A farizeus, akit félázsiainak hívnak

Magyarország kiadta Azerbajdzsánnak Ramil Safarovot, az azeri baltás gyilkost, aki 2004-ben Budapesten bestiálisan és gyáván – álmában – megölte fegyvertársát, Gurgen Margarian, örmény katonát. Mindketten a NATO által finanszírozott PfP program keretében tanultak a Zrínyi Miklós Katonai Egyetemen. A gyilkosság a magyar bíróságon lefolytatott tárgyalás szerint is egyértelműen igazolta, hogy a tettes gyáván és rasszista indítékból gyilkolta meg az áldozatot. Safarov életfogytiglani büntetést kapott 2007-ben, amely büntetést 2012. augusztus 30-ig Magyarországon töltött. A magyar kormány vagy a külügyminisztérium ez ideig semmilyen magyarázatot nem adott a kiadatásra. Ez így önmagában is meglehetősen furcsa és erkölcsileg megkérdőjelezhető lenne. Ha azonban elmélyülünk a körülmények elemzésébe, akkor még szégyenteljesebb ez a magyar kormányzati cselekedet és az azt kísérő szánalmas és őszintétlen magyarázkodás.

Az ügyet koránt sem olyan egyszerű megítélni, ahogyan azt a magyar politika eminens és poliglot képviselője Selmeczi Gabriella véli: „ A FIDESZ teljes mértékig azonosul a magyar kormány hivatalos álláspontjával, az ügyben minden a nemzetközi jog szabályainak megfelelően történt. Ez egy nemzetközi jogilag rendezett és lezárt ügy.” A tény az, hogy egyelőre semmilyen hivatalos magyar álláspont nem jelent meg a kiadatással kapcsolatban, így nehezen értelmezhető formailag és tartalmilag is a FIDESZ teljes azonosulása a magyar kormány álláspontjával. Azt hogy, mit mond erről a nemzetközi jog, arról egy kicsit később. Ti. ez nem nemzetközi jogi kérdés, hanem első sorban erkölcsi, humanitárius és politikai kérdés.

Nézzük az erkölcsi részét. A magyar kormány nem sok következetességet mutatott fel az elmúlt két évben, ha azonban valamit mégis ki lehetne emelne a kormány politikai hitvallásai közül, akkor valószínűleg sokaknak jutna eszébe a zéró tolerancia vagy a Btk. következetes, már-már csökönyös szigorítása. Na már most annak kiderítéséhez nem kellett az elmúlt nyolc évben – ez nem az a nyolc év – különösebb hírszerzői vagy diplomáciai tevékenység, hogy bárki tudja: amint a magyar hatóságok kiadják Safarovot, az azeri hatóságok illetve az azeri elnök azonnal amnesztiában részesíti a gyilkost. Már a magyarországi per és eljárás idején illetve közvetlenül a gyilkosság után széles körben nemzeti hősként ünnepelték Azerbajdzsánban Safarovot. Tehát senkinek semmilyen kétsége sem lehetett afelől, hogy a gyilkost hazatérése után azonnal szabad lábra helyezik. Nem naivság, hanem farizeus viselkedés azt állítani, hogy a magyar hatóságok úgy vélték: az azeriek börtönbe zárják a gyilkost és az folytatja a Magyarországon rá kiszabott büntetés letöltését. Ezek szerint a magyar kormány és a Külügyminisztérium illetékesei pontosan tudták, hogy a kiadatással gyakorlatilag amnesztiában részesítenek egy rasszista gyilkost. (Ahogyan Magyarországon üldözik a rasszista cselekedeteket, pontosabban, ahogyan azokat nem üldözik, hanem eltűrik, sőt időnként farizeus módon asszisztálnak is ilyenekhez, lásd Devecser, Gyöngyöspata stb., úgy egyáltalán nem meglepő a magyar kormányzati lépés.)

Afelől sem lehet kétségünk, hogy ilyen döntést Magyarországon – nem a Magyar Köztársaságban – csakis miniszterelnöki szinten lehet meghozni. Nincs az a hivatalnok, miniszter, aki ilyen döntést nem hogy eldöntsön, de akár kezdeményezni merjen. Ennek megfelelően azeri oldalon is csak egy személy lehetett a tárgyaló partner: Ilham Alijev elnök, aki igazi autoriter vezető és személyében nem esett messze az alma a fájától: apja Gejdar (újabban Heydar) Alijev 1944-1969 között a KGB azerbajdzsáni szervezetében dolgozott, 1964-től helyettes vezetőként, 1967-től annak vezetőjeként utána az azeri KP főtitkáraként, majd 1993-tól 2003-ban bekövetkezett haláláig a független azeri állam elnökeként. Tipikus diktátorként maga rendelkezett az utódlásáról, miután feleskette szövetségeseit a fiára. Valószínűleg könnyen megtalálta a közös nyelvet a magyar miniszterelnökkel, miután Orbán Viktor láthatólag kifejezetten keresi az Alijevhez hasonló vezetőkkel való találkozásokat (Kazah elnök, kínai párt- és állami vezetők Wen Jibao, Hu Tsin Tao, szaúdi uralkodóház tagjai stb.) és hanyagolja az EU- és NATO-tagállamok vezetőivel a megbeszéléseket. Bár az is lehet, hogy az utóbbiak kerülik a találkozásokat a magyar kormányfővel. A keleti autoriter vezetőkkel lefolytatott tárgyalásoknak egy közös vonásuk van a „keleti nyitás” politikája jegyében: kölcsönt, hitelt kérni, hogy Magyarország, pontosabban Orbán Viktor elkerülhesse az IMF-fel történő megállapodást. Ha csak egy 4-5 milliárd dolláros hitel-megállapodást el tudna érni a magyar miniszterelnök – valószínűleg ez lehet a belső kalkuláció –, akkor okafogyottá válhatna az IMF-megállapodás. Ez mindent megérne, még egy ilyen szégyentelen és erkölcstelen lépést is, amilyen Safarov kiadatása.

