A magyarok rendkívül érzékenyek a jövedelmi különbségekre

 – Fizessenek a gazdagok! – adta ki a jelszót minap az MSZP. Ezt hallva közgazdászként mi jutott először az eszébe?

– Hogy ez meglehetősen populista kampányszlogen. Kevés konkrétum hangzott el, így közgazdaságilag ez a javaslat nem értelmezhető. Az is eszembe jutott, hogy nem sokban különbözik a regnáló kormány szlogenjeitől: inkább az érzelmekre kíván hatni, mint a józan észre. Mintha az lenne a cél, hogy indulatot, dühöt váltson ki az emberekből, akik aztán majd luxus­­autókat borogatnak fel a Rózsadombon.

– Rendben, ez a szlogen populista, de talán meg lehet tölteni tartalommal. Persze először azt kell tisztázni, ki a gazdag. Még köznapi jelentésében is vitatható a definíció, de hogy fogalmaz a közgazdaságtan?

– Sehogy. Nem használja a gazdagság fogalmát. A közgazdaságtan legfeljebb a jö­­vedelmi különbségeket, illetve az egyes jövedelmi sávokhoz tartozók döntéseit vizsgálja. Előfordulhat, hogy két hasonló jövedelmű polgár az egyik országban „gazdagként”, a másikban középosztálybeliként dönt például arról, hogy mennyit dolgozik vagy mennyit takarít meg.

Fotó: Bazánth Ivola

– Továbbra is nyitott a kérdés: ki a gazdag ember?

– Ne várjon közgazdasági definíciót! A szo­­ciálpszichológia talán választ tud adni arra, mit érez az átlagember, milyen vagyoni vagy jövedelmi szintnél húzzák meg a gazdagság határát. Ez egyébként országonként nagyon eltérő lehet, amit alapvetően befolyásol az adott társadalom múltja.

– Mit formál ezen például a magyar történelem?

– A Kádár-rendszerben évtizedekig éltünk egy olyan társadalomban, amelyben hozzászoktunk ahhoz, hogy kicsik a jövedelmi különbségek, természetesnek éreztük, hogy – alacsony szinten ugyan, de – érvényesül az egyenlőség. Mindenki kivárta a sorát, amíg megkapta a Trabantját, bekötötték a telefonját. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás után a magyar emberek rendkívül érzékenyen reagáltak a jövedelmi különbségek megugrására.

– De a gazdagokat valószínűleg sehol sem szeretik.

– Feltehetőleg nem, de például a dél-amerikai társadalmakban, ahol még rövid időszakokra sem volt jelen az egyenlőség, jóval kevésbé érzékenyen reagál a középosztály a kirívó vagyoni-­­jövedelmi különbségekre, mint nálunk. És van még egy történelmi szempont: nem mindegy, hogy a jövedelmi különbségek felerősödése milyen ütemben zajlik le. Magyarországon 1990 és 1995 között óriási változások történtek a vagyon- és a jö­­ve­­delemeloszlásban, amit társadalmi szinten nagyon nehéz feldolgozni. Nálunk sokkal nagyobbnak érzik az emberek a jövedelmi különbségeket, mint azt a számok mutatják. Magyarország a jövedelmek eloszlásának egyenlőtlenségét tekintve valójában az európai középmezőnyben tanyázik.

– Az is befolyásolja a gazdagsággyűlöletet, hogy milyen vastagok és merevek a választófalak az egyes társadalmi rétegek között?

– Hogyne, a társadalmi mobilitás hiá­­nya felerősíti az ellenérzéseket. Egy olyan közegben, ahol mindenkinek reális esélye van arra, hogy gyarapodjon, kevésbé türelmetlenek az emberek a gazdagokkal szemben.

– Még mindig nem értem, kit tekint a közgazdaságtan gazdag embernek.

– Közgazdasági értelemben csak közvetett módon határozható meg, ki számít gazdagnak. Nincsenek elméleti határok, nem lehet egzakt módon megállapítani, hol húzható meg a gazdagság alsó határa. A gazdagságra leginkább az egyéni viselkedésből lehet következtetni, például abból, hogy miként reagál valaki egy adóváltozásra, hogyan próbálja optimalizálni az adófizetését.

– Optimalizálni?

