„A Jobbikból nem válhat centrumpárt” – interjú Szegedi Csanáddal

– Öt éve lépett ki a Jobbikból, amely akkor szélsőjobboldali párt volt. Most néppártként definiálja magát. Akár vissza is léphetne.

– Nem fogok.

– Miért?

– Mert a Jobbik bűnben fogant és azóta is abban élő politikai szervezet, amelynek vezetői számos társadalmi feszültséget okoztak és okoznak ma is.

– Mondja ezt most. De éveken át alelnöke volt ennek a pártnak. Akkor ezt nem látta?

– Sokszor érzékeltem, de tudtam vele azonosulni.

– Saját bevallása szerint a Jobbik már nem radikális, hanem mérsékelt néppárt.

Fotó: Bazánth Ivola

– Az az alapkérdés, hogy megváltozhat-e teljes mértékben, kollektívan egy politikai közösség. Azt állítom, hogy ennek az esélye minimális, és csak abban az esetben lehetséges, ha nem szélsőséges alapokról indul el. A liberális Fidesz átalakulhatott konzervatív párttá, de egy szélsőjobboldali Jobbikból nem válhat centrumpárt. A Fidesz egy politikailag legális térfélről került át egy másik, politikailag szintén elfogadott térfélre. A Jobbik politikailag illegális térből szeretne kilépni, de egyelőre az sem tisztázott, hogy ez legalább részben sikerült-e, vagy egyáltalán közös-e erre az akarat a pártban.

– Ön is szélsőséges nézeteket valló politikus volt, ma viszont megtagadja egykori önmagát. Csak az egyén térhet meg?

– Tele van a világtörténelem grandiózus megtérésekkel, de ezek mindig egyéni sorsfordulatok, és mindig valamilyen váratlan, drámai hatás folyományaként következnek be. Egy traumatikus pillanat indítja el az embert egy hosszú és mély lelki utazáson: alá kell merülni, átélni az újjászületés kínját.

– Trauma nélkül nincs is megtérés?

– Szerintem nincs. A hétköznapi értelemben vett megtéréshez három dolog szükséges: a felismerés és az ebből fakadó bűnbánat, a jóvátétel, valamint a bűnismétlés tilalma.

– Milyen egyszerűen hangzik.

– És milyen borzasztóan nehéz megélni. Aki erre az útra lép, magányossá válhat, korábbi barátai elfordulnak tőle, az egész világ értetlenséggel és kétkedve figyeli a változást. Azonban a megtérésnek előbb-utóbb mindig megvan a jutalma, csupán ki kell bírni az ütéseket.

– Hol tart ezen az úton?

– Az biztos, hogy még nem vagyok az út végén. Számomra sokkoló élmény volt antiszemita nézeteket hangoztató politikusként rádöbbenni, hogy zsidó származású vagyok. Felismerni, milyen szörnyűségeket hirdettem nyilvánosan. Hogy büszke voltam a kirekesztő és gyűlöletkeltő beszédeimre, sőt, élveztem a sikert, amit ennek köszönhetően a saját közösségemben elértem. A legnehezebb talán a saját egóm legyőzése volt, ugyanis ahhoz, hogy valaki spirituális értelemben újjászülessen, elengedhetetlen a megsemmisülés. Ami a bűnbánatot illeti, az teljesen soha nem ér véget.

– Öt év sem volt elég ahhoz, hogy megszűnjön?

– Az utam elején azt gondoltam, elég lehet, ha nagy nyilvánosság előtt bocsánatot kérek, aztán elmegyek Köves Slomóhoz, és személyesen is megkövetem mindazért, amit a zsidóság ellen elkövettem. Csakhogy ez sokkal mélyebb és bonyolultabb folyamat. Nem kérhetek általános feloldozást azoktól, akiket jobbikosként megbántottam.

A megbocsátás nem jár automatikusan, van, aki első szóra elfogadta a bocsánatkérésemet, mások a mai napig képtelenek elfelejteni a bűneimet.