Nézzük a nemzetközi politikai vetületet. A délszláv háború mellett az EBESZ tagállamai közötti egyik legsúlyosabb konfliktus a hegyi-karabahi azeri-örmény szembenállás. Itt nem kívánom részletezni az 1991 óta tartó ellenségeskedést, elég legyen annyit megjegyezni, hogy bár mindkét ország több kevesebb következetességgel igyekszik a NATO soraiba, nyilvánvaló, hogy amíg nem tudnak békésen és véglegesen megállapodni, addig bajosan lehetnek az Észak-Atlanti Szövetség tagjai. Viszont konfliktusuk mindig jó eszköz a kívülálló térségi nagyhatalmak számára, hogy mást bosszantsanak vagy éppenséggel sakkban tartsanak. Nyilvánvaló az is, hogy a kívülálló normális európai országok nem kívánnak pro vagy kontra állást foglalni valamelyik fél oldalán, hanem igyekeznek azokat tárgyaló asztalhoz kényszeríteni. Ezek után azt sem kell külön hangsúlyozni, hogy a gyilkos kiadatása önmagában is egy állásfoglalással ér fel, függetlenül az azt esetleg kísérő kétoldalú magyar-azeri megállapodástól. Ezzel a lépéssel nemcsak Örményországgal szemben foglaltunk állást, hanem bizonyos mértékben szembe fordultunk a saját szövetségeseinkkel is. (Olyan demagóg fogással nem kívánok élni, hogy a kifejezetten keresztényi kurzust követő és azt erkölcsileg prédikáló magyar kormány a világ legrégibb keresztény államával szemben egy iszlám körbe tartozó országot biztosított jóindulatáról.) Ezek után külpolitikai szempontból másodlagos kérdés, hogy az azeri állam válaszlépésként jegyez-e a közeli jövőben magyar államkötvényeket vagy sem.

Tehát ez első sorban nem nemzetközi jogi kérdés, hanem külpolitikai. A nemzetközi jog mindössze azt szabályozza, hogyan történjen a kiadatás és milyen módon szabályozzák a felek a kiadott bűnöző fogva tartását. Ti. nem azt szabályozzák, hogy a kiadatás után a saját állampolgárát befogadó állam hogyan helyezze szabadlábra a külföldön jogerősen elítélt polgárát, hanem általában azt szabályozzák, hogyan történik a büntetés letöltése. Erről szoktak egymásnak biztosítékot adni a nemzetközi jog alanyai. Ez a biztosítékot – az azeri nyilatkozatok alapján – nyilvánvalóan nem adták meg. (Ekkor persze rögtön felmerül a kérdés, mi volt a célja a magyar félnek a kiadatással. Ha nem lehetett cél a szabadlábra helyezés, akkor milyen célt követett a magyar kormány, miután nyilvánvalóan nem kért biztosítékot?) A saját országba történő kiadatás abban az értelemben humanitárius kérdés, hogy a külföldön börtönbüntetést töltő személy általában nem beszéli az adott ország nyelvét és ez nyilvánvalóan súlyosítja a fogva tartás körülményeit. Ez a humanitárius megfontolás nyilvánvalóan nem játszott szerepet a magyar kormány döntésében, hiszen nem kértünk biztosítékot. Legalábbis a magyar kormányzati szervek idáig nem tiltakoztak az azeri amnesztia miatt.

Erkölcsileg nyilvánvalóan alávaló tettet követett el a magyar kormány, de leginkább személy szerint Orbán Viktor. Az ilyenfajta emberkereskedelem Orbán Viktort egy sorba állítja Ceausescuval, aki pénzért árulta szász nemzetiségű polgártársait évtizedeken keresztül a Német Szövetségi Köztársaságnak. A különbség csak az, hogy az NSZK valóban humanitárius megfontolásokból cselekedett, míg az azeri-magyar ügyletben mindkét fél erkölcstelen magatartást mutatott.

A külpolitikai károk is nyilvánvalóak, de azok beméréséhez több időre lesz szükség. Magyarország hitele és hitelessége tovább romlott.

Székely Árpád