– Egy-egy adóváltozásra többféleképpen reagálnak az emberek: többet vagy kevesebbet dolgoznak, csökkentik vagy növelik a megtakarításaikat, a fogyasztásukat, illetve adóelkerülésre ösztönözheti őket. Az szja-kulcs növelésére például egy közepes jövedelmű polgár általában nem nagyon reagál, egy gazdagabb viszont megfontolja, hogy kevesebbet dolgozzon vagy jobban igyekezzen az adó egy részét elkerülni. Egy új adó bevezetése vagy egy régi módosítása előtt pontosan ki kell számolni, mely társadalmi rétegek miként fognak reagálni. Minden módosításnál alapvető szempont, hogy a lehető legkisebb legyen a társadalmi reakció (kivéve, ha az adó „nevelő” célzatú, mint például a cigaretta jövedéki adója), hogy az adóváltozás a legcsekélyebb mértékben torzítsa a gazdaság működését. A tapasztalatok szerint az adóváltozásokra a jómódúak általában rugalmasabban reagálnak. Egyetlen példa: a luxusadó bevezetésére a leggazdagabbak azonnal lépnének, és a legértékesebb vagyontárgyaikat sürgősen külföldi tulajdonba menekítenék.

– Vagyis ha a Fizessenek a gazdagok! szlogen valamiféle új adó bevezetését takarja, akkor nem könnyű olyan megoldást találni, amellyel hatékonyan el lehet érni a leggazdagabbakat?

– Nem egyszerű, az biztos, de nem is lehetetlen. Megjegyzem, a kampányszlogen persze csak úgy értelmezhető, hogy a jelenleginél fizessenek többet a gazdagok, hiszen most is hozzájárulnak a közöshöz, sőt az adóbevétel legnagyobb részét ők adják. Fizetik a személyi jövedelemadót, az áfát, a súlyadót, a jövedéki adót – mindazt, amit a szegényebbek is.

– Akkor mi jöhet szóba a terheik növelésére?

– A legkézenfekvőbb a személyi jövedelemadó többkulcsossá tétele. Kialakítható ugyanis a sávos adózás rendszere úgy, hogy egyszerre igazságos, abban az értelemben, hogy a gazdagok a jövedelmükhöz képest arányai­­ban többet fizetnek be a közösbe, ugyanakkor hatékony is, vagyis nem vált ki heves reakciókat a leggazdagabbakból és nem torzítja érdemben a gazdaság működését. A többkulcsos szja mellett szól az is, hogy az egykulcsos adó 2011-es bevezetésekor ígért előnyök közül – a versenyképesség javítása, a foglalkoztatásbővítés – egyetlen pozitív jóslat sem igazolódott be.

– Szintén logikusnak tűnik az ingatlanadó bevezetése. Megoldható, hogy többet fizessen, akinek lu­­xus­­in­­gatlanja van, és felmentést kapjon alóla, aki a saját garzonjában él?

– Az ingatlanadó kivetésénél minden további nélkül figyelembe lehet venni az igazságossági szempontokat. Döntés kérdése, hogy hol húzzuk meg a határt, hány négyzetméter fölött kellene fizetni. Valószínűleg fölülről, tehát a luxusingatlanok felől érdemes indítani az adó bevezetését, és fokozatosan lehetne kiterjeszteni a közepes méretűekre, sávos rendszerben.

– Az ingatlanadónak az előnye vagy a hátránya több?

– Az ingatlanadó egyetlen érdemi hátránya a bevezetés induló költsége: előzetesen fel kell mérni az ingatlanállomány értékét. Máskülönben rengeteg előnye van. Például nehéz alóla kibújni, mert pontosan beazonosítható dologról van szó. Az ingatlanadó képes megragadni az eltitkolt jövedelmeket is. Mindegy, hogy az unoka vagy a dédi nevén van-e a luxusnyaraló, végül az fizetné be az adót, akinél a kasszakulcs van. Az is fontos, hogy az ingatlanadó nem változtatja meg érdemben a gazdaság működését és az adóalanyok viselkedését. Ráadásul nem pluszteherről lenne szó, hanem adóátrendezésről: a kivetésével együtt máshol enyhíteni lehet az adók mértékén, márpedig egy áfacsökkentés vagy a munkát terhelő adók mérséklése a gazdaság élénkítését is segítené.

– Viszont rendkívül népszerűtlen lépés lenne.

– Kétségtelenül van politikai költsége, a felső középosztály és a gazdagok hevesen tiltakoznának. Most egy olyan politikai erő van kormányzati szerepben, amely kellő felhatalmazással rendelkezik egy ilyen lépés megtételére, mégsem tette meg. Attól tartok, hogy politikusaink tájékozatlanok és önzők: azért nem foglalkoznak a kérdéssel, mert nekik sincs kedvük adózni.

Fotó: Bazánth Ivola

Scharle Ágota

közgazdász, első diplomáját a Budapesti Corvinus Egyetemen, PhD-fokozatát az oxfordi egyetemen szerezte.

2001 és 2008 között a Pénzügyminisztérium Közgazdasági Kutató Osztályán dolgozott elemzőként, majd vezetőként. 2008-tól a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézet vezető kutatója és ügyvezető igazgatója. 2010-ben Benczúr Péter, Kátay Gábor és Váradi Balázs szerzőtársakkal Hogyan növelhető az adórendszer hatékonysága– címmel közölt tanulmányt a magyar adórendszer lehetséges átalakításáról.