Utólag már azt is látom, hogy a megtérésem utáni hónapokban még sokáig megpróbáltam relativizálni korábbi tetteimet. Nem akartam belátni, hogy nekem valóban olyan sok antiszemita megnyilvánulásom lett volna, hogy tényleg annyi embert megbántottam volna. Máig sem tudom elfogadni, milyen primitív módon viselkedtem radikális politikusként. A megtérésem után hosszú hónapokig mást gondolt az agyam és néha mást éreztem a zsigereimben. So­­káig tartott, amíg szinkronba kerültek az elveim és az érzelmeim. Azonban a múlt néha még így is visszaköszön. Nemrég belenéztem egy 2012-es felvételbe, amelyen egy demonstráción egy burkoltan zsidózó beszédet mondtam. Valami olyasmit, hogy az unióba való belépéskor azt hittük, eljön majd a Kánaán, de helyette csak Kánaán lakói jöttek el. Mélységesen szégyellem magam emiatt. Ma már tudom, hogy egy zsidó ember számára a kódolt antiszemita beszéd éppolyan sértő, mint a nyílt zsidózás.

– Miért nem próbálja meg erről meggyőzni egykori párttársait is?

– 2012 nyarán megszakítottam a kapcsolatot az összes jobbikos barátommal. Pontosabban egyetlen barátom megmaradt, aki viszont miattam szintén otthagyta a pártot. Személyes kapcsolatok híján nincs kit győzködnöm a Jobbikban. Másrészt ahhoz, hogy az ember meggyőzően tudjon érvelni, belül is szilárdnak kell lennie. Éveken át a világ számos pontján tartottam előadásokat a saját utamról úgy, hogy közben szinte fizikai fájdalmat éreztem, részben a zsidó felme­­nőim tragikus sorsának, részben a saját jobbikos múltamnak a felidézésekor. Csak most, öt év után jutottam el oda, hogy tényleg magabiztosnak és erősnek érzem magam.

– Visszatérve a Jobbikhoz: miért érzi úgy, hogy nem őszinte a párt középre húzódása?

– Azért, mert a megtérés három objektív stációjának egyikét sem érzékelni a párttal kapcsolatban.

Vona Gábor esetében már a megtérés fogalma is kérdéses, ő ugyanis soha nem volt klasszikus antiszemita, nem ideológiai meggyőződésből lett egy szélsőjobboldali párt elnöke, hanem taktikai megfontolásból. Kihasználta a radikális jobboldal 2006 utáni előretörését. Vonát kizárólag saját politikai ambíciói mozgatják, nem az elvei. Gábornak soha nem voltak tartós ideológiai meggyőződései, ami egyébként nem lenne baj, ha nem egy politikai közösségnek lenne az irányítója.

A Jobbik részéről nemhogy jóvátételt, de még bocsánatkérést sem hallani, szerintem a legtöbb párttag azt sem érti, hogy mi folyik a fejük felett. Látjuk, hogy hiába vették fel az ártatlanság álarcát, az legfeljebb stílusbeli fordulatot jelent, időről időre leleplezik magukat egy-egy óvatlan cigányozással, buzizással, zsidózással. Azt hiszem egyébként, hogy egy egész párt amúgy sem térhet meg, őszinte pálfordulásra csak egyének képesek.

– Ha ez így van, akkor Vona folyamatosan retteghet, mikor és hogyan húzzák keresztül párttársai a néppárti fordulattal kapcsolatos politikai számításait.

– Nemcsak a jelentől és a jövőtől tarthat, hanem a saját múltjától is. Ne felejtsük el, hogy részt vett a Magyar Gárda alapításában, éveken át gárdamellényben mutatkozott, tévészékházat akart lerombolni, durva Izrael- és zsidóellenes retorikát használt. Ezt nem lehet mellébeszéléssel meg nem történtté tenni.

A Jobbik legsúlyosabb bűnei az ő elnökségéhez és személyéhez kapcsolódnak, és most megpróbál úgy tenni, mint a jóságos Sztálin elvtárs, aki „nem tudott” a Gulagokról.

