A halál japán szigete

A japán katonai vezetésre nagy benyomást tettek a németek mérges gázokkal kapcsolatos első világháborús hadi sikerei. Okunoshimán, az e célra kiszemelt szigeten 1929-re a legnagyobb titokban, sziklákba vájva felépült a központ, ahol ezer tonnaszámra gyártottak és tároltak mustárgázt, foszgént és más vegyi fegyvereket. Shiro Ishii tábornok, a japán hadsereg egészségügyi szolgálatának vezetője egy európai tanulmányútjáról azzal a hírrel tért haza, hogy a nyugati hatalmak dolgoznak vegyi és biológiai fegyvereik kifejlesztésén, így Japán sem maradhat tétlen.

A harmincas években Hirohito császár engedélyével, Ishii parancsnoksága alatt, kínai területen, a Mandzsúriát megszállva tartó Kvantung-hadsereg részeként jött létre a járványmegelőzési és víztisztítási osztály, amely idővel a legsúlyosabb háborús bűnökért lett felelős. Harbinban, az egység hírhedt 731-es jelzésű, szigorúan titkos telepén hat négyzetkilométeren 150-nél több épület állt, ahol nemcsak mérges gázokat tároltak és kísérleteztek azokkal, hanem biológiai fegyvereket is kipróbáltak a japán–kínai és a világháborúban. A különleges egység telepére többnyire kínai hadifoglyokat és civileket hurcoltak ezerszám, de voltak közöttük a japánok megszállta délkelet-ázsiai országok, óceániai szigetek lakói, sőt nyugati hadifoglyok is. Rajtuk próbálták ki, hogyan öl a mustárgáz. Voltak még szörnyűbb kísérletek is. Azzal az ürüggyel, hogy oltást kapnak, különböző halálos betegségek kórokozóit juttatták a szervezetükbe, hogy tanulmányozzák a kolera és a bubópestis hatását. Sokan gázkamrákban pusztultak el, voltak, akiken a növelt légnyomás hatását vizsgálták, amíg az áldozat ki nem szenvedett, másokat égetett sebekkel kínoztak halálra. Volt, aki centrifugában végezte, s olyan is, akin azt mérték, meddig bírja az ember étel és ital nélkül. A rémisztő felsorolás nem teljes: folytattak érzéstelenítés nélküli végtag-amputációkat, élveboncolásokat is. Ishiit ezért emlegeti a japán Mengeleként a szakirodalom.

Amikor a japánok 1942-ben nem tudták bevenni a kínai Changde városát, először bubópestis-kórokozókat tartalmazó lövedékekkel lőtték a várost. Miután a kínaiak így sem adták fel, immár mustárgázlövedékekkel ágyúzták őket, ami végül hatott. 2002-ben, a támadás 60. évfordulóján nemzetközi tudományos tanácskozást tartottak Changdében a biológiai hadviselésről. Egy amerikai szakértő szerint kétszázezer, mások szerint több százezer kínai esett áldozatul a járványnak. S miután a pestis a város körül széles körben terjedt, megbetegedett vagy tízezer japán katona is, közülük 1700 pedig, akik a biológiai fegyvereket kezelték, az életével fizetett a parancsnokok gondatlanságáért. De jutott a halálos kórokozókból mezőgazdasági területekre, víztározókba is, sőt az is szóba került, hogy a kínai területeken ledobott mérgezett élelmiszerekkel, ruhákkal pusztítsák a polgári lakosságot.