– Van még egy probléma: Magyarországon tömegesen tulajdonolnak ingatlant olyanok, akiknek a jövedelmi viszonyai ezt egyébként nem tennék lehetővé.

– Ez igaz, ennek a legfőbb oka, hogy a kilencvenes évek elején rengetegen váltak önkormányzati bérlőből lakástulajdonossá. Ez a tény persze megnövelheti az ingatlanadó bevezetésének a politikai költségét, de kiegészítő lépésekkel enyhíteni lehet az ebből fakadó sérelmeket. Ugyanakkor az is jót tenne, ha a magyar társadalom kibeszélné ezt a történetet. Azt, hogy 20-25 évvel ezelőtt igazságtalan módon történt az ingatlanvagyon privatizálása. Azok a szerencsések kaptak belőle, akik jókor voltak jó helyen. Ők az ingatlanadóval valamennyit törleszthetnének abból, amit anno a közösből kaptak.

– Óriási felháborodás lenne belőle.

– Nem vagyok kommunikációs szakember. Közgazdászként azt gondolom, ez lenne a hatékony megoldás. Ráadásul ki lehet dolgozni olyan kompenzációs technikákat, amelyek a rászorulók számára enyhíthetnék ezt az adóterhet. Állampolgárként pedig elvárom a politikusainktól, hogy érdemben vizsgálják meg ezt a kérdést, és ne lapítsanak pusztán amiatt, mert egy bonyolult problémáról van szó.

– Ahhoz ugyanakkor nem kell kommunikációs szakembernek lennie, hogy népszerűen érvelhessen a lu­­xus­­adó bevezetése mellett.

– Csakhogy azt viszont közgazdászként ellenzem. A luxusadó elvileg olyan fogyasztási cikkekre vethető ki, amelyek nem tartoznak a létszükségletek közé, mint a műkincsek, drága ékszerek, jachtok, úszómedencék – hosszan folytatható a sor. Több fontos érv szól a bevezetése ellen: egyrészt nem kecsegtet jelentős bevétellel, másfelől nagyon könnyű kibújni alóla. Pél­­dául egy külföldi állampolgár vagy egy külföldi székhelyű cég nevére íratják az adott luxuscikket, esetleg a valós értékénél jóval alacsonyabban tartják nyilván. Ráadásul rendkívül költséges a luxusadó ellenőrzése.

– De milyen jól hangzik egy politikus szájából!

– Számomra nem. Túl költséges választási ígéretről van szó, mivel többe kerülne az adó beszedése, mint amekkora bevétel ebből befolyna.

– Mi a helyzet a vagyonadóval?

– Mivel az egyes vagyonelemeket eltérő mértékben lehet megfogni és adóztatni, ezért egy egységes vagyonadónak nincs sok értelme. Ki lehet belőle emelni részeket, ilyen az ingatlanadó vagy a gépjárművek után fizetendő súlyadó. A többi vagyonelem leginkább az általam nem támogatott luxusadó körébe tartozna.

– És mit szól az oligarchaadóhoz? Ellenzéki oldalon felvetődött, hogy ezt kellene kivetni a politikai kapcsolatrendszer felhasználásával létrejött óriásvagyonok tulajdonosaira.

– Közgazdasági értelemben értelmezhetetlen ez a fogalom. Ugorjunk!

– Az áfa mértékének változtatásával lehetne ütni a gazdagokon?

– Az általános forgalmi adó erre nem alkalmas, épp a leggazdagabbaknak van lehetőségük rá, hogy ha túl magas az áfája egy nagy értékű terméknek, akkor azt egy olyan országban vásárolják meg, ahol kisebb az adótartalom. Ugyanígy a jövedéki adó sem emelhető az égig, mert úgy visszaesik a fogyasztás, hogy az állam összességében rosszabbul jár.

– Nincs annak veszélye, hogy a gazdagok nagyobb közteherviselését célzó intézkedések esetleg a középosztályt találják el?

– Nem tartanám komoly problémának, ha ez így lenne. Egy magyar középosztálybeli szegényebbnek látja magát, mint amilyen valójában. Tudja, hogy nem él olyan szinten, mint az osztrák társa, és ez frusztrálja, pedig arról azért nincs szó, hogy ne tudná kielégíteni az alapvető szükségleteit. Az viszont tény, hogy bizonytalannak érzi a saját helyzetét, retteg, hogy bármikor elveszítheti az egzisztenciáját. Ennek ellenére a magyar középosztály nincs olyan sanyarú helyzetben, hogy ne tudna nagyobb mértékben hozzájárulni a közteherviseléshez, mint a társadalom legszegényebb negyede-harmada.