A mocsár szélén

A freskófalut egy „idegen”, egy pesti asszony, egy református papnak a lánya találta ki. Pásztor Eszter, aki tavaly, az első Sárkányünnepen a kézművesháznak szánt ajtótlan, ablaktalan épületben azt mondta:
– Ötvenhat éves voltam, amikor odáig jutottam, hogy a régi életemben már nem volt semmi új, érdekes vagy jó. Tolmács-fordító vagyok jól menő fordítóirodával, ám Magyarország uniós csatlakozásával, az uniós jogszabályok lefordításával az igazán érdekes szakmai kihívások számomra véget értek. Voltam már a Fehér Házban is, a gyerekeim felnőttek, hirtelen unni kezdtem magam..., és akkor megláttam a gárdát, a gárdistákat, ahogy a köztársasági elnök ablaka alatt masíroznak.

– És érdekelni kezdett a cigányok helyzete. Szegény emberrel én addig nemigen találkoztam, mivel gazdagoknak és hatalmasoknak, hatalommal bíróknak tolmácsoltam. De mert látni akartam azt a másik Magyarországot is, kézen-közön rábíztak egy roma vezetőre, aki egy kis katasztrófaturizmusra elhozott Bódvalenkére. Ebbe az ablaktalan, ajtótlan, lakhatásra alkalmatlan házba, ahol egy cigány házaspár élt a hét gyermekével. Balra, lejjebb, a mocsár bejáratánál, ott, ahol a Sárkányünnep zajlik, egy sor ház állt. Már tudom, Borsodban szokás, hogy a lakosság nem kívánatos részét árterekre, mocsaras részekre telepítik. Ez itt a Bódva ártere. A lenkei cigányok házait a kilencvenes évek második felében építették a lápra, tíz-tizenkét év alatt megette őket a mocsár.

Az első Sárkányünnepre a falu és az „idegenek” a mocsár szélén gyűltek össze. Az ingoványos talajt friss szalmával borították be, s Pál Béla vasúti forgalmista és jegykiadó, a település megbízott polgármestere az ünneplőkhöz így szólt akkor:

– Ezen a környéken alig van munka, legtöbben egyik napról a másikra élnek. Egy évvel ezelőtt azonban elkezdődött a felfordulás. Néztük az első freskókat, és arra voltunk kíváncsiak, lesz-e a freskófestésből munkahely. Egy dolog biztos: Bódvalenke megváltozott. Ez már nem az a falu, amilyen az én gyerekkoromban volt, ahol mindennek megvolt a maga rendje, mindenki tudta, mi a dolga, kötelessége. Önök most megcsodálhatták Stiller Ákos fotóit. Örömmel jelenthetem, ezeket a képeket már nem lehetne elkészíteni, mert felszámoltuk a lápra épült nyomorúságos házakat, s lakóikat szépen felújított épületekbe költöztettük. A bontást és a tereprendezést az újonnan létrejött Freskófalu Szociális Szövetkezet végezte.

És Pásztor Eszter is arról beszélt tavaly, hogy amikor először Bódvalenkére jött, az emberek körbeálltak, és azt mondták, „tessék nekünk munkát hozni”.

– Körbenéztem, és arra gondoltam, ki az az épeszű befektető, aki munkát hozna oda, ahol nincs infrastruktúra, nincs képzett munkaerő. A környéket az értelmiség rég elhagyta, akik maradtak, azoknak az agyát, tisztelet a kivételnek, szétmarta az alkohol és a tehetetlenség. Egyszer elmentem egy kistérségi találkozóra. Délután kettőre a résztvevők olyan részegek voltak, hogy nem lehetett velük szóba állni. Ez itt a világ vége. Kezdetben úgy éreztem, mintha telepes lennék Amerikában, három-négy évszázaddal ezelőtt. A faluban a hatalmat a mintegy harmincfős nem cigány kisebbség tartja kezében. Övék a környező erdők és mezőgazdasági területek, a cigányoknak semmijük sincs. A mocsárra épített telep felszámolási pályázati programját is én írtam, mivel a polgármesteri hivatalban azt mondták, erre nincs kapacitásuk. Bódvalenke körjegyzőséghez tartozik, az Hidvégardón van, ott pedig nem kedvelik a lenkei cigányokat, sem a hozzám hasonlókat. 2009 nyara volt, amikor felfigyeltem rá, milyen éhesek itt a gyerekek. Tudtam, a központi költségvetésben van elkülönített keret, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek nyáron, iskolai szünetben is kaphassanak meleg ételt vagy legalább konzervet. A körjegyző a lehetőséget, az ennivalót avval utasította el, hogy Bódvalenkén erre nincs igény.

– Alpolgármester voltam, amikor a polgármesterünk múlt évben meghalt – mondta Pál Béla képviselő-testületi tag az idei Sárkányünnep után. – Igen, Toboz Gyula is vasutas volt. Mivel márciusban hunyt el, a helyhatósági választás pedig hat hónapon belül úgyis megtörtént volna, nekem kellett ellátnom addig a polgármesteri teendőket. De a költségvetés évek óta úgy volt beállítva, hogy semmit nem tudtunk fejleszteni.

