A hatalom bázisa

- Ön híresen középen álló ember, bár nehéz elképzelnem, ahogy a levegőben próbál egyensúlyozni két part között, hiszen tudnivaló, hogy ma a politikai jobb és bal között csak a Taigetosz mélysége van.

– Örülök, hogy levegőt mondott, és nem légüres teret, ahol végképp nincs élet, holott az ismerőseim szerint a naivitásig jóhiszemű vagyok. De hát én szeretek minden álláspontot mérlegelni, és zavar, hogy az esetek kilencven százalékában előre meg tudom mondani, hogy a különféle oldalakhoz tartozó elemzőknek mi lesz a véleményük. Sose lepnek meg, mert kész kliséik vannak, mint ahogy a véleményformáló értelmiségnek is.

– Vagyis egyenlő távolságot tart a Fidesz és a ballib között?

– A középen állás nem egyforma távolságot jelent. A világot értelmező és megérteni akaró baloldal és liberalizmus sokkal közelebb áll hozzám, mint mondjuk egy pártvezérhez kötődő feltétlen hűség. Csak hát azt is látom, hogy az a baloldali értelmiség, amely a kilencvenes évek elején friss és meggyőző szellemi teljesítményt nyújtott, ma üres, önismétlő, és nem akar szembenézni például a jobboldalt illető elavult nézeteivel. Ez lehangoló, ehhez nem tudok csatlakozni.

– Mit kellene a baloldalnak újraértelmeznie?

– Be kellene vallania, amit egyébként belül tud is. Azt, hogy a rendszerváltás mítoszában csalódott társadalomnak miért tehetett egy új, radikális ígéretet az a Fidesz, amely persze nagyon is részese e húsz év zsákutcás fejlődésének. Orbánék részint meggyengítették a hiteltelenné vált demokratikus struktúrát, részint létrehoztak egy olyan hatalmi szövevényt, amely a személyes kötődések révén behálózza az országot. Harmadrészt pedig megteremtettek egy velük összefonódó új nagyvállalkozói és médiakört. Ami azonban igazán újdonság, a földbérleti ügyek, és a trafikok osztogatása, amely megteremti a hatalom hűséges bázisát. Ezt az egészet én jobb híján Fidesz-társadalomnak hívom.

– De ez csak egy név, nem írja le és nem magyarázza meg a rendszert. Igaz viszont, hogy feltételez egy kiszorított „nem-Fidesz”-társadalmat, egy másik Magyarországot, amely – nem is tehet mást – egyben Fidesz-ellenes társadalom is.

– A Fidesz-társadalom legfőbb kritériuma a központhoz való hűség, és a magyar középosztályt, az agrárvállalkozókat, a vidéki kisvállalkozókat ennek alapján nevezik ki felülről. Ezt az államhatalom, tehát az erőszakmonopólium birtokosaként teszi meg, ezzel él, adott esetben visszaél. Itt van például a magánnyugdíjpénztárak ügye. Bár azok államosítását én nem feltétlenül tekintem a nyugdíjam elvételének, hiszen a kormány kötelezettséget vállalt a pénzem beszámítására.

– Kezdem megérteni az önt naivnak tartó ismerőseit.

– A bizonyítást most toljuk át a jövőbe. De az biztos, hogy itt már megvillant az állami erőszak, hiszen a pénzügyminiszter abban az időben kijelentette, hogy aki nem lép át önként az állami rendszerbe, az elveszíti az állami nyugdíjat. Ezt a mondatot később visszavonták, de akkor ez nyílt zsarolás volt. Ez, a hatalommal való visszaélés működött akkor is, amikor az Alkotmánybíróság eldöntött valamit, majd megfosztották attól a jogától, hogy erről a kérdésről még egyszer véleményt nyilvánítson.

– Közel áll ahhoz, hogy pontosabb nevet adjon a rendszernek.

