A húszas évek közepéig kilenghet az illiberális inga

– Ön látnok?

– Amennyiben?

– 2008 elején a Népszabadságban megjósolta, hogy Magyarországon hamarosan beköszönt az illiberális demokrácia kora. Hat évvel azelőtt szólt, hogy Orbán Viktor először kiejtette a száján ezt a kifejezést.

– Ehhez nem volt szükség látnoki képességre, csak némi előrelátásra és képzelőerőre. Bár nem tört ki még a 2008-as gazdasági világválság, de a liberális demokrácia építménye nálunk akkor már javában recsegett-ropogott. Oroszországban pedig már ki is épült az illiberális demokrácia egyik változata, amit megalkotója, Putyin „szuverén demokráciának” és a „törvény diktatúrájának” nevezett, mások pedig „irányított demokráciának” hívnak. A délkelet-ázsiai választásos autokráciákról vagy a venezuelai és a török illiberális demokráciáról nem is beszélve. Érzékelhető volt, hogy egy hasonló, csak ellentétes előjelű érzületi változás söpör végig Kelet-Európán, mint a rendszerváltás idején, a nyolcvanas évek végén, amikor mindenki szabadságot akart, szabadulni próbált az államszocializmus kötelékeitől és korlátaitól. A szabadságintézmények azonban nem teremtettek rendet, és mivel az emberek egyre védtelenebbnek érezték magukat, a káosztól való félelem légkörében kezdetét vette a menekülés a szabadságtól, a menetelés a rend és biztonság új birodalma felé. Ez a joguralom leépítésének az útja, az illiberális demokrácia útja, ami nem más, mint demokrácia liberális alkotmányosság, azaz a mindenkori hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok nélkül.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Érezte is, hogy mi jön, vagy „csak” tudta?

– Magyarországon akkor szinte tapintható volt, hogy a liberális demokrácia végnapjait éli. Felőrlődött abban a hideg polgárháborúban, amit legalább hat éven át vívott egymással a két magyar középosztály. 2006 után tulajdonképpen egyfajta interregnumban éltünk. Az 1989-ben „jogállami forradalommal”, közkívánatra, de felülről bevezetett szabadságintézmények nem vertek mély gyökereket a társadalomban. Az egész építmény valahogy a levegőben lógott.

– Mondhatjuk azt, hogy ez a demokrácia elitista volt?

– Abszolút. Leggyengébb pontja éppen az volt, hogy elitdemokráciaként jelent meg a többség előtt. Ezt használta ki a szabadság nélküli vagy szabadságszűkítő populista vezérdemokrácia 2010 után, amikor magát a „fülkeforradalmi nép”, a kétharmados többség demokráciájaként, a „magyar emberek” demokráciájaként tüntette fel. Joguralom, többpártrendszer, parlament, önkormányzatiság - a magyar társadalom túlnyomó többsége számára felfoghatatlan távolságban lebegett valahol a fejük felett. A szólásszabadságot, a gyülekezési szabadságot mások gyakorolták, a jogbiztonság nem védett meg senkit a munkahelyének elvesztésétől. Röviden: nem tudott hozzáférni a szabadságintézményekhez, saját jogaihoz, és az elit szinte semmit nem is tett azért, hogy ez lehetővé váljon. Mással volt elfoglalva. Ezért csúszott ki a liberális demokrácia alól a társadalmi talaj. Márpedig mély és széles körű társadalmi elfogadottság nélkül a demokráciát nem lehet konszolidálni.

– Lehetett volna konszolidálni?

– Legalábbis meg kellett volna próbálkozni ennek a felülről bevezetett, nem annyira kivívott, inkább ajándékba kapott demokráciának a meggyökereztetésével, hogy az emberek saját életükben is megtapasztalhassák a szabadságot, élni tudjanak a szabadság technikáival, saját jogaikkal, hogy saját rendszerüknek érezzék és ragaszkodjanak hozzá, megszűnjön az idegensége, szokatlansága.

– Ezért nem siratta meg 2010 után a magyar társadalom a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontását?

– Ezért is. A társadalom többsége nem érezte úgy, hogy elvettek volna tőle valamit. Ezért lehetett olyan könnyen elhitetni vele, hogy a vacak szabadságról lemondva megkaphatja az értékes biztonságot. Az illiberális rendszer a biztonság látszatát állítja nap mint nap elő szabadságmegvonó, szabadságszűkítő, vagyis „rendteremtő” intézkedéseivel és olyan, grandiózussá fölfújt veszélyelhárító védműveivel, mint a „rezsicsökkentés” vagy a menekültek áradatát föltartóztató kerítés. Mert látszat csupán a nagyobb biztonság, amit szüntelen félelemkeltéssel, a társadalmi veszélyérzet fokozásával próbálnak hitelesíteni.

