartótiszt rokonai csakis a „védelmi időn” túl nyerhetnek betekintést felmenőjük hajdani ténykedésébe. Ugyanúgy, mint bárki más bármiféle iratba.

- Magyarán: ha valakinek besúgó volt a családjában, arról esetleg csupán évtizedek múltán szerezhet információt.
A törvény tehát a „védelmi idővel” leginkább az ügynököket védelmezi.

– Nem az ügynököket védi, hanem a rokonokat a megrázkódtatástól. A megfigyelt viszont megtudhatja, ki jelentett róla. Kérheti az azonosításhoz szükséges adatokat. S ha azokat ki tudjuk deríteni a dokumentumokból, át is adjuk neki. Azt se felejtsük el: a tudományos kutatók minden irathoz hozzájuthatnak a „védelmi időn” belül is. Előbb-utóbb publikálják a kutatásaikat. De tény:
a „kétféle” megismerés – a kutatóé és a civilé – miatt kínos helyzetek is lehetnek. Mondjuk: egy család érdeklődik, milyen anyagokat őrzünk a meghalt apáról, férjről. Megkapják azokat, amelyekben megfigyeltként szerepel az illető. Kirajzolódik bennük egy kép a harcos családtagról, a rendszer áldozatáról. Majd hónapok múlva azt olvassák valamely kutatásban: hozzátartozójuk ügynök is volt. És a család teljes joggal felháborodik: nem tártunk eléjük minden tényt. Csak hát nem léphetjük át a törvényi keretet. Nem egy ilyen esetünk volt már. Hiszen egy megfigyeltet idővel esetleg beépíthettek besúgóként a hálózatba. Ha úgy tetszik: nem biztos, hogy egy dossziéban szereplő két megfigyelt és két megfigyelő – négy személy. Lehet, csak kettő. Mindenesetre van, aki – épp a törvény kikötései miatt – kutatóként jön hozzánk, miközben kizárólag a családi múltat próbálja rekonstruálni.

- De csak nem lehet mindenki kutató.

– Nem szükséges tudományos fokozat: elég egy kutatási engedély s valamely tudományos kutatóintézmény támogatása. Írók, újságírók is érkeznek ilyen papírokkal, és akkor számukra is szabad a betekintés mindenbe. Az pedig rajtuk múlik, az ő felelősségük, mit hoznak nyilvánosságra a kutatásaikból.

- Vannak amúgy a civil érdeklődők között korábbi ügynökök, hálózati emberek is?

– Igen. Kíváncsiak arra, mi maradt meg róluk. De csak a saját adataikat kaphatják meg: beszervezési kartonjukat vagy a tartótiszt róluk jegyzett véleményét. Azt azonban nem nézheti meg az ügynök, mit írt ő másokról. Nincs emlékezetfrissítés! Az ügynökjelentés a másokkal kapcsolatban végzett „munka gyümölcse”. Az már a megfigyelt személyre tartozik, az ő adatának minősül.

- Csakhogy még a kutatók sem férhetnek hozzá az összes állambiztonsági aktához. A titkosszolgálatok „nemzetbiztonsági érdekek” miatt máig visszatartanak iratokat, nem adják át azokat a levéltárnak. Vannak, akik szerint így a jövőben is előkerülhetnek – meglepetésszerűen – lejáratásra szolgáló dossziék.

– Én sem tartom kizártnak. Noha az állambiztonsági iratoknak a kilencvenöt százaléka már nálunk van. Főként a hírszerzés és kémelhárítás anyaga hiányos. A levéltár csak sürgetheti a szolgálatoknál: mielőbb oldják föl ezek „védett” minősítését. Az elmúlt időkben folyamatosan kaptunk tőlük aktákat, előbb-utóbb minden itt lesz. Más kérdés: melyek semmisültek meg végérvényesen.

- Hogy érti?

