A legyőzhetetlen

SZAKONYI KÁROLY írása

Milyen szép volt, amikor még amolyan krúdys időkben a férfiak beleszerettek a színésznőkbe, ott ültek a nézőtéren, rajongva nézték kedvenceiket, a naivákat, drámai hősnőket, komikákat, mert nemcsak szépségük ejtette ámulatba őket, de átélésük is, amiben szerepeikkel minden nőideált megtestesítettek.

Csak régen volt így? Amikor még volt időnk figyelni, átadni magunkat a csodáknak? De hiszen nem csak régen! Így van ez most is, ha olyan színésznő lép elénk a színen, mint Almási Éva.

A pálya kezdetén ismertem meg, játszott ’68-ban a Madách Kamarában bemutatott Ördöghegy című darabomban, Esztert alakította, egy fiatal asszonyt, aki hűen követte szellemi emigrációba vonult férjét a vidéki magányba. Almási Éva még kislányos volt, noha már eltöltött néhány évet a pályán, illett a szerephez, játékában szerelme a férfi iránt, a feltétlen odaadás megható volt, és hihető hirtelen kitörő lázadása is, amikor az áldozatosan vállalt alárendeltségből felocsúdik, mert ha férje (Mensáros László volt a partnere) meghasonlott is a világgal, ő a fiatalságát nem akarja hamis illúziókban élni.

Még a drága Pécsi Sándor is játszott a darabban, meg a különös tehetségű Dégi István. Eszter egy dalt pengetett a gitárján, lágy hangon énekelte: A fedélzeten más senki sincs, / csak ő meg én. / Kék tengeren úszik hajónk, / mienk a fény. / A matróz rajta én vagyok, / és ő a kapitány... Gara György barátunk, egy kedves festőművész és zeneköltő komponálta a dallamot. Csak ő meg én... De aztán jön valaki, és vége a bezártság nyugalmának.

Küzdött a hamis illúziók ellen A hatodik napon előadásában is. Ditkét alakította, a maga világát öntudatosan élő fiatal nőt, aki a másokkal való törődést mindennél fontosabbnak tartja, mert talán ő tud igazán különbséget tenni a dolgok fontossági sorrendjében, az anya nélkül maradt családban. Szerettem ebben, az ugyancsak a Madách Színházban bemutatott darabomban is, amiben együtt játszott a többiek között Psota Irénnel. Almási Éva lélektanilag hiteles alakítása alapos emberismeretéről, empatikus hajlamáról tanúskodik. Mindkét darabomat Lengyel György rendezte, emlékszem, milyen biztos pont volt Éva alakítása a próbákon meg az előadásban.

Találkoztam vele tévé- meg rádiójátékomban is, bravúros volt a Homloklövésben, ebben a groteszk bűnügyi szatírámban, hallom most is tájékozatlanságot színlelő hangját, amikor a nyomozó kérdéseire felelget, holott miatta történt a hihetetlenül titokzatos gyilkosság. Sokféle hangárnyalattal tette vizuálissá az asszony figuráját.

Hangját mindig is szerettem, alakításaiban hol szigorúan kemény, hol ellágyult, érzelmesen búgó vagy affekta, ironikus vagy éppen tragikus. Ott van benne a muzsika, és nem csak akkor, ha énekel. A gesztusok és a hangfekvések harmóniájával teremti meg alakjait.

Száz élete van a szerepekben, száz élete van a színésznek, mégis mindig ő maga, mert mindenen átsüt erőteljes egyénisége, eredetiségének varázsa. Lehet Szophoklész Elektrája, Éva a Tragédiában, Poppea a Hubay-darabban, Lady Milford, vagy Örkény Orbánnéja, Shakespeare Makrancos Katája, a Lány a Gellérthegyi álmokban, Julia Maugham színművében, vagy Csehov, Illés Endre, Gyurkovics és még annyi klasszikus és modern szerző megírta alak, mindig magával visz bennünket az érzelmi felfokozottságba, ahogy elénk teremti őket érzékeny tehetségével.

Ma is előttem van, mint valami látomás, az Egyedülben, ebben a Domján Edit emlékét idéző, Kaló–Aldobolyi-darabban, amiben a Színésznőt alakította. Vak, üres ablakok fogták körül a színt, hátul vörös kárpit kettényitva, mögötte messzi fény. Onnan jött felénk. Megjelent ebben a gégenben, körülfogta a ragyogás, aztán már csak a sziluettje látszott, mintha éppen csak feltűnni és máris eltűnni akarna, mutatva, hogy csupán ennyi az egész élet, a színészet, egy hódító átvonulás a színen a fényből a sötétbe. De mégis előrejött, megállt előttünk hosszú estélyiben, meztelen vállán boa. A sikert hozta magával a reflektorok világából. És énekelt. Hangjában enyhe fájdalom, de arcán színpadi csillogás. Mikrofonba énekelt, mint egy dizőz. Aztán csend. Megfordult, lassan, lehajtott fővel. Kezéből földre csúszott a mikrofon, válláról lehullt a boa.

Almási Éva elbűvöl, ha szerelmest játszik, megrendít, ha gondokkal küzdő asszonyt. Szép, ha énekel, szép, ha operettben lép fel virágokkal díszített nagy kalapban, kezén csipkekesztyűvel, pompás ruhában. Szép a mosolya. A bársonyos hangja. Nem csoda, hogy örökké kérik a kívánságműsorokban az orchideadalt. Ahogy feltekint partnerére, Sinkovits Imrére, szeme csillogása, ajka rezdülése csupa érzelem. Orchideák, lila orchideák...

Nemrég láttam egy Lengyel Menyhért-darabban, a Karinthy Színházban. A hajdani Pesten játszódik, kispolgári környezetben, ahol a pénztelenséget titkolni kell, és titkolni, hogy a férjhez adandó lánynak van egy törvénytelen gyermeke. El is rejtik az emberek szeme elől, Rózánál van, egy élelmes asszonyságnál Rákosszentmihályon, afféle dadánál, aki kellő összegért nevelgeti. A család bajban van, mert éppen kérő áll a házhoz, félő, hogy kitudódik a dolog. De Róza mindent elintéz. Jön Róza, jön Almási Éva az asszonyság szerepében, fekete berlinerkendőben, karkosárral, komótosan a terebélyes szoknyájában, mintha a birsalma meg a füstölt kolbász szagát is behozná magával a színpadra. Reklamál, intézkedik, mindent elrendez. Mindezt hol nyers, szókimondó falusi néniként, hol pedig elbűvölőn, cigarettázó nagyságos asszonnyá változva teszi. Akármit mesterkedik is az éppen adott taktikai helyzet érdekében, mindig érezzük büszke nőiességét. Almási Rózája járjon bár fejkendősen, üljön a fotelba süppedten befőttet kanalazva vagy lépjen be színes slafrokban, hosszú cigarettaszipkát tartva kecsesen ujjai között, a legyőzhetetlenséget sugározza.

Almási Éva komédiázik. Máskor a spanyolok királynőjeként hódolatot ébreszt a nézőben, vagy könnyeket csal a szemekbe Blanche DuBois vallomásával, vagy megmutatja Ljubov Andrejevnaként, hogy mire képes a férfi szerelméért a nő, katarzist támaszt, nevettet, nagy színésznő. A nemzet színésze.