– A már említett Népszabadság-cikkben azt jósolta, hogy ott lesz a legerőteljesebb az illiberális fordulat Kelet-Európában, ahol a társadalmat a legmélyebben rázza meg a rendszerváltás utáni kiábrándulás.

– Mivel a megrázkódtatás a lelkekben zajlik, nehéz mérni. Hát még ha egy egész társadalomról beszélünk. Nyilván vannak objektív mutatói is – a munkahelyek tömeges elvesztésétől az elszegényedésig -, a lényeg azonban az a trauma volt, hogy a szabadság új égisze alatt megszűnt a régi típusú biztonság: a zárt rendszer, a zárt ország biztonsága. Ez a trauma talán azért volt Magyarországon a legmélyebb, mert a huszadik században sokadszorra következett be és mert nagyon éles kontrasztban állt a puha diktatúra garantált biztonságával. Az is erősítette a megrázkódtatást, hogy az egymást követő történelmi katasztrófák miatt a magyar társadalom integráltsági foka a legalacsonyabb az egész régióban, ami többek között az együttműködési készség hiányában, a kölcsönös gyanakvásban, a bezárkózásban, a szolidaritáshiányban mutatkozik meg. Az ember alaptapasztalata az, hogy egyedül van, nem számíthat másokra, csak magára. Vagy az államra.

– Ezek szerint a magyarok szinte várták a megmentő Orbánt– Vagy ő időzítette pontosan a színrelépését?

– Az biztos, hogy vártak valakit, és az is biztos, hogy jelenleg nem várnak újabb megmentőt. A magyar társadalom arra vágyott, hogy jöjjön valaki, aki helyre teszi a pártokat, a bankokat, a multikat, megszünteti a kaotikus közállapotokat, megvédi őket mindattól, amitől félnek vagy amivel félelemben tartják őket. Egyszóval biztonságra vágyott. Arra nem vágyott, hogy a szabadságát korlátozzák, de hát egy erős vezetőtől csak ilyen biztonságot kaphattak, és ők ebbe a rossz cserébe belementek, amit egy részük azóta megbánt, a többség azonban még most is elfogad.

– Mennyire stabil az Orbán-rezsim?

– Semennyire. Egyre több szabadságot kell elszívnia a társadalomtól ahhoz, hogy újratermelje magát és a védelmet, biztonságot nyújtó hatalom látszatát fenntartsa. Ebből azonban nem következik, hogy mindjárt meg is dől. Sőt inkább erősödőben van, de nem a stabilitása, hanem a nyomása erősödik: egyre nagyobb árat követel az általa nyújtott biztonság látszatáért, mert ettől függ az elfogadottsága. Ám ez nem tarthat örökké, előbb-utóbb felemészti forrásait, vagy olyan, rendszeren kívüli ellenerőket hív életre, amelyek megdöntik. Ez nem holnap lesz. A rendszeren belül maradó politikai pártok – márpedig ma minden parlamenti párt ilyen – nem tehetnek mást, mint hogy a rendszert működtetik annak a látszatnak a fenntartásával, hogy egy választásos autokrácia keretei között választások útján hatalomra kerülhet az ellenzék, és megváltoztathatja a rendszert, ami képtelenség. Ennyiben a jelenlegi parlamenti pártok politikailag impotens pszeudopártokká váltak, amelyek – akarva vagy akaratlanul – úgy táncolnak, ahogyan a pártok fölötti hatalom fütyül. Erős, rendszeren kívüli ellenzék pedig egyelőre nincsen.

Fotó: Bazánth Ivola

Szilágyi Ákos

költő, esztéta, közíró 1950-ben született Budapesten.

Az ELTE-n szerzett magyar–orosz szakos diplomát 1974-ben. Ettől kezdve 2010-ig az egyetemen oktatott 19. századi magyar irodalmat, majd az esztétika tanszéken művészetfilozófiai tárgyakat. Fő kutatási területe az orosz kultúra, különös tekintettel az orosz avantgárdra és az ortodox ikonra.

Számos verseskötete, tanulmánykötete és monográfiája jelent meg az utóbbi évtizedekben. Munkásságát többek között József Attila- és Babérkoszorú-díjjal, illetve Pulitzer-emlékdíjjal ismerték el.

– Akkor a változást akaróknak nincs is miben reménykedniük?

