A filozófusbotrány tanulságai

- Pár nappal karácsony előtt rúgták ki a Filozófiai Kutatóintézetből. Kegyetlen „búcsúajándék”?

– Intézetünknél nem most kezdődtek az embertelen eljárások. 2010-es igazgatói kinevezése után Boros János huszonöt munkatársunkból tizenötöt minősített szakmailag alkalmatlannak, köztük nagydoktorokat, egyetemi tanárokat is. Többen az utcára kerültek. Az én esetemben létszámleépítés volt az indok, szakmai teljesítmény nem számított, az sem, hogy nemrég jelent meg Rómában egy tanulmánykötetem. Amúgy ötvennyolc évesen két kiskorú gyereket tartok el. Boros kirúgásomkor azt is felrótta: jogszerűtlenséget követtem el a 2005-ös filozófiai pályázatnál. Ez az ügy is egyike volt azoknak, amelyekben Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos – amint ezt maga mondta: „Boros János úr felhívta erre a figyelmünket” – feljelentést tett. A nyomozás egy éve folyik, engem még ki se hallgattak, de Boros máris prejudikálta a büntető ítéletet. Mi ez, ha nem politikai prekoncepció?

- A filozófusbotrány a honi szellemi életben lezajlott ideológiai tisztogatásoknak volt a nyitánya. A hatalomnak miért volt fontos néhány nemzetközileg elismert tudósunk meghurcolása?

– Nemrég újra elolvastam Orbán 2010-es kötcsei beszédét. A választás előtt nyíltan megfogalmazta: a jogállam lebontására készül. Megszüntetik a jobb–bal duális politikai erőteret, egyetlen centrális „erőtér” lesz, amely egymagában dönthet a nemzeti célokról és értékekről. A Fidesz győzelme után rögtön nekifogott az abszolutista kormányzásnak. Ebben a rendszerben kritikai gondolkodásnak, vitának nincs helye. A filozófusok kriminalizálásával az autonóm kritikai értelmiséget akarták megfélemlíteni, példát statuálva arra: itt senki nincs biztonságban, aki nem lojális a hatalomhoz.

- A filozófusok megrágalmazása ellen tiltakozó akciók szerveződtek, amelyekhez konzervatív értelmiségiek is csatlakoztak. Például L. Simon László, a parlament kulturális bizottságának fideszes elnöke is. Úgy tűnt, párbeszéd kezdődhet a különböző oldalakhoz tartozó művészek, tudósok között. Ám ebből nem sok valósult meg.

– Elmondok egy történetet. Én a Nemzeti Kulturális Alap egyik kurátora voltam, a mandátumom tavaly december végén járt volna le. De már előtte, nyáron támadásokat indított a Magyar Hírlap az NKA vezetése ellen: miért hagyják, hogy ezek a liberálisok ott üljenek a grémiumokban? Majd az Echo TV-ben az NKA akkori elnökétől, Jankovics Marcelltől megkérdezték: meddig tűr meg engem a testületnél? Rögtön megkerestem, és felajánlottam: ha szükséges, természetesen lemondok a kurátorságról. Bár kettőnk világnézete nem azonos, Jankovics – tisztességére legyen mondva – megnyugtatott: elégedett a munkámmal, politikai alapon senkit nem távolít el az NKA-ból. Nem sokkal ezután leváltották őt az alap éléről, helyére L. Simon Lászlót nevezték ki. Amivel nemcsak az a gond, hogy az NKA-t azért hozták létre, hogy a pártoktól függetlenül támogassa a hazai kultúrát. A kollégiumok és kurátorok számát az új fideszes elnök csökkentette, holott már a mi időnkben is sokszor az okozott gondot, hogy nem volt megfelelő szakemberünk a döntésekhez. Ezek a teljesen szakmaiatlan összevonások is példázzák, hogy a Fidesz a kultúra területén ugyanolyan hatalmi centralizációra törekszik, mint a politikában.

- Mások szerint konzervatív „rendszerváltás” zajlik a honi szellemi életben.

– Én a kultúra teljes devalválódását tapasztalom. A független szellemi műhelyek bezárása, a Klubrádió elhallgattatása, a Kossuth tér 1944-es arculatának visszarendezése, az új alaptörvény dicsőítésére államilag rendelt festmények mind azt bizonyítják: itt nem kultúrharc folyik, hanem az ízléstelenség és a tudatlanság rombol le mindent. Például az új alkotmány Nemzeti hitvallásában hemzsegnek a történelmi tévedések. De miért is kell egy alaptörvényben megfellebbezhetetlen véleményt alkotni a többféle narratívával elemezhető történelemről? A politikai kultúra teljes hiányát is látjuk. Mert olyan nincs, hogy valaki önszántából belép egy klubba – az Európai Unióba –, majd a játékszabályokat, a konszenzuális értékeket felrúgva arrogáns, kioktató módon viselkedik, és ezután tartja a markát a támogatásokért. Orbán új államában a szabadság súlyos deficitté vált: a lelkiismereti és vallásszabadságot is „államosították”.

- Hogy érti ezt?

– Az egyházügyi törvénynél is a már ismert kormányzati módszert, a kriminalizálást alkalmazták. A bizniszegyházak megszüntetésére hivatkozva rengeteg vallási szervezetet ellehetetlenítettek, olyanokat is, amelyek fontos közfunkciókat láttak el. A kormány megalkotott egy Európában egyedülálló, antidemokratikus törvényt. Az unióban példátlan, hogy a politikai többség döntsön arról: ki alakíthat egyházat, és mi számít vallási hitelvnek. Az új alkotmányunk preambulumában az is benne van: „Elismerjük a keresztény egyházak nemzetmegtartó szerepét, becsüljük a többi vallást.” Azaz a hatalom rangsorol egyházak és hitelvek között.

- Az unióban először nálunk számolták fel a szekuláris államot?

– Egyes skandináv országokban vagy az Egyesült Királyságban létezik államvallás. Ám ott ez a tradíciókból ered, ettől még senki nem kérdőjelezi meg, hogy mondjuk Angliában létezik-e valódi parlamentarizmus. Nálunk más a helyzet: a Nemzeti hitvallás a kereszténység abszolutizálásával több száz évvel forgatja vissza az időt, és egy feudális jellegű szakrális államot épít újra.

- Tavaly októberben Krisztusban van az igazság címmel keresztény értelmiségi konferenciát rendeztek a Parlamentben. Ott előadásában Orbán kifejtette, hogy a pénzügyi válság szellemi krízisből ered: „A Teremtőtől elszakadt embernek megbomlik a hite, erkölcse, társadalma. De a keresztény magyarok nem fogják tétlenül nézni a hanyatló európai civilizációt.” Orbán a magyar Megváltót játssza?

– A Fidesz a szakrális szimbólumokkal Orbánt „a legfőbb jónak” tünteti fel, hatalmát megkérdőjelezhetetlenné akarja tenni. Aki az ő kinyilatkoztatásaiban kételkedik, nem pusztán politikai ellenfél, hanem ördögtől való, elpusztítandó ellenség. Csakhogy a történelem már sokszor bizonyította, hogy az efféle spirituális hegemónia a legsötétebb önkénnyé válhat. Tudták ezt például már az 1350-es években a köztársasági Sienában is. Lorenzetti ott festette meg híres freskóját, a Jó kormányzást. Kiemelt allegorikus figuraként ábrázolja Iustitiát: az igazságosságot. Hozzá képest alárendelt a kormányzó alakja is. A kép azt szimbolizálja: ahol a törvény az első, és a jogrendet betartják, ott jól működik a társadalom. De a mester megfestette a Rossz kormányzást is: itt a zsarnok ül a trónján, önmagát tekinti mindenható igazságnak. Ebben a világban minden pusztul és működésképtelen. E művek is azt tanúsítják, akadna mit tanulni történelemből, kultúrából. Ama területekből, amelyeket ma elképesztő kontraszelekcióval és cinizmussal értékel le a hatalom.