A hálózat fogságában
Az Orbán-rendszer megnevezése körüli társasjáték véget érni látszik, a posztkommunista maffiaállam fogalma eddig a legsikeresebb kísérlet a hatalom működésének pontos leírására. Az ezt körbejáró Magyar polip első kötete után itt a második. A maffiaállam első leírójával, a könyv szerkesztőjével beszélgetünk.
– A posztkommunista maffiaállam fogalma mára szép karriert futott be baloldali értelmiségi és politikai körökben is. Ezért tűnik igazságtalannak, amikor az új kötetben azt írja, hogy a baloldali pártok még mindig csak kormány- és nem rendszerkritikát gyakorolnak. Miből gondolja ezt?
– Az ellenzék a kormánykritika foglya stratégiájában, napi politizálásában és a nyelvében is. Vegyük például Németh Lászlónét, aki korábban a Simicska-birodalom érdekeinek strómanja volt, s akit aztán az Orbán–Simicska – családon belüli – bandaháborúja nyomán lecseréltek Seszták Miklósra. Amikor az egyik ellenzéki párt azzal a reményteljes kéréssel fordult a kormányfőhöz, hogy olyan minisztert nevezzen ki, aki a haza javát szolgálja majd, ezzel azt üzente, hogy Orbán esetleg nem tudhatott arról, hogy itt központilag szervezett rablás folyt az államhatalom szerveinek a közreműködésével. De pártkatonák cseréjéről beszélni is tökéletes félreértés. Ugyanis sem a leváltottak, sem a kinevezettek nem a párthoz, hanem a keresztapáikhoz lojálisak. A váltás csak annyit jelentett, hogy Orbán egy túl nagy befolyású csoportot egy közvetlenül hozzá kötődő gyengébbel cserélt le. A történet világos, amelyet ha nem lát át az, aki évtizedek óta a politika világában él, intellektuálisan bajban van.
– Azért nem volt azt egyszerű belőni, hogy miben is élünk, és a zavart a történelmi és egyházi bokrokból előugratott figurák is növelték: Nyirő József körbehurcolása, Wass Albert és Tormay Cécile szobrai vagy éppen a Horthy-rezsim felmentésébe belerángatott szegény Gábriel arkangyal. Idősebb generációk már látták lelki szemeikkel, ahogy a kormányzó úr belovagol fehér lován.
– A nyelv foglyai vagyunk. Látunk jeleket, amelyekhez hasonlatosakat felfedezünk a múltban, és azt hisszük, ezzel már le is írtuk az Orbán-rendszert. Ám másnap, mondjuk az államosítások kapcsán, már neokommunizmusról beszélünk, a politikai függőségi viszonyokról meg a feudális középkor jut eszünkbe. A víziók persze nem állnak össze koherens rendszerré. De ezek a gondolatkísérletek politikailag is lefegyverzők, hiszen a túlfeszített analógiák elriasztják a rendszerrel elégedetlen közönséget is, amely kritikájának a tárgyát képtelen felismerni ezekben a leírásokban.
– Vagyis az örökös fasisztázásban, egyáltalán a gyilkos diktatúrákkal való ijesztgetésben?
– Igen, hiszen mitől lenne ez klasszikus diktatúra? Ugyan, ez a rendszer nem totális, mint az előzőek voltak. A szavakat nem üldözik, csak kommunikációs gettókba zárják: a rendszerrel nem szimpatizálókat nem elviszik, hanem egzisztenciálisan kiszolgáltatottá teszik őket, kliensek lesznek egy patrónus alatt. Ráadásul az általános ellenzéki kritikai nyelv azt a képzetet is kelti, hogy a rendszert valamiféle ideológia vezérli, holott csupán pragmatikusan és indulatmentesen használ ideológiákat. Nyirő, Tormay és egyéb figurák csak kiválasztott játékszerek, amiket el is lehet dobni. Lesznek mások.
– Az ellenzék tehát nyelvi kalodában is él. A szavak mást jelentenek számára, mint amit a maffiaállam fogadott politikai családjában a fogalmak alatt értenek. Öntől idézek: a „magyar” szó jobboldali körökben csak őket jelenti, a spekulatív tőke az, amely nem nekik hoz hasznot, az értékteremtés pusztán egyetlen ízlésirány létezése. A rendszer alapfogalmakat sajátított ki, és az ellenzék sokszor észre sem veszi, hogy Orbánék nyelvén beszél.
– Folyton nyelvi csapdákba lépünk. Például a mutyi szó használatával, ami alapvetően olyan alulról jövő egyéni korrupciót jelent, amikor megkennek egy-két bürokratát. A maffiaállamban azonban nem erről van szó, hiszen az nem tűri el a kaotikus „szabadversenyes” korrupciót, hanem csakis azt, amit központosítottan ő vezérel és engedélyez. Itt szó szerint érvényesül az amerikai bon mot, hogy „Ne lopj! A kormány gyűlöli a konkurenciát!” A mutyi szó viszont azt üzeni, mintha a 2010 előtti és utáni rendszer között a korrupcióban csupán mennyiségi különbség lenne. Pedig nem. Ugyanis a korrupt rendszerekben is van váltógazdaság, ahol egyetlen politikai erő sem válik a hatalom kizárólagos birtokosává, tehát a gazdasági érdekcsoportoknak, ha úgy tetszik, az oligarcháknak is van viszonylagos autonómiájuk. A maffiaállamban azonban közhatalmi kényszerekkel behódoltatják őket a keresztapának.
(A teljes interjú a 168 Óra hetilag legújabb számában olvasható.)