– Szívesen megteszem, bár a fogalom, amit használok, már foglalt. Amit látunk, az az állampárti rendszer újbóli megjelenése, még ha annak szocialista formája döntően az állami tulajdon túlsúlyára támaszkodott is. Azonban a mai változat is újraértékeli az állam gazdasági szerepét. Ez annyiban jogos is, hogy a kilencvenes évek elejének privatizációja túlszaladt az Európában szokásos mértékén, például a közüzemi szolgáltatások szinte teljes eladásával. Lehet tehát józanul azt mondani – bár ez a józanság tökéletesen hiányzik –, hogy egy új helyzetben ezt korrigálni kell. De nem ez történik, hanem egy ősbűnről, a nemzeti vagyon kiárusításáról beszélnek, amire az állami visszavétel lenne az abszolút megoldás. Ez persze nincs így.

– Visszatérve a Fidesz-társadalomhoz és a Fideszen túli világhoz: az előbbi esetben sok függésben élő, de a maga helyén premizált, megfizetett emberről beszélünk, a másik társadalomban pedig a rendszerbe be sem vett, nem függő és létbizonytalansággal küszködő állampolgárról. Így van?

– Azzal a megszorítással, hogy az első esetben sincs feltétlenül szó saját választásról. A pedagógusok például nem dönthettek a sorsukról, de még arról sem, hogy az autonómiájuk feladásával be akarnak-e lépni egy őket regulázni kívánó szakmai szervezetbe.

– A kényszerviszonyba került emberek pedig majd azokra szavaznak, akik visszaadnák a szabadságukat?

– Ezt nem tudom. A függést nagyon sokan megnyugvással fogadják, biztonságként könyvelik el. Az alávetésnek komoly kultúrája van, ezt a környezetemben látom; egyre többen vallják magukat vallásosnak, miközben én csak egy kurzushoz való igazodást látok. A Fidesz-társadalmat keletiesnek kell tekintenünk, de nem ázsiainak, hanem kelet-európainak. Azt is mondhatnám: orosz típusúnak, amelyet felülről szerveznek, szemben a nyugati társadalmakkal. Létezik azonban egy másik, szerintem nem gyenge tradíció is, amely az alulról szerveződő polgári mentalitást fejezi ki. A polgári Magyarország ott van például a szakmák kicsit céhes jellegű öntudatában a jogászoknál, orvosoknál, tanároknál. Ezt már sok minden kikezdte, de erre egy alternatív társadalomképet lehetne építeni.

– Amikor a Fideszen túli Magyarország váltást szeretne, nem egy kormányról döntene, hanem a Fidesz-világ egészéről. Ezt a vágyat és ezt a társadalmat mennyire képes tükrözni az ellenzék? Lefedi?

– Nem, ezt nem látom. Persze nagyon könnyű bírálni, mert a most létező baloldali szövetség az elmúlt egy-másfél évben mindannyiunk várakozását alulmúlta. Hatalmi ambíciók írtak felül mindent, így ez a baloldal nem tudta megszólítani a polgári Magyarországot. Az még mindig képviseletre vár.

– A személyi küzdelmekben sok igazság van, de engem sosem győzött meg, hogy csak erről lenne szó. Hiszen ha ez a polgári világ működik, pusztán a létezése erejével kikényszerítette volna a maga politikai képviseletét.

– Ne felejtse el a politikával szembeni általános és mélységes gyanakvást. Azt, amit a Fidesz oldalán állóknak a vezérbe és a „maguk módján” nemzetnek gondolt közösségbe vetett erős hite egyszerűen megszüntet. A baloldalhoz tartozás viszont nem ennyire hitről, inkább értékekről szól. Arról, hogy a politika választás és mérlegelés kérdése. Ebben eleve benne van a távolságtartás lehetősége. És amikor a konkrét politikusokról sokadszor bizonyosodik be, hogy nem meggyőzőek, nem olyanok, mint amilyennek mutatják magukat, akkor a távolságtartás győz.

– Ezt vegyem keresztvetésnek az egyesült ellenzék erőfeszítéseire?

– Minden jóslatnak van önbeteljesítő jellege. Ezért mondom azt, hogy bár a mai baloldallal szembeni fenntartásaim nem enyhültek, az ellenzéki erőfeszítések talán mégis elegendők lehetnek a kormányváltáshoz. Ezzel a mondattal kívánok hozzájárulni a magyar demokrácia sikeréhez.