A középre húzást csupán azzal akarta legitimálni, hogy előbb megszabadult a gárdától, aztán pár szélsőséges párttagtól. Ez azonban kevés a hitelességhez. Nem kezdődhet valódi demokratikus fordulat őszinte bocsánatkérés és magyarázatadás nélkül. Ezt Vona Gábor eddig elmulasztotta, így viszont szinte senki sem hiszi el neki, hogy tényleg szakított a korábban hirdetett radikális eszméivel.

– Mit tanácsolna egykori barátjának?

– Azt, amit a néhai Schweitzer József főrabbi mondott velem kapcsolatban: egy időre fel kell hagyni a politizálással. Ő úgy látta, hogy a politika első vonalában harcolva egy vívódó lélek képtelen megtalálni a belső harmóniáját, ami nélkül viszont nem kezdhető egy új élet.

– Vonuljon vissza Vona? De miért, ha esetében nincs szó megtérésről?

– Én csak azt mondom, hogy ez az egyetlen hiteles viselkedés, ha ezt az egészet komolyan gondolja. Én hiszek abban, hogy Vona képes megtérni, de ehhez ki kell állni a nyilvánosság elé, és bejelenteni, hogy mindaz, amit a Jobbik korábban csinált, hatalmas tévedés, otrombaság volt. Majd hátralépni, és a mandátuma lejártáig a politikai szereplésével nyomatékosítani a fordulatot, aztán az első tisztújításnál átadni a párt vezetését másnak. Ha őszinte a párt meghirdetett átalakulása, akkor Vonának fel kellene áldoznia saját politikusi karrierjét a Jobbikért. A nyugati példák is azt mutatják, hogy a szélsőjobbról középre tartó pártok a fordulat hitelessége érdekében lecserélték vezetőiket.

– Másvalaki hitelesebben fordítaná középre a Jobbikot?

– A jelenlegi vezetők között nem látok ilyen figurát.

– Egyáltalán nem szokott találkozni egykori elvbarátaival?

– Nem.

– Azt már említette, hogy önnek nem hiányzik a Jobbik, de a politizálás sem?

– Természetesen néha hiányzik.

– Lesz még politikus?

– Egyelőre nem keresem az ezzel kapcsolatos lehetőségeket, de csak Isten látja a jövőmet. Soha nem tagadtam, hogy jól éreztem magam a politika világában, és úgy érzem, van is hozzá némi tehetségem. Más kérdés, hogy rossz célokat szolgáltam, ám az tény, hogy annak idején nagyon sikeres szélsőjobboldali politikus voltam. Ha úgy tudnék visszatérni a politika világába, hogy jó célokat szolgálhatnék, akkor ez érdekes kihívás lenne, de jelenleg ez nem aktualitás felvetés.

– Esetleg akadtak már érdeklődők?

– 2014 óta több párt is megkeresett.

– Nocsak! Melyek?

– Inkorrekt lenne megnevezni őket.

– De azt már tudja, hogy jövőre kire adja le a voksát?

– Tudom, de ezt magánügyemnek tekintem. Az biztos, hogy nem a Jobbikra.

 

Szegedi Csanád

1982-ben született Miskolcon, ott is érettségizett, majd a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán végzett történelem szakon.

Anyai nagyanyja zsidó származású, 1944-ben Auschwitzba deportálták, hazatért; anyai nagyapja munkaszolgálatosként élte túl a vészkorszakot. Zsidó származásáról 2012-ben szerzett tudomást, ez félbetörte politikai karrierjét: kilépett a Jobbikból, amelynek 2003-tól volt tagja, 2006 és 2012 között alelnöke, 2009 és 2014 között európai parlamenti képviselője.

A politikából kilépve megtért, azóta felvállalja zsidóságát. Nős, két gyermek édesapja. Üzletemberként tevékenykedik, cégei jórészt ingatlanfejlesztéssel és -forgalmazással foglalkoznak.