Nem szívesen venném el a reményt azoktól, akiket éltet. Én magam azonban csak azt látom, hogy ma nem a remény, hanem a félelem uralkodik el a világon, és nem a tekintélyuralmaktól, szabadságot korlátozó rendszerektől, diktatórikus fordulatoktól való félelem, hanem a káosztól, a válságtól, a nagy háborútól, az unió szétesésétől, a gazdasági visszaeséstől, az elszegényedéstől, a menekültektől és bevándorlóktól való félelem. Ma már szinte egész kontinensünket átfogja. A félelmek nem alaptalanok, de bőven gerjesztik is azokat. Meggyőző, erős szabadságpárti válasz azonban nem érkezik rájuk. A társadalom szemében a szabadság ügye elválik a biztonság ügyétől, sőt szembekerül vele. De a biztonság szabadság nélkül mindig a hatalomnak való kiszolgáltatottsághoz vezet: cseberből vederbe. Még sok időnek kell eltelnie, hogy az inga megint kilengjen a szabadság irányába. Megkockáztatnám azt a jóslatot, hogy a biztonságot túlhajtó illiberális, populista trend a 2020-as évek közepére fog kifutni, remélhetőleg katasztrófák nélkül.

– Ezt mire alapozza?

– Elfogynak a jelenlegi rendszert működtető erőforrások. A biztonságot legfőbb értéknek tekintő politikának van egy abszolút jogos kiindulópontja, mégpedig az, hogy a megállíthatatlan globalizáció – a tőke, az emberek, a kultúrák szabad és ellenőrizhetetlen áramlása – aláásta az európai ember nemzetállami és uniós védettségét, biztonságát. A kihívás globális, tehát a válasz sem lehet lokális. A nemzetállami izoláció, a falépítés, a szuverenitás rozsdás kardjának populista csörtetése semmit nem ér vele szemben. Ha nem jönnek létre a világméretű folyamatok ellenőrzésének, mederben tartásának globális szintű jogi-gazdasági-politikai keretei, akkor világkáosz következhet. Háborús konfliktusokkal, helyi diktatúrákkal.

– Ezek szerint még nem élünk diktatúrában.

– Persze hogy nem. Aki élt diktatúrában, tudja, mi a különbség. Ez nem diktatúra, de nem is demokrácia. 2014 óta már nem is a többség uralma, hanem választásos autokrácia, amelyben a hatalmi elit leválthatatlan, a vezető újraválasztásához szükséges többséget adminisztratív eszközökkel maga a hatalom állítja elő. Csak imitálja a demokráciát, bár olykor a diktatúrát is. De csak imitálja! A diktatúrát azért, hogy félelmet keltsen akkor és azokban, akiket így lehet a hatalomtól távol tartani. Ez olyan jól működik, hogy ma egyesek nem mernek aláírni egy népszavazási kezdeményezést, hátha valami retorzió éri majd őket, sőt a rokonaikat. Mintha valóságos diktatúrában élnének, pedig csak azért félnek, mert a történelmi beidegződésekre rájátszva rájuk ijesztettek. Nem véletlenül nevezik az ilyen hibrid rendszereket a szakirodalomban imitatív vagy szimulált demokráciának. A rendszer egyetlen célja a hatalom megtartása, ami nem öncél, hanem pőre magánérdek: az elit meggazdagodásának szolgálatában áll. Veszélyt a rendszerre csak rendszeren kívüli erők jelentenek. Az integrálhatatlan, rendszeridegen elemek. Megjegyzem, nem véletlen, hogy közöttük jórészt fiatalok találhatók. Ők életkori okból sem integrálódtak még a rendszerbe, és mindig vannak köztük olyanok, akik túl önérzetesek ahhoz, hogy akarják ezt. Inkább kivonulnak a rendszerből a civil szervezetekbe, vagy kivonulnak az országból is.

– Jöjjenek a fiatalok?

– Jönnek azok maguktól is, ha vannak, és ha elég sokan vannak, vagyis a rendszer nem képes ilyen tömegben integrálni őket. Az autokráciákra mindig is a fiatal generációk tömeges fellépése jelentette a legnagyobb veszélyt. Nálunk is így lenne, ha a demográfiai helyzet és a kivándorlás miatt nem csökkenne folyamatosan a fiatal korcsoportok aránya. De még így is innen jön újra meg újra igazi kihívás a rendszerrel szemben.

– Február 10-én tizenkilencedik alkalommal értékeli az évet a kormányfő. Mi a funkciója ennek ebben rendszerben?

– A hatalmi reprezentáció része: egyfajta rituálisan ismétlődő győzelemünnep ez. Biztos vagyok benne, hogy a mostani beszéd nem is győzelmi, hanem diadalmi jelentés lesz: az illiberális demokrácia eddig magyar szabadalom volt, de Trump győzelmével világszabadalommá vált, és az unió népei is alig várják, hogy a szabadság nélküli biztonság populista kegyelmében részesüljenek. Ezenkívül az ilyen visszatérő események a hatalom folytonosságának, stabilitásának képzetét keltik. A vezér a helyén van, csapatai harcban állnak, hogy mindenkitől megvédjék a „magyar embereket”, vagyis magát a rendszert.