Aki úgy vélné, hogy a háború után felelősségre vonás várt a japán háborús bűnösökre, téved. Ahogyan Amerika és a Szovjetunió versengett ugyanis a Londont pusztító német rakéták feltalálóiért, az amerikaiak sietve gondoskodtak arról, hogy ők, és ne a szovjetek hasznosíthassák a vegyi és a biológiai fegyverek fejlesztésében elért japán eredményeket. Douglas McArthur szövetséges főparancsnok – Japán ideiglenes ura – egy titkos döntésével büntetlenséget kínált a 731-es egység orvosainak, ha tapasztalataikat az Egyesült Államoknak, s nem valamely más szövetséges országnak (értsd: Moszkvának) adják át. Így, amikor 1946 nyarán összeült Tokióban a nemzetközi törvényszék, hogy felelősségre vonja a japán háborús bűnösöket, a közel hatezer vádlott között már nem volt ott Ishii tábornok, sem az orvostársai. A telepen folyt tevékenység pedig csak mellékesen merült fel a perben, és a kínai ügyész erre vonatkozó vádindítványát a törvényszék elnöke bizonyítottság hiányában elutasította.

Rosszabbul jártak, akik a távol-keleti háborúba annak végső szakaszában belépő szovjetek fogságába kerültek. A Habarovszkban 1949 végén megrendezett perben a Kvantung-hadsereg 12 tisztjét ítélték el biológiai fegyverek gyártásáért és alkalmazásáért. Otozo Yamada tábornokot, a hadsereg parancsnokát és társait kettő és huszonöt év közötti munkatáborra ítélték, de a Japánhoz való közeledés jegyében 1956-ban valamennyien hazatérhettek. Persze meg is kellett dolgozniuk ezért: a 731-es telep dokumentációja volt az alapja a Szverdlovszkban (régi-új nevén Jekatyerinburgban), a szovjet hadiipar egyik zárt városában felépített, nem kevésbé titkos biológiaifegyver-üzemnek. Ott 1979-ben egy műszaki hiba következében anthrax került a levegőbe, s a lépfene halálos kórokozójának elterjedése legalább száz ember életébe került. Pontos adatokat máig nem ismerünk.

A hatóságok azt állították, hogy húsmérgezésről volt szó, majd a kórházi leleteket megsemmisítették. A tragédia eltitkolására bizonyos Borisz Jelcin, az SZKP területi pártbizottságának első titkára adott utasítást. (A tervek szerint az SS–18-as interkontinentális rakétákon juttatták volna el a gyilkos baktériumokat Amerika nagyvárosaiba egy feltételezett háborúban, amelyre Szverdlovszkban is készültek.) Jegor Gajdar miniszterelnök 1992-ben utasítást adott az üzem felszámolására, de újságírókat azóta sem engednek erre a területre. Ez is azt a gyanút táplálja, hogy Oroszország titokban talán ma is kísérletezik ilyen, nemzetközi egyezmények által tiltott fegyverekkel. Arról, hogy az amerikaiak mit csinálnak a 731-es telepen talált hagyatékkal, semmit nem tudunk.

Katonáiknak Mandzsúriában elkövetett szörnyű tetteiről a japánok nem sokat tudnak. A telep nem egy munkatársa a háború után karriert csinált a politikában, a tudományban – egyikük 1945-ben egészségügyi miniszter lett. Büntetlen maradt Ishii tábornok is, aki 1959-ben halt meg családja körében. Okunoshima szigete 1988 óta népszerű kirándulóhely, ahol a turisták örömére újra szaladgálnak nyulak. A látogató megtekintheti a felrobbantott mérgesgáz-előállító üzem romjain berendezett kis múzeumot, amely a harci gázok szörnyűségeit szemlélteti – az iraki–iráni háborúból származó fotókkal. Szó esik még a kemény munkafeltételekről, amelyek a szigetet a háború alatt jellemezték. De arról már nem, hogy a koreai kényszermunkások után a természettudományokban jártas japán diákok tömegét dolgoztatták ott – megfelelő védőöltözet nélkül. Százak betegedtek meg, sokan meghaltak. Orvos ugyanis nem volt a szigeten, a szárazföldre pedig nem lehetett menni, hiszen a legszigorúbb titoktartást követelte meg a győzelembe vetett hit.