A falu, ahol nincs eladó ház

Semmi nem ígért csodát 1989-ben, Egertől tizenkilenc kilométerre. A rendszerváltás hullámverése szemetet sodort partra: bezáró üzemeket, munkanélküliséget, kilátástalanságot, beletörődést. Aki tehette, szedte a sátorfáját. Legalább Egerbe. Ott még talán maradt valami – ott még talán lehet valami. Csak az maradt, akinek a lelke is belegyökerezett a mónosbéli utcácskákba.

„Nagyon nehéz időszak volt az” – mondja Varga Sándorné, a falu polgármestere. Akkor a helyiek unszolására vette nyakába a tisztséget. Azóta minden alkalommal újraválasztották. „Nem akartam indulni ’90-ben, de rábeszéltek. Hálás vagyok érte. Ma már látom, így kellett lennie. Megtaláltam a helyem.”

Hiába faggatjuk, magáról csak annyit mond, „törzsgyökeres mónosbéli vagyok. Itt nőttem fel, és soha nem akartam továbbállni. Abban biztos voltam, hogy ha belevágok a polgármesterségbe, minden tőlem telhetőt megteszek a helyiekért, a faluért. De arra vágytam leginkább, hogy családdá kovácsoljam a közösséget”.

Nem is az elszántság volt kevés, hanem a remény, amit Mónosbél nyújtani tudott. A fiatalok, amint tehették, továbbálltak, ki Egerbe, ki Budapestre, ki még messzebb. Egyre több házat próbáltak egyre reménytelenebbül, egyre olcsóbban dobra verni. „Eladó”, ez lett a leggyakoribb név a faluban. Volt, hogy évekig ott virított a kapun a felirat, mindhiába.

„Tudtam: ha nem töltjük meg újra élettel Mónosbélt, egy idő után halott település leszünk. A fiatalok a városba vágytak, az ingatlanok pedig a nyakunkon maradtak.” A tendencia magától nem tört meg, ezért szembe kellett nézniük a ténnyel: vagy ők lépnek, vagy rajtuk lép keresztül az idő.

Mónosbél különleges hely, ezt azonnal megérzi, aki átlépi a határát. A csodát persze az itt élők jelentik. A legtöbb településen – függetlenül a mérettől – valószínűleg idegenkedve, irtózva és rideg ellenállással fogadták volna a polgármester ötletét, a mónosbéliek azonban rábólintottak arra, hogy az egri, fogyatékkal élőket ellátó, bentlakásos intézetet a faluba költöztessék.

„A helyiek korábban nem is hallottak ilyesmiről, ezért voltak fenntartásaik. Végül szavazásra bocsátottuk az ötletet, és a többség úgy döntött, hogy mindenki megérdemel egy esélyt. Mostanra nagyon jó a kapcsolat a helyiek és a lakóotthonban élők közt. Egyikük, egy derék fiatalember még rendszeres polgárőri szolgálatot is ellát Mónosbélen. Mára ők is a közösségünkhöz tartoznak.”

A próbálkozás sikert hozott, több ingatlant is értékesítettek, a mindennapok azonban nem teltek meg pezsgéssel. Ám „az eseményekben megvan a közösségépítés lehetősége. Ezen az úton akartam elindulni”, mondja Varga Sándorné. A polgármester vágya és célja az volt, hogy a falu közösségét ismét olyan összetartóvá tegye, mint amilyen, emlékei szerint, a gyermekkorában volt.

A rendezvényekre egy több pénzt tudtak szerezni a pályázatokkal. Csakhogy Varga Sándorné ekkor megtapasztalta a kis falvak gyakori problémáját: rendezvényeik már voltak, ám alig akadtak érdeklődők. „Mónosbélen úgy tizenöt éve többségben idős emberek éltek. Ezt a korosztályt nehezebb rávenni az újdonságokra, illetve arra, hogy egy rendezvény miatt eljöjjenek otthonról. Gyakran találkoztam a kifogással, miszerint olyan nehéz ezért felöltözni. Ebben a szituációban nem én voltam a hegy, nekem kellett alkalmazkodom. Úgy láttam, egyelőre olyan időpontot kell találnunk, mikor a lakók egyébként is gyakran jönnek-mennek a faluban. Amikor eleve van rajtuk ruha.” Varga Sándorné ezért a szentmisék utánra időzítette az eseményeket. „Már nem az volt a célunk, hogy a mónosbélieket a központba csábítsuk, hiszen eleve ott voltak. Csak annyit kellett elérnünk, hogy minél később menjenek haza.”

A fiatalodó Mónosbél már nem küzd ezzel problémával, a gyerekeket és a szüleiket vonzzák a programok, és szinte már nincs is olyan hónap, hogy ne ülnének meg valamilyen eseményt. A legismertebb program a Batul Fesztivál, szeptemberben kilencedszer tartották meg. „Mindenkinek volt már fesztiválja a környező településeken, csak nekünk nem. Szerettem volna egy olyan eseményt, amit az emberek kifejezetten Mónosbélhez kapcsolhatnak. Több ötlet is felvetődött, de egyiket sem találtam elég frappánsnak. Ekkor váratlan dolog történt” – mondja Varga Sándorné.

„Az önkormányzatnak van egy régi, évekig kihasználatlan almáskertje. Már nagyon szúrta a szemem, csak sokáig nem tudtam, mit kezdhetünk vele. Tizenvalahány éve rendbe raktuk a területet, és egy természetvédő is megnézte. Nagy lelkesen jött be az önkormányzatba, és kérdezte, tudom-e milyen növényeink vannak? Mi is megdöbbentünk, amikor közölte, hogy őshonos batul almafák állnak a kertünkben. Korábban volt egy szervita rendház Mónosbél közelében, és mint kiderült, ők ültettek batul almafákat a részre, a növény pedig elszaporodott a kis területen.”

A batul alma, illetve a polgármester kitartása végül meghozta az eredményt.

„A Batul Fesztivál alkalmával az újszülöttjeink és a családjuk minden évben egy batul facsemetét ültethetnek az almáskertünkben. Mostanra van süteményünk is, emellett az eseményhez kapcsolódó tradíció, hogy megköszöntjük a jubileumi házaspárjainkat”, mondja Varga Sándorné. A látogatók már szerte az országból érkeznek, és belőlük új lakók is lehetnek. „Az idei fesztiválon egy házaspár jött oda hozzám, hogy ajánljak nekik üres ingatlant. Már költöznek.”

A másfél évtizede az elöregedéssel küzdő, négyszáz fős Mónosbélen jelenleg több mint nyolcvan iskoláskorú gyerek él.
A beköltözési hullámhoz hozzájárult a jó infrastruktúra és a járvány is. „A családoknak terhes az összezártság egy kétszobás lakótelepi lakásban. A lezárások alatt ingatlant keresők telefonjait és üzeneteik sorozatát kaptam”, mondja a polgármester.

A nagy érdeklődés miatt a házak is megdrágultak a településen. Ennek ellenére a 140 lakóházas Mónosbélen 23 ingatlanba költöztek új lakók az elmúlt három évben. „És jelenleg nincs is eladó házunk” – mondja a polgármester. 

(Kiemelt kép: almafák virágzanak a mónosbéli templom melletti almáskertben 2013. május 2-án. Fotó: MTI / Komka Péter)