– Kezdetben azt hittük, hogy az anyagok jelentős része csak abban a bizonyos botrányos bezúzásban veszett oda, amikor ’89-ben a belügy az utolsó pillanatban parancsba adta: el kell tüntetni minden „kézben lévő” dokumentációt, s erről még jegyzőkönyv sem kell. Ami a gyakorlatban azt jelentette: szinte minden nyitott aktát – azokról, akiket még vizsgáltak – megsemmisítettek. De olyan lezárt aktákat is, amelyeket egy tiszt más szempontok miatt éppen magánál tartott. Aztán a levéltári feldolgozás során idővel kiderült az is: már korábban is megsemmisítettek iratokat. Egyrészt ’56-ban az ÁVH-sok éppúgy, mint a forradalmárok. A legnagyobb iratlikvidálás viszont a hetvenes években történt, és a múltfeltárás kapcsán talán ez okozta a legnagyobb kárt. Akkor nem azért „daráltak le” dossziékat, mintha valamit el akartak volna titkolni. Hiszen nem gondolták, hogy a rendszernek egyszer vége lesz. A történet prózai: kevés volt a hely az iratoknak. Beszervezési és munkadossziékat is bezúztak. Igen jelentős számban.

- Mindenesetre honi történészek jó ideje sürgetik a döntéshozókat: szülessen meg végre a „dossziétörvény”, amely lehetővé teszi az állambiztonsági iratok nyilvánosságát. Nem gondolja: a teljes megismerés nélkül valóban csak „maszatoljuk” a múltunkat – tisztázás helyett?

– Irataink túlnyomó többsége az áldozatokról szól. A megfigyeltekről, akiknek a legbelsőbb magánügyeit is feljegyezték az ügynökök. Valóban nyilvánosságra kellene hozni, kiteregetni az áldozatok életének minden részletét, amit az ÁVO vagy később a titkosszolgálatok feltártak? Mi fejezzük be, amit ők elkezdtek? Nem gondolom, hogy ez tisztességes, jogállami megoldás lenne.

- S vajon az nem mond ellent a demokrácia alapelveinek, hogy nálunk máig nem tudni teljes körűen, kik voltak besúgók, kik működtek együtt a rendszerrel? Szlovákiában hét éve kezdték felrakni az internetre az ügynökök listáját. A csehek könyvben is kiadták a „besúgói névjegyzéket” már 2003-ban. Azt is gondolom: nálunk a „védelmi idő” pusztán átmenetileg kímélhet egy családot a megrázkódtatástól. A trauma – szembesülés a rokon ügynökmúltjával – csak „késleltetett”, és sokszor ártalmasabb is ily módon.

– Félreértés ne essék: a jelenlegi törvénynek számos hibája van, említettem például a „kétféle” megismerés anomáliáját. Abban viszont nem hiszek, hogy az ügynöklistáknak önmagukban tudományos értékük lenne. Ahány ügynök, szinte annyi háttértörténet. Valakit megzsaroltak, megijedt, aláírta a beszervezési nyilatkozatot, megnyitották a dossziéját, aztán mégsem jelentett, gyakorlatilag semmit nem csinált. Vagy ugyan kiállítottak róla 6-os kartont, ám végül meghiúsult a beszervezés. A másikat esetleg tudtán kívül használta ki a titkosszolgálat. Akkor biztos, hogy minden ügynök egyformán fekete? Persze vannak köztük „rém sötét” alakok is. Olyanok, akik miatt akasztottak is. Vagy aki örömmel ontotta a jelentéseit. Széles az „ügynökskála”, nem lehet sommás véleményt mondani. Óriási a kutatók felelőssége, mit és miként tálalnak a nyilvánosság előtt. Meggyőződésem: tévúton jár, aki úgy véli, a mi anyagaink a történelmet adják ki. Mert csak történeteket. Márpedig a történelem nem írható meg pártdokumentumok nélkül. Akit beszerveztek, annak volt egy „főnöke”, és annak is parancsoltak párthatározatok alapján. Ők a diktatúra igazi működtetői.