– Kinek volt az ötlete annak idején, hogy a cigányok házait a mocsárra építsék?
– A jelenlegi polgármesterünk, Tóth János édesapjáé. Akkoriban ő irányította a falut. Szocpolos házak voltak, vállalkozók építették, csak a telket adta az önkormányzat.
– A mocsárban?
– Láthatta, a telepet azóta fölszámoltuk, amit a lakosság csöppet sérelmezett is. Hiszen még csak tíz éve építették, aztán már bontják is elfele? De a helyzet tarthatatlan volt. Fertőző. Még kerti budit sem lehetett építeni, mert a talajvíz felnyomta a szennyet.
– És nem büntettek meg senkit?
– Kire gondol?
– A polgármesterre, a jegyzőre, az eljáró hatóságok vezetőire...
– De hiszen az akkori polgármesterünk már meghalt!

Bódvalenkén 2009 óta eddig tizennyolc freskó készült. Vagyis inkább szekkó, merthogy a szekkó esetében – magyarázza Horváth János – más az anyagösszetétel.

– Van a ház fala, azt behálózzák, arra durva vakolás kerül, s amikor megszárad és kireped, akkor jöhet rá az a másfél centi vastagságú anyag, amelynek mész-, kőpor- és cementösszetétele az én titkom.
– Ön kicsoda?
– Egy senki. Jó is ám, ha az ember egy faluban senki. Miskolcon élek, ott festek már vagy harminc éve, és pár szekkóm – vagy ahogy itt mondják, freskóm – Bódvalenkén is látható. Úgy kerültem ide, hogy Pásztor Eszter megkeresett, találjam ki a műanyag alapú festékek falra festésének a technikáját.

– Olyan település, ahol a házfalakra képeket festenek – mondja Pásztor Eszter az idei Sárkányünnep után – van néhány a világon. Például Indiában, Mexikóban, Új-Zélandon vagy Egyiptomban. De olyanról, ahol a házfalakra egyedi műalkotások kerülnének, még nem hallottam. Bódvalenkén az európai roma festészet központját hozzuk létre: hatalmas, állandó szabadtéri kiállítást, amelyre minden magyar és európai roma büszke lehet. A freskófalu nemzetközileg ismert, elismert. Tudósított róla a BBC, a Euronews CableTV, a kanadai CBC, az Al-Dzsazíra, a New York Times, a Der Standard, a Newsweek, a Le Monde, a Reuters kétszer is... És éppen most dolgozik a második freskóján a szerb cigány zseni, Zoran Tairoviè...

– Pásztor Eszter, mi a baj?
– Minden második nap valaki beígérte, elvágja a nyakamat. Mert milyen alapon kerül az ő szomszédjába egy telepi cigány, és meglátom, mi lesz itt. Amikor 2009-ben elkezdtük a freskófaluprojektet, a településen jövedelemfelmérést is készítettünk. Számba vettük az összes szociális transzfert, a fekete és alkalmi munkákat, s az jött ki, hogy az egy főre jutó havi jövedelem tizenhatezer forint. Ez volt az átlag, s két év alatt tizenkétezerre csökkent. A Világbank abszolút szegénységi küszöbe napi négy dollár. Az itteni ennek épp a fele. Ez a baj. És ne feledjük, Magyarország az Európai Unió tagja, ehhez képest olyan harmadik világbéli szegénységet tűrünk meg, hogy ég az arcom. A CIB Társadalmi Felelősségvállalás Alapítványa már második alkalommal biztosított tízmillió forintot a freskók festéséhez. S hogy a faluban ne éhezzenek, a bank munkatársai nyolcszázezer forintot gyűjtöttek össze – a télen háromszor tudtunk élelmiszert osztani. Ez a vidék Magyarország egyik legszebb természeti része, Miskolc és Kassa között félúton – nem lenne szabad ennyire magára hagyni. Nekünk pedig meg kellene állítanunk a falun átutazókat, a turistákat, akik jönnek, fényképeznek, elmennek. De ahhoz, hogy megállíthassuk őket, és a falubeliek ebből egészíthessék ki a jövedelmüket, beruházásokra van szükség: legalapvetőbben egy vizesblokkra.
– Vécé kellene?
– Az is. Meg szálláshely, kisvendéglő, gombaszárító. Vagy az, hogy a szociális szövetkezeteknek kiírt pályázatot indok nélkül ne vonhassák vissza. Abból a pénzből tudtunk volna kempinget építeni, abban alkotó és toleranciatáborokat szervezni. Ki lehetne építeni egy tanösvényt is a falut körülvevő mocsáron, ahol kockás liliom nyílik és orchidea. A mocsáron japán híd ívelne át...

Bódvalenke, freskófalu. Kész a tizennyolcadik szekkó. Zorán Tairoviè Krisztusa van a tűzfalon, feje körül a glória huszonkét karátos aranypor... A faluban az egy főre jutó átlagjövedelem havi tizenkétezer forint, akad ház, amelyben a semmi van: téglákon álló ágyak, a ruhák az ablakmélyedésben. Két felnőtt, öt gyerek. A szobában egy pesti Waldorf-pedagógus, Esti Nóra amerikai alapítványi pénzből a gyerekeket tanítja. Énekelnek, körtáncolnak a nyomorban, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, aztán amikor a füst visszaáramlik a szobába, fuldokolva kirohannak.

A távolban a Kárpátok vonulata, köröttünk a mocsár. A méhek onnan is, innen is hozzák a virágport galagonyáról, vízi mentáról. A lenkei méhész mindkettőt ajánlja, a galagonyaméznek olyan az íze, mint az élet errefelé: egyszerre édes és keserű.