A fiam nélkül soha

– Édesapja éhségsztrájkjáról előre tudott?

– Csak akkor mondta el, amikor már belefogott. Zokogtam. Féltettem. Közben nagyon meghatott, hogy ezt megteszi értünk.

– Próbálta lebeszélni?

– Igen. De édesapám meggyőzött: azzal segítem, ha erős leszek és támogatom. Noah viszont Skype-on próbált nagypapája lelkére beszélni: „Egyél valamit, hogy anya ne sírjon.” A kisfiam még sosem látott zokogni azelőtt.

– Nem?

– Nem.

– Akkor sem, amikor volt férje a kisfia szeme láttára bántalmazta önt?

– Legfeljebb könnyeimet láthatta a kisfiam, igazi sírást nem. Bár azokban a hetekben, amikor az apjánál volt, gyakran összeomlottam. Fizikai tüneteim voltak a stressztől: hánytam, sokat fogytam. Amikor aztán jött a közös hetünk a kisfiammal, összeszedtem magam. De az első hónapokban az átadás sem ment könnyen: sírt, üvöltött a gyerek, hogy nem akar az apjához menni. Megszakadt a szívem.

– Feltételezem, édesapja éhségsztrájkja is hozzájárult ahhoz: négy év után végre megkapta Noah felügyeleti jogát, és Tahitire költözhetnek. Ehhez képest múlt héten írta a Mandiner.hu: ön az elmúlt években többször is elhagyhatta Bora Bora szigetét, tehát nem igaz, hogy férje elvette az útlevelét.

– Tény: négy hónap fogság után nekem visszaadta az útlevelemet, így most utazhatok. Ám a kisfiam, Noah nem tarthat velem, neki ma sincs útlevele. Egy anyának ez a fogság, hiszen a gyerekem nélkül hogy is mennék haza?

– Az említett netportál odáig jutott: az ön története a bántalmazó férjről és a francia-polinéziai fogságról valójában „médiahack”. Azért csinálták, hogy kilencmilliós tartásdíjat kaphasson. Édesapja, Nyíri Iván hosszan és tételesen cáfolta a Mandiner.hu írását.

– A kilencmilliós tartásdíjat a megkérdezésem nélkül a második ügyvédem írta a követelések közé. Azóta őt elküldtük, bepanaszoltuk a párizsi és a tahiti ügyvédi kamaránál. Új ügyvédem van. Egyébként valóban jártam Új-Zélandon is, ahogy a cikk „leleplezte”. Például a férjemmel. Emlékezetes maradt: veszekedés közben úgy rángatott, hogy feldagadt a kezem, a patikában kellett gyógykrémet vennem rá. Később visszamentem oda, a tárgyaláshoz kellett volna a gyógyszerész írásos tanúvallomása: a vonatkozó számlát megkaptam tőle, emlékezett az incidensre. Igaz, hogy Amerikában is jártam, állást kerestem, ugyanis arra gondoltam: ha ott találnék munkát, talán sikerülne meggyőzni a gyerek apját, költözzünk együtt oda a gyerekkel.

– Együtt? Vagyis esélyt látott arra, hogy higgadtan megbeszéljék a dolgaikat és megegyezzenek?

– Ma már nem tudnánk négyszemközt beszélgetni. Túl sok bennünk a keserűség és feszültség. De egy harmadik, közvetítő mediátorral mindenképp meg kellene próbálnunk egyeztetni. Elsősorban a gyerekünk érdeke, hogy szülei megegyezzenek.

– Úgy tudjuk az édesapjától: Noah apja hergeli a gyereket ön ellen.

– Ennek ellenére én mindig azt mondom a kisfiamnak: apád szeret. Nem akarjuk elszakítani a gyereket az édesapjától. De Bora Bora ingerszegény környezet egy három nyelven beszélő gyereknek. Itt nincs színház, mozi, még fagylaltozó sincs, ahová elvihetném. Volt férjem, Soo Il Lee is utazhatott, a legjobb iskolákba járhatott gyerekkorában: miért nem adja meg ugyanezt a fiának is?!

– Mit gondol: miért nem? A volt férje miért ragaszkodik ahhoz, hogy Bora Borán maradjanak?

– Ő azt állítja: Bora Borán akar élni. A bíróság előtt pedig azt mondta: azért vette el a kisfiunk útlevelét, mert én el akarom rabolni a gyereket. Magyaráztam a bírónőnek, mennyire képtelenség ez. Négy éve küzdök a felügyeleti jogért, amit most végre megkaptam. Akkor miért is kockáztatnám, hogy egy meggondolatlan lépés miatt elvegyék tőlem a fiamat?! Leet a bosszúvágy is mozgatja, amiért válni akartam tőle.

– Ön mitől félt leginkább az elmúlt négy esztendőben? Az elszigeteléstől? A lelki terrortól?

– Gondoljon csak bele: nyaralni megyek a gyerekemmel, a férjemmel és azzal a reménnyel, hátha rendbe tehetjük a házasságunkat. Majd ott találom magam egy távoli – bár valóban meseszép – szigeten pénz nélkül, egy szál bőrönddel. Csapdába csalt a férjem. És azt akarta elhitetni a hatóságokkal, a bírósággal: bolond vagyok, alkalmatlan a gyereknevelésre. Korábban jól kereső munkáim voltak különféle bankokban New Yorkban és Tokióban is. Bora Borán azonban csak alkalmi munkákhoz jutottam. Órabérben dolgoztam bolti eladóként, pincérként. Mikor mi adódott. Voltak időszakok, amikor a szüleim segítsége nélkül nem tudtuk volna kihúzni hó végéig.

– Ehhez képest Tahiti komoly előrelépés.

– És ami ennél is lényegesebb: megkaptam a kisfiam felügyeleti jogát. Noah szeptembertől iskolás, s Tahitin katolikus intézményben tanulhat. Én már két hónapja angolt oktatok itt, repülővel utazom az óráimra. Afféle próbaidő volt ez: lássa a bíró, képes vagyok boldogulni, ha nekem ítélik a gyereket. Másfelől az iskolaigazgató asszisztense leszek: részt vehetek az intézmény stratégiájának kidolgozásában.

– Családjában felvetődött: férje korábban befolyásolta a bírákat, ügyészeket, szakértőket, hogy a számára kedvező döntés szülessen. Nem tart attól: volt férje nem nyugszik bele a döntésbe, hogy ön Tahitire költözhet a kisfiával? Fellebbezett is a férj.

– Mindenesetre különös: amíg az én fellebbezéseimet sorra lesöpörte az asztalról a bíróság, a volt férjemét már július közepén tárgyalják. Addigra belakjuk az új otthonunkat, Noah is megszokja itt. Csak remélni tudom, a bíróság nem bírálja felül korábbi határozatát, és nem kell visszamennünk. A láthatást itt is tudom biztosítani a férjemnek.

– Haza akar jönni Magyarországra?

– Természetesen.

– Pedig sosem éltek itt hosszabb ideig.

– Csakhogy kizárólag Magyarországon van bejelentett lakásunk; 2011 márciusa és októbere között ott laktunk. Csakis ott tudnám a lehető legjobb körülmények között felnevelni a fiamat. Ha hazamehetnénk, nem lennénk rászorulva volt férjem segítségére. Természetesen a fiam otthon is tarthatná a kapcsolatot az apjával. Traumák sora érte az elmúlt években Noah-t. Bízom abban, hogy volt férjem is belátja: a gyerek érdekei az elsődlegesek. Ha velem van, boldog és kiegyensúlyozott. De én otthon, Magyarországon szeretnék felnőttet nevelni a